Novellák MM

Az öregúr éppen akkor ült oda az íróasztalához, amikor megszólalt a telefonja. 

-Halló! Jó napot kívánok! Szabó Katalin vagyok a Könyváruháztól, ugye Hegyi Szilárddal beszélek? 

-Igen, én vagyok – dörmögte bele a telefonba az öregúr, kissé mérgesen, hogy vajon mit akarhatnak tőle.

-Egy telefonos felmérést készítünk a hírlevelünk valamennyi címzettjével, ha van néhány perce, szeretném megkérni, hogy válaszoljon néhány kérdésemre. Jó?

-Jó – az öregúr dörmögése mögött tanácstalanság húzódott. Ideje az volt bőségesen, már évek óta, amióta nyugdíjas lett. A fia és a családja elmentek külföldre, ritkán látta őket, de ezen nem tudott segíteni, bármennyire is fájt. Egy régi jó barátja meghalt infarktusban, még mielőtt elkezdhette volna élvezni a nyugdíjas idejét. A felesége is halott volt, őt a rák vitte el. Neki, mint túlélőnek nem volt a közelben senkije.  

-Akkor el is kezdem. Az első kérdésem az lenne: meg van elégedve a hírlevelünkkel? 

-Iiigen – jött hamar a kissé bizonytalannak tűnő válasz. Tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy meg van-e elégedve a hírlevéllel, mert ritkán nézett beléjük, általában csak a sok hírlevél címét futotta át.

-Sokat olvas? 

-Elég sokat – felelte az öregúr, miközben a pillantása végigpásztázott az asztalon és a fotelje mellett heverő könyveken. 

-Kik a kedvencei?

-Thomas Mann, Dosztojevszkij, Poe. 

-A magyarok közül? 

-Mikszáth és Jókai.

-És a maiak közül? Magyar és külföldi? 

No, itt megfogtál, gondolta magában az öregúr. Nem emlékezett vissza, mikor olvasott utoljára valamit jelenkori szerzőktől. A krimikről leszokott már évekkel korábban, amit még szeretett, a scifiket, azt nem tudta, hogy mennyire sorolná az „igazi” irodalom közé a kérdező hölgy.

-Mostanában kevesebb időm jutott olvasásra – kezdte a válaszát kissé bizonytalanul. – El vagyok foglalva.

-Megkérdezhetem a foglalkozását?

-Ó, igen. Hivatalosan nyugdíjas vagyok, de ami lefoglal, az az, hogy írok. 

-Elárulja nekünk, hogy verset vagy prózát ír?

-Főleg prózát. Rövidebb és hosszabb elbeszéléseket és regényt. Most dolgozom a harmadik regényemen és ez leköti minden időmet. Nem jut időm olvasni, legalábbis nem annyi, mint szeretném. 

Ezután a felmérést készítő fiatal hölgy még feltett néhány udvarias kérdést, azután elköszönt és letették a telefont. 

Katalin egy mérges fintorral az arcán fordult a kolléganőjéhez: Ma már a huszadik.

A kolléganője csak elmosolyodott, mivel éppen egy másik telefonbeszélgetést folytatott és megértően kacsintott egyet a szemével, mintha azt mondaná: Ez is. 

Amikor befejezte a telefonálást, azt mondta:

-Manapság mindenki csak ír, senki sem olvas. Minek írkálnak annyit össze az emberek, ha utána nem lesz senki, aki elolvassa? 

Katalin megvonta a vállát: Fogalmam sincs. Sok az egyedülálló öreg, nincs kivel beszélgetniük és úgy érzik, hogy szeretnék megosztani valakivel mindazt, amit átéltek és amiről még nem  beszéltek. 

-Régen nem így volt. A falun a férfiak a kocsmába jártak, az öregasszonyok meg egymáshoz, kibeszélgetni magukat. Esetleg a paphoz. Senkinek sem jutott eszébe, hogy irkáljon.   

-Ártalmatlan dolog. Még mindig jobb, ha írnak, mintha leisszák magukat.

A kolléganő erre csak egy fintorral válaszolt, majd megkérdezte: Velünk mi lesz, amikor megöregszünk?

Erre Katalin vonta meg a vállát: Ha megérem, én egy darab könyvet nem veszek majd a kezembe. Senkiét. Írni meg elfelejtek.

A kolléganője erre felnevetett, de nem tudták a beszélgetést folytatni, mert mind a kettejük asztalán megszólalt a telefon.