Novellák MM

A hegyek között a Felvidéken januárban mindig van hó, ritkán mondhatja egy vándor, hogy őt meglepetésként érte. Nem is mondott volna ilyet a szegény öreg drótostót , aki egy háromhetes vándorútja után igyekezett hazafelé. Nehezen ment már a járás, de még bírta valahogy, és bár az asszonya marasztalta, hogy ne menjen már , majd csak kihúzzák a telet anélkül is, ő még nekivágott egy kisebb körútjának. Tudta, hogy az ünnepek környékén mindig több lábas, fazék kell, és mindig több a javítanivaló is. Így is volt, akadt dolga éppen elég. De már nagyon elfáradt. Maga is úgy vélte, hogy ezen a télen már nem indul többé útnak. A havas hegyeket megszokta az évtizedek során, de pont ezen az utolsó napon egy erős havazás kezdődött, széllel és a mindenen keresztülhatoló hideggel.

Csak Selmecre jussak még el a sötétedés előtt, gondolta magában. Tudta, hogy sötétben veszélyes menni, nem látja jól, hogy hová lép, belezuhanhat valahová. Aztán a farkasokkal sem szeretett volna találkozni. Selmechez már közel van a faluja, másnap hajnalban ha indul, délelőttre már otthon lesz. Ki sem mozdul majd a kemence mellől ilyen időben! Az anyjuk főz majd jó meleg levest, és mi kell még két ilyen öregnek? Ilyen gondolatokkal biztatgatta magát, és igyekezett nem gondolni arra, hogy a lába is, a dereka is fáj. Szerencsére jól ismerte azt a vidéket, még a sűrűn hulló hóban sem tévedt el, és egy halk hálát mormolt magában Istenhez, mikor meglátta az első füstöket. Éppen ideje volt, szürkült már, közeledett a sötétség beállta, hiszen  télen rövidek a napok, ilyenkor januárban meg különösen. Remélte, hogy Selmecen befogadják valamelyik házba, jó neki egy istálló, vagy egy kis fészer, csak ne maradjon kint az éjjelre, mert a havazás ellenére erős fagyok is jöhetnek, úgy érezte. Sok házban dolgozott már itt is, néha tavaszonként a gyerekek adták hírül az asszonyoknak a jöttét: Itt a drótostót! Itt a drótostót! – kiabálták. 

Ahogy a domboldalról meglátta az első házakat, alig látszott ki belőlük más, mint egy-egy hóval teli tető. Mintha csupa kis földszintes putri lett volna, amelyeket télen teljesen betemet a hó. De ő jól ismerte Selmecet, tudta, hogy megtévesztő ez a látvány. Úgy is volt. Mire leért a kis utcára, amelyik mellett a házak álltak, már szép, kétemeletes, komótos háznak tűnt mindegyik. Így van ez a hegyi házakkal, nem mindegy, hogy a völgy vagy a hegy felől nézi őket az ember. 

Már majdnem teljesen sötét volt, mikor bekopogott az egyik kapun. Jó darabig nem jött ajtót nyitni senki, pedig mintha sürgés-forgást hallott volna odabentről. Megpróbálta még egyszer, hangosabban. Egy feltűrt ingujjú, a negyvenes éveiben járó férfi nyitotta ki félig a kaput:

-Mi tetszik, jóember?  

-Ha lenne egy kis fészer vagy pajta, ahol meghúzódhatnék éjszakára... – kezdte csendesen az öreg. 

-Jöjjön be – nyitotta szélesebbre az ajtót a férfi. – Ott van balra a konyha, üljön be a kemence mellé. 

Aztán a férfi éppen csak becsukta a kaput, és már sietett is fel az emeletre. Egy tizenhatéves forma leányka állt a konyhában egy nagy fazék mellett, amelyben éppen forrni kezdett a víz. 

-Üljön oda, apóka – mutatott a lány a kemence padkára – mi most nagy munkában vagyunk. Anyám éppen szül. 

Az öreg lerakta nagy csomagját a konyha ajtaja mellett, hebegett a lánynak is valami köszönésfélét, és boldogan odatelepedett a kemence mellé, ahová mutatták.

-Akkor én most zavarok biztos... – mondta halkan, de aztán nem folytatta. 

-Üldögéljen csak nyugodtan – szólt neki oda a lány, miközben leemelte a nagy, nehéz fazekat a tűzről – ha visszajöttem, adok majd teát. 

Az öreg nem szólt semmit, csak bólogatott. Kedvesek voltak vele, igazán nem szólhat semmit a háziakra. Az asszony szül éppen. Te, jó Isten! Hányadik gyereke lesz már? Úgy emlékezett, hogy néhány éve járt már ebben a házban, akkor is volt már három vagy négy gyerek. Azóta meg, ki tudja, talán tíz is van már!

Nekik is volt a feleségével egy tucatnyi gyerekük. Igaz, a fele meghalt, nem élték meg a felnőttkort. Megszokott dolog volt az, Isten adott sok gyereket, hogy maradjon még, ha a betegségek elvisznek belőlük. Pedig az ő szívük ugyanúgy fájt minden kis piciért! De nem volt mit tenni. Soha nem tett szemrehányást se a feleségének, se Istennek. 

Jólesett odadőlnie a kemence oldalának. Nem evett egész nap, de olyan nagyon nem érezte éhesnek magát. Volt még egy csöpp darab maradék szalonna, meg egy fél tenyérnyi darabka száraz kenyér a batyujában, de arra gondolt, meghagyja reggelre. Jó lesz az egy kis erősítésnek, mielőtt útra kel.

Egy tizenéves kisfiú kukkantott be a konyhába. Egy nagy zsákhoz ment, kibontotta és kivett belőle pár szem diót. Hármat magának tartott, hármat meg odatett az öreg tenyerébe:

-Egyél!

Az öreg megköszönte, kicsit elmosolyodott, és neki látott a diópucolásnak.

-Hogy hívnak, fiam?

-Karcsinak – felelte a gyerek.

-No, az szép név – mondta az öreg. – Hányan vagytok testvérek?

-Heten – válaszolta a fiú. – Most jön a nyolcadik.

Hirtelen nagy lárma hallatszott odafentről, és egy apróbb, olyan hétéves forma kislány szaladt be a szobába:

-Gyere, Karcsi, gyere, megvan az első baba!

-Első? – csodálkozott rá Karcsi.

-Azt mondják, jön még egy! – mondta a kislány, és ijedt csodálkozásféle vegyült az öröm mellé a hangjába. 

-Szóval, ikrek – bólogatott az öreg, de már maga se tudta, hogy kinek, mert a két gyerek szaladt fel az emeletre, hogy el ne mulasszanak semmit, ha már megnézhetik az új jövevényeket.      

Januári gyerekek, gondolta magában az öreg. Neki is két gyereke januárban született. Az egyik meghalt még egy évesen, a másik viszont egészséges fiatalasszony lett, már unokája is van tőle. Most aztán kinek higyjen? Az egyik bábaasszony azt mondta, hogy a januári gyerekek mind gyengék maradnak, mert télen nem kapnak elég erőt a természettől. Egy másik meg azt mondta, hogy a januárban született emberek mind szívósak, kitartóak lesznek. Ez is, az is igaznak bizonyult, attól függött, hogy melyik gyermekére gondolt. Vajon ezzel a két kicsivel mi lesz? Hány évet érnek meg? Már alig van kilenc év egy új évszázadig, gondolta, de aztán javította is egy kicsit magát: hisz annyi sincs, már 1892-t mutat a naptár. Új évszázad! Megéri-e ő azt vajon? Ez a két kicsi, ezek remélhetőleg megélik majd. Úgy beszélnek az emberek arról az új évszázadról, mintha valami csoda lenne, valami jót hozó időszak várna ránk. Szamárság, gondolta  magában az öreg, a világ marad mindig ilyen, mint most, mit törődne az, hogy mi hogyan számolgatunk! A világ mindig ilyen volt, télre jött a tavasz, tavaszra a nyár, nyár után az ősz, aztán megint a tél. 

Elszunyókált ott a meleg padkán, nem hallotta már, hogy odakint tombol a hóvihar. Arra riadt csak fel, mikor visszajött a konyhába a nagylány, fáradt, de boldog mosollyal az arcán: 

-Egy fiú és egy lány. Egészségesek.

-Isten áldása legyen rajtuk, és az egész ház népén! – felelte az öreg.     

Egy bögrényi meleg levest adott neki a lány, aztán csak pihent az öregember lecsukott szemekkel tovább. Odakint bőven hullott Isten áldása, a tiszta, fehér hó. Az öreg jól kipihente magát a melegben, és másnap korán reggel útrakelt.

***

Megjegyzés. 

A drótostót régi, mára már kihalt foglalkozás. A drótostót általában a hátán cipelte a szerszámait és az anyagot hozzá – hasonlóan nézett ki, mint ma egy kiránduló egy jól megpakolt modern hátizsákkal --  és úgy járta körbe a vidék házait, megjavítva fazekakat, lábosokat, lavórókat, stb. Ilyen házaló foglalkozás több volt régen, természetes volt, hogy az emberek nem könnyen dobták ki, ami még használható.

Az ember, aki bemegy a forgószélbe, meg az ember, aki kijön a forgószélből, nem ugyanaz az ember.

Ewa kisgyerek korától kezdve kereste mindig, öntudatlanul is a határokat. Azt, hogy hol vannak az ember határai, amire képes, amit meg tud valósítani.

Szerette és nem szerette a környezetét egyszerre. Szerette a családját, mert hívő volt, mert szerették őt, de nem szerette egyúttal, hogy állandóan úgy érezte, hogy gátolják. Gátolják az egyéni kibontakozását, az önállóságát, meg akarják szabni az útját, amit pedig ő maga akart megtalálni.

Ezért azután, amikor 1989-ben bekövetkezett a nagy politikai változás, elment Lengyelországból. Nem olyan nagyon messze, nem Amerikába vagy Angliába, csak a szomszédba, Németországba.

Vállalkozásba kezdett, nyitott egy kis kávéházat. Nem volt veszteséges üzlet, de nem is jelentett valami óriási gazdagságot. Ewa élvezte, hogy önálló, de a belső nyugalmát nem találta meg. Ezt csináljam egész életemben? -- tette fel a kérdést önmagának. Majd meg is válaszolta: nem.

Jelentkezett egy ejtőernyős klubba és hamarosan olyan jól tudott siklórepülni, hogy versenysportoló lett belőle. A kávéházát eladta és abból élt, hogy siklórepülési tanfolyamokat tartott és siklórepülési kirándulásokat vezetett.

S ami a fő: versenyzett. Egyre magasabb szinten -- országos bajnokság, Európa bajnokság, világbajnokság -- ért el kitűnő eredményeket. Ez lett az élete. Nem a siker miatt, talán éppen fordítva. Azért ért el sikereket, mert a siklórepülés lett az élete. Eggyé vált vele.

Ha magányra vágyott, ha elgondolkodni akart, felrepült. Úgy érezte magát a levegőben, mint a hal a vízben, szinte felolvadt benne. Szerencsésen tudta kombinálni önmagában a tudatost és a nem-tudatost. A tudatával odafigyelni a legapróbb részletre is, a szélmozgásokra, a felhőkre, a kötelezően rajta lévő műszerekre (GPS, stb.), és ugyanakkor hagyni, hogy a nem-tudatos része lebegjen, elmerüljön a repülés élvezetében. 

Ewának komoly tekintélye volt a siklórepülők között, a férfiakkal együtt versenyzett. Ami persze sok utazással is járt, hiszen mindig máshol, a világ különböző pontjain rendezik a világbajnokságokat.

Élete legnagyobb élményét, a forgószelét, egy világbajnokság idején, Ausztráliában élte meg.

A legközvetlenebb társai a német és az osztrák versenyzők voltak, velük otthon is mindig együtt edzett, de az ilyen nagy versenyek idején a gyakorló csoportokban keveredtek a különböző országokból érkezett versenyzők.

Egyik délután a verseny előtt egy nagyobb, huszonöt - harminc főből álló csapat szállt fel, hogy ismerkedjen a tereppel. A levegőben azután kisebb csoportokra bomlottak, ahol csak az egy-egy csoporthoz tartozók figyeltek egymásra. Ewa egy német, egy osztrák és egy kínai fiúval haladt, ahol a kínai a világ egyik legjobb siklórepülőjének számított.

Egy félórája lehettek fent a levegőben, amikor gyülekezni kezdtek a felhők, vihar készülődött. A többi csoportok mind leszálltak, de Ewáék még túl akartak jutni egy hegyen. 

Bár ilyenkor rádiókapcsolatban tudnak lenni a földdel, a földön a versenyt, az edzéseket kísérő szervező társakkal, a döntés, hogy valaki leszáll-e vagy sem, végső soron egyéni. Nyilván hasonlóan, mint sok más sportban, minél többet tud valaki, annál jobban kell tudnia érzékelni a határokat. Meddig mehet, meddig kockáztathat. 

Megéri-e egy sportban, bármelyik sportban elért győzelem, hogy valaki kockára tegye az életét?

A felhők egymásba kapcsolódtak és mint egy nagy sötét lepel borították már be a földet. Furcsa módon ezt fentről nem is lehetett olyan jól látni, mint lentről, mint ahogy azok látták, akik lentről nézték a vihar készülődését.

Ewáék csoportját már nem lehetett lentről látni, amikor elkezdődött a felhőszakadás. A kínai fiú repült legelöl, mögötte Ewa és utána a német és az osztrák társak. A szakadó esőben a német és az osztrák srác leszálltak valahol egy mező közepén és csuromvízesen bemenekültek a nem lankadó eső elől egy fészerbe. Telefonon rögtön kapcsolatba léptek a földön a versenyzőket kísérő terepjáró kocsik egyikével, aki aztán elindult értük. 

Ewáról és a kínai fiúról senki nem tudott semmit.

Ewa miért nem szállt le?

Talán az járt a fejében, hogy ha az a világbajnok kínai tud még továbbhaladni, akkor én is tudok? Lehetséges.

Belekerültek a vihar közepébe, ahol többé már nem tudták irányítani a saját mozgásukat, a természet erői vitték őket. A vihar közepén ugyanis egy nagyon erős felfelé szívó hatás alakult ki, a természet, a felhők porszívója. Ez ragadta fel Ewát és vitte fel magával egyre magasabbra. Olyan magasra, ami még a Himalájánál is magasabb, tehát amilyen magasságban még hegymászók sem jártak. De a hegymászók a Himalájában fel vannak szerelve sok mindennel, meleg ruhával, oxygénpalackkal, fagy elleni védekezéssel. Ewán egy könnyű nyári esőkabát volt a nyári nadrág és a trikó felett, semmi más.

Kiült a fagy a siklóernyőre, a műszerekre. Ewa elvesztette az eszméletét. Hogyan fordulhatott elő, hogy nem halt meg -- az oxygénhiány itt a földön igen hamar a halál beálltát jelenti -- azt a tudomány még ma sem tudja megmagyarázni. Eszméletlenségben lebegett az ernyőjén a felhők felett.

Közben a földön a többiek nem tudtak róla semmit. Próbáltak rádió vagy telefonkapcsolatba lépni, de hiába. (A telefon nyilván akkor működött volna, ha már leszállt volna.)

A kínai fiút is keresték a szakadó esőben is és bekövetkezett, amitől tartottak: megtalálták holtan. Semmi esélye nem volt, mert belecsapott egy villám, mielőtt lezuhant.

Körülbelül háromnegyed óra telt el így, amikor mintha válasz jött volna Ewa mobiltelefonjáról.

Mi történt?

Ewa valamivel több, mint fél óráig lebegett eszméletlen állapotban magasan a felhők felett, amikor az ernyője nem bírta tovább a fagyot, összecsuklott és Ewa zuhanni kezdett lefelé. Körülbelül háromezer méter, azaz három kilométer zuhanás után a siklóernyő csodálatos módon ismét kinyílt. Ewa ekkor felhők alatt volt már, a viharzónától kissé eltávolódva. Lassan kezdte visszanyerni az eszméletét. Nem volt teljesen magánál, de szerencséjére szinte ösztönösen is működtek benne a jól belerögződött rutin műveletek: körkörös repüléssel igyekezett leszállni. 

Egy mező közepén ért földet és az volt a legalább harmadik csoda, hogy sebesülés nélkül. Mint a mireliteből olvadó étel, olyan volt Ewa. Reszketett a hidegtől, pedig nyári nap volt, a földön nem volt hideg. Dermedt kézzel próbálta rádión értesíteni a társait, de a rádiója nem működött. Ahogy a szeme rátévedt a GPS-re, nem akart hinni annak, amit látott: több, mint tízezer méter, azaz tíz kilométer magasan volt fent! 

Ekkor szólalt meg a mobiltelefonja.

Miután a társai megtalálták Ewát, természetesen rögtön kórházba került. Kiderült, hogy két fagyási sérülésen kívül -- a fülén és a lábán fagyott meg -- nem esett komolyabb baja. 

Alig telt el egy hét Ewa már újból felszállt. 

Az ember, aki bemegy a forgószélbe, meg az ember, aki kijön a forgószélből, nem ugyanaz az ember.

Isten, aki bevitte őt a forgó örvénybe és aki kihozta őt onnan, mit akart mondani neki?

Ewa úgy érzi, megértette. Úgy látja önmagát, hogy megváltozott ezáltal. Minden versenynél, minden kockáztatásnál fontosabb lett a számára az élet szeretete. Az élet megbecsülése, az élet tisztelete.

Az öregúr éppen akkor ült oda az íróasztalához, amikor megszólalt a telefonja. 

-Halló! Jó napot kívánok! Szabó Katalin vagyok a Könyváruháztól, ugye Hegyi Szilárddal beszélek? 

-Igen, én vagyok – dörmögte bele a telefonba az öregúr, kissé mérgesen, hogy vajon mit akarhatnak tőle.

-Egy telefonos felmérést készítünk a hírlevelünk valamennyi címzettjével, ha van néhány perce, szeretném megkérni, hogy válaszoljon néhány kérdésemre. Jó?

-Jó – az öregúr dörmögése mögött tanácstalanság húzódott. Ideje az volt bőségesen, már évek óta, amióta nyugdíjas lett. A fia és a családja elmentek külföldre, ritkán látta őket, de ezen nem tudott segíteni, bármennyire is fájt. Egy régi jó barátja meghalt infarktusban, még mielőtt elkezdhette volna élvezni a nyugdíjas idejét. A felesége is halott volt, őt a rák vitte el. Neki, mint túlélőnek nem volt a közelben senkije.  

-Akkor el is kezdem. Az első kérdésem az lenne: meg van elégedve a hírlevelünkkel? 

-Iiigen – jött hamar a kissé bizonytalannak tűnő válasz. Tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy meg van-e elégedve a hírlevéllel, mert ritkán nézett beléjük, általában csak a sok hírlevél címét futotta át.

-Sokat olvas? 

-Elég sokat – felelte az öregúr, miközben a pillantása végigpásztázott az asztalon és a fotelje mellett heverő könyveken. 

-Kik a kedvencei?

-Thomas Mann, Dosztojevszkij, Poe. 

-A magyarok közül? 

-Mikszáth és Jókai.

-És a maiak közül? Magyar és külföldi? 

No, itt megfogtál, gondolta magában az öregúr. Nem emlékezett vissza, mikor olvasott utoljára valamit jelenkori szerzőktől. A krimikről leszokott már évekkel korábban, amit még szeretett, a scifiket, azt nem tudta, hogy mennyire sorolná az „igazi” irodalom közé a kérdező hölgy.

-Mostanában kevesebb időm jutott olvasásra – kezdte a válaszát kissé bizonytalanul. – El vagyok foglalva.

-Megkérdezhetem a foglalkozását?

-Ó, igen. Hivatalosan nyugdíjas vagyok, de ami lefoglal, az az, hogy írok. 

-Elárulja nekünk, hogy verset vagy prózát ír?

-Főleg prózát. Rövidebb és hosszabb elbeszéléseket és regényt. Most dolgozom a harmadik regényemen és ez leköti minden időmet. Nem jut időm olvasni, legalábbis nem annyi, mint szeretném. 

Ezután a felmérést készítő fiatal hölgy még feltett néhány udvarias kérdést, azután elköszönt és letették a telefont. 

Katalin egy mérges fintorral az arcán fordult a kolléganőjéhez: Ma már a huszadik.

A kolléganője csak elmosolyodott, mivel éppen egy másik telefonbeszélgetést folytatott és megértően kacsintott egyet a szemével, mintha azt mondaná: Ez is. 

Amikor befejezte a telefonálást, azt mondta:

-Manapság mindenki csak ír, senki sem olvas. Minek írkálnak annyit össze az emberek, ha utána nem lesz senki, aki elolvassa? 

Katalin megvonta a vállát: Fogalmam sincs. Sok az egyedülálló öreg, nincs kivel beszélgetniük és úgy érzik, hogy szeretnék megosztani valakivel mindazt, amit átéltek és amiről még nem  beszéltek. 

-Régen nem így volt. A falun a férfiak a kocsmába jártak, az öregasszonyok meg egymáshoz, kibeszélgetni magukat. Esetleg a paphoz. Senkinek sem jutott eszébe, hogy irkáljon.   

-Ártalmatlan dolog. Még mindig jobb, ha írnak, mintha leisszák magukat.

A kolléganő erre csak egy fintorral válaszolt, majd megkérdezte: Velünk mi lesz, amikor megöregszünk?

Erre Katalin vonta meg a vállát: Ha megérem, én egy darab könyvet nem veszek majd a kezembe. Senkiét. Írni meg elfelejtek.

A kolléganője erre felnevetett, de nem tudták a beszélgetést folytatni, mert mind a kettejük asztalán megszólalt a telefon.

Furcsa kérdései vannak ennek a csoportnak, fogalmam sincs honnan jöhettek. Már az elején, amikor a kérdésemre viccesen csak annyit mondtak, hogy „egy másik bolygóról“, már akkor is volt bennük valami furcsa. Azután persze én is viccelődtem velük. 

-- Nézzenek körül itt a városban az utcákon! Akik nadrágban mászkálnak, általában azok a férfiak és akik szoknyában, azok a nők!

-- És akik sem nem férfiak, sem nem nők? 

-- Azok a fák és azok nem mászkálnak. 

-- És ha mégis? 

-- Akkor bármit felvehetnek!

Dühöngtem magamban, bár igyekeztem nem mutatni. Minek bosszantanak ilyen hülyeségekkel! Ráadásul ma már igazán sok nő mászkál nadrágban is, ezek éppen olyan jól tudhatják, mint én. Ha csak nem jöttek valami olyan helyről, ahol mindenki csak valami nagy fehér vagy fekete lepelben mászkál. De azokat nem szokták engedni utazgatni, legalábbis azt hiszem. Minden nap akadt valami. Kérték, hogy meséljek nekik a Föld történetéről röviden. Azután kételkedtek mindabban, amiket elmondtam.

-- Azt mesélte nekünk, hogy felszámolták a rabszolgaságot, de nézze csak, ott megy egy rabszolga!

Egy fiatal fickóra mutatott, akinek orrában, fülében, szájában karika lógott.

-- Miért tettek rá annyi karikát? Többször megszökött már a gazdájától?

Mit felelhetnék erre? Hogy nincs gazdája, legfeljebb barátnője és ez a divat? Olyanoknak, akik úgy csinálnak, mintha azt sem tudnák, hogy mire való a piros lámpa az utcán? Betegre magyaráztam magam nekik, aztán csak annyit kérdeztek:

-- De miért pont piros? Van a piros színnek valami mágikus hatása, ami távol tartja a gonosz szellemeket?

Mágikus hatása? Hol élünk mi, az őserdőben? A piros lámpa arra való, hogy az autósok megálljanak. Mágikus hatása rájuk legfeljebb egy rendőrnek van, hogy tényleg megálljanak. Ha ezeknek a bolygóján még olyan fejletlen a civilizáció, hogy mágikus hatásokról beszélnek, hogy kerültek ezek ide? A pénzt ismerik vajon? Hogy itt minden pénzbe kerül, s még az a szegény idegenvezető is abból él? 

Amikor néhány nap után a társaságtól elbúcsúzott, borravalóul csak egy követ kapott. Nagyon dühöngött magában, de nem mutatta. A követ lehajította otthon a polcra. Két év múlva egy archeológus barátnője figyelt fel a kőre, ő pedig kedveskedve neki adta. A lány megvizsgáltatta a követ és kiderült, hogy egészen nagy különlegesség. Olyan anyag, amilyet még soha nem találtak a Földön és valamilyen különleges tulajdonságokkal rendelkezik. Az értéke felbecsülhetetlen. Az idegenvezető megint csak mérgelődött, hogy ezt is csak akkor tudta meg, amikor már nem volt az övé.

Az utcazenész

Volt egy szabad féldélutánja a megbeszélt találkozó előtt. Ilyen is régen fordult már elő vele, úgy be voltak táblázva a napjai. Most különösen megörült neki, mert szerette ezt a várost, ahol gyermekkorában néhány évig éltek, és ahol azóta nem járt. Örült, hogy akad egy kis szabad ideje, szabad, amit kószálással tölthet. Felszállt a metróra, hogy kimenjen oda a város szélére, ahol annak idején laktak. Nem tartotta valószínűnek, hogy bárki ismerőssel összeakad, de nem is azért ment. Csak sétálni akart arrafelé, élvezve a tavaszi napsütést, felidézve gyermekkori önmagát. A hegedűje nála volt, nem tudta volna hol hagyni, de nem is akarta. Ő volt a társa, a leghűségesebb társa.

Visszafelé a szinte üres metrókocsiban egy gitáros fiú ővele szemben telepedett le. Felmerült a fejében, hogy átül valahová, de aztán maradt. Csak nem lesz semmi bajom, gondolta. A fiú mosolyogva, de tört angolsággal beszélgetni kezdett vele:

Gabi, mutatott magára, Gabi. Téged hogy hívnak?

Én is Gaby, felelte egy csöppet mulatva magában, mert az eredeti nevét mondta, amit kevesen ismertek.

Látom, te is szereted a zenét, folytatta a fiú. Ha akarod, eljöhetsz velem oda, ahol én szoktam játszani.

Gaby nem válaszolt, csak elmosolyodott és bizonytalanul ingatta a fejét.

A fiú nem zavartatta magát. Én magyar vagyok, de már több, mint egy éve itt élek. Van egy jó helyem. És jó dalaim vannak.

A metrókocsiban egyre többen lettek, de mint általában az emberek, nem törődtek velük, mindenki elfoglalta magát az újságjával vagy a mobiljával.

Biztos klasszikus zenét tanultál, mutatott a fiú a hegedűtokra, de nem baj, majd meglátod, azzal is tudunk kezdeni valamit. Egy gitár meg egy hegedű jó kombináció lehet.

Ijedt kislánynak tűnhetek, gondolta magában Gaby, hogy így fel akar karolni ez a fickó. Eszébe jutott egy ír film, a Once, amit nem olyan régen látott. Egy ír fiúról meg egy lengyel nőről szólt a film, a fiú utcazenész volt, a lány, vagy pontosabban fiatalasszony pedig zongorált. Olyan szomorkás film volt, csendes bánatosság a zenéről, az életről, a szegénységről, a szerelemről, kedvesen, szépen, de mégis valamennyire lehangolóan. Közben beértek a város közepére. A fiú leszálláshoz készülődött, és nagyon integetett neki, hogy tartson vele. 

Maga sem tudta, hogy miért szállt le vele. Igaz, még volt egy kis ideje, és már gyalog sem volt messze, ahová készült. Talán kíváncsi lett, milyen lebujban játszik ez a fiú? Nem, hamar kiderült, hogy nem valami szórakozóhelyen játszik, hanem az utcán. A legforgalmasabb sétálóutcán volt egy „helye”. Azt sem tudtam, hogy ezek a helyek így ki vannak osztva, gondolta Gaby magában. A fiú közben „kipakolt”, letette a hangszerét, és hozzáfordult.

Játssz valamit nekem. Tudsz valami vidámat vagy népszerűt?

Vidámat vagy népszerűt? Megpróbálom.

Elővette a hegedűjét. Brahms egyik magyar táncát választotta, amit különösen szeretett, egy időben gyakran játszotta magának, amikor szomorú volt. A népes utcán sokan megálltak a dalt hallva. Olyan nagy tetszést aratott, hogy nemcsak megtapsolta valaki, de sűrűn potyogtak az apró pénzdarabok is Gabi kitett kalapjába.

No, látod milyen jó vagy! Mondta a fiú örömmel. Fog ez menni! 

Nem lehetett tudni, hogy tényleg a zene örvendeztette meg, vagy az, hogy a napja a pénz tekintetében jól indult.

Mindjárt visszajövök, hozok egy kis kávét magunknak, mondta a fiú, azután a kalapba szórt pénzeket felkapva elment a közeli McDonaldsba. Nem hívta magával új ismerősét, mert a McDonaldsban dolgozott egy barátnője és az életfilozófiája szerint a nőket távol kell egymástól tartani, ki tudja még, hogy mit hoz a jövő.

Gaby kicsit meglepődött, de aztán ránézett az órájára és  megállapította, hogy éppen ideje, hogy menjen. Mire a fiú visszajött, már csak a gitárját találta ott. Bosszankodott magában, ó, a buta, miért nem várt rám, jól mehetne kettőnknek együtt! No, nem baj, úgyis visszajön majd, errefelé mindenki megfordul ebben a városban. Aztán fogta a gitárját és énekelni kezdett. 

Két napig reménykedett még, hogy felbukkan a hegedűs lány. Aztán hirtelen, mint egy lecsapó villám tört rá a felismerés egy nagy plakát előtt: a világhírű hegedűművész, őstehetség fiatal nő koncertjét hirdették. Ő volt az. A fiatal lány. Itt ugyan nem Gabynak hívták, de valószínűleg felvett egy nevet, egy művésznevet, amikor zenélni kezdett. A plakát szerint a vendégjátéka az előző este volt az Akadémián. Ahová nehéz bejutni és méregdrága jegyek vannak.Gabi most már tudta, hogy soha többé nem látja viszont a hegedűs lányt.