Novellák MM

2120-ben élünk, az univerzum Földnek nevezett kis bolygóján. Sokféle lény népesíti be a Földet, egyre jobban másmilyenek, mint mondjuk kétezer évvel ezelőtt. Én még a régi a generációhoz tartozom, így nevezik manapság az időseket. Pontosabban ez azt jelenti, hogy én még régi vágású ember vagyok, anya szült, apámtól és nem lombikban, nem valamilyen genetikai eljárással készítettek. Egyre kevesebben vagyunk az ilyenek, a mai modern emberek azok, akiket az én gyerekkoromban androidoknak neveztek.

Oktatóként dolgozom, androidokat tanítok emberi érzelmekre. Másképpen fogalmazva, a mai gyerekeket a régi emberek érzéseire. Amikor először hallottam erről a munkáról, elcsodálkoztam magamban: minek az emberi érzelmeket tanítani? Nem természetesek, nem jönnek maguktól? Az androidokban sokkal kisebb az a rész, ami bennünk, a régi vágású emberekben a tudatalatti volt, ahonnan az ösztöneink jöttek. Alig vannak ösztöneik, mindig a tudatukkal döntenek. Ezért kell tanulniuk az emberi érzelmeket, hogy megértsék, megérthessék mindazt a kulturát, ami az emberiség öröksége és ami most az övék. Ebből nőttek ki ők, akár tetszik nekik, akár nem. Ugyanakkor néha arra gondolok, hogy talán nem ártott volna nekünk sem, ha tudatosan foglalkozunk az érzelmeinkkel, kevesebb zsákutcánk, tévutunk lehetett volna. 

A tanítás úgy zajlik, hogy naponta egy órát eltöltünk egy virtuális beszélgető szobában én és négy tanítványom, egy héten egyszer pedig személyesen is találkozunk, úgymond gyakorlatra. A mai témánk a születésnap. Amikor azt mondom nekik, hogy a születésnap egy privát ünnep, akkor meglepődnek. Még a virtuális téren át is érzem a csodálkozásukat. Egyrészt, mert miért ünnep? Másrészt, mi az, hogy privát?

Ugyan elvileg már tanultak arról, hogy az emberek régen mind elevenszülők voltak, de a téma mégis egy kicsit morbid, szinte szégyenletes a számukra. Az emberek olyanok voltak, mint az állatok? Párosodtak, a nőstények a hasukban hordozták kilenc hónapon át a gyermeküket, majd megszülték őket. Nem kell ezeket elmagyaráznom, mert tudják, de érzem, hogy nem örülnek annak, hogy erről beszélgetünk. Mi lehetett mindebben az ünnep? Az, hogy a nő végre megszabadult a terhétől? Nem, nem ezt ünnepelték, hanem a csecsemőt. Nem igazán értik. Őket nem ünnepelte senki. Nem is tudják általában a pontos napját az elkészülésüknek. Azután miért privát ez az ünnep? Nem született ugyanazon a napon még sok más gyerek? Ők szériában készülnek, minden egyedi vonás, egyedi tulajdonság ellenére, egyszerre lesz kész egy egész sorozat. Rögtön átkerülnek a bölcsődébe, ahol az első pregnálások, imprinting bevitelek zajlanak. Amiket kvázi mint egy readonly anyagot kell megkapniuk, annak igénye nélkül, hogy ezen később elgondolkodjanak. A bölcsődének nevezett intézményben is sokan vannak, általában legalább ezer lényből áll egy sorozat.

Szeretnék közvetíteni nekik valamennyit abból a régi világból, amelyikbe én még beleszülettem, de amelynek mára már csak halvány emlékképe maradt fenn a köztudatban. Mesélek nekik arról az örömről, amit egy anya érzett, mikor először a kezébe vette a csecsemőjét. Itt valaki jelentkezik, hogy kérdezni szeretne és én engedem:

Igaz, hogy előfordult, hogy az anyák szoptatták a csecsemőjüket?

Zavart suttogás a hallgatóim között, nyilván úgy érzik, hogy ilyen perverz kérdést nem illik feltenni. Azután meglepetés az arcokon, amikor a válaszomat hallják:

Igen, igaz. Sőt, általában ezt tartották a jobbnak, az egészségesebbnek, szemben a mesterségesen előállított tejjel való táplálásnál. 

Látható, hogy nehezen akarják elfogadni, amit hallanak. Persze nem kellene csodálkoznom. Amire azt mondtam, hogy a világ kulturális öröksége, annak egy jó része – és gyakran az értékesebb része – el van zárva előlük. Nem látnak csecsemőjüket szoptató Madonnákat, nem olvasnak anyákról, akik életüket áldozzák, hogy megmentsék a gyermeküket. Le merném fogadni, hogy Rómeó és Júliáról sem hallottak még. Észrevétlenül felsóhajtok magamban: Istenem, milyen sok mindenről kellene mesélnem nekik! 

De erre nincs idő, a tanítási óra rövid és a tananyag meghatározott. Emiatt így folytatom:

-A születésnap mindig annak a születésnapja volt, aki azon a napon a családban megszületett. Ritkán fordult elő egy családban, hogy a családon belül két embernek ugyanakkor lett volna a születésnapja. 

Egy pillanatra eszembe ötlik, hogy ikrekről beszéljek nekik, de utána ezt gyorsan elvetem. Csak fölöslegesen komplikálná a megérteni valójukat. Szerencsére nem kérdez egyikük sem semmit, mondhatom tovább:

-A család tagjai felköszöntötték egymást a születésnapon, pontosabban mindig azt köszöntötték fel, akinek éppen születésnapja volt. Ha egy nagymamának volt születésnapja, az gyakran virágot kapott, ha egy kisgyereknek, az játékot és tortát. 

A szavaimat illusztráló régi fényképeket hívok elő a monitorokra. Nem telik bele sok idő, megkapom az első kérdést:

-A nagymama az valamelyik szülőnek a szülője, igaz? 

Rábólintok, hogy igen. A képen látható nagymama már elég idős, teljesen fehér hajával csendesen mosolyogva ül egy fotelben.

-Hány szintig visszamenően tartották számon az ilyesmit?

-Azt érted alatta, hogy a nagymama szüleit is felköszöntötték-e?

A kérdező bólogatását látva rögtön felelek is:

-Természetesen igen, ha éltek. De ez ritkán fordult elő, mert az emberek általában korán haltak meg. 

-Miért? – egy addig még meg nem szólalt fiú tette fel a kérdést. – Miért haltak meg korán az emberek?

Ajjaj, micsoda tekervényes labirintusba keveredtünk! – gondolom magamban. – Az élet és a halál fogalmai gyökeresen átalakultak. Hogyan férhet bele ebbe a rövid időbe elmagyaráznom azt, hogy mit jelentett egykor a halál? Amikor még nem cserélgették olyan könnyen az emberek „alkotórészeit” vagy nem írták át gyorsan a programrészeiket? 

Pedig valahogy beszélnem kell erről is, az emberi identitáshoz, az emberi érzésvilághoz elválaszthatatlanul kötődik a halál fogalma. Azt mondom nekik:

-Ezek nagyon fontos kérdések, nem lenne jó, ha elkapkodnánk a válaszokat. Azt ajánlom, hogy legyen ez a következő témánk, akár több alkalomra, úgy, hogy mindenki elolvas hozzá olyan irodalmat, amit megtalál. Jó? 

A bólogatásaikat látva, visszatérek az adott témánkra:

-Szóval a születésnap, az mindenkinek a maga saját külön ünnepe, ezért nevezték privát ünnepnek, szemben az olyan ünnepnapokkal, amik mindenkire egyaránt vonatkoztak, mint például a vallási vagy az állami ünnepnapok. A privát szót értitek, nem?

Bizonytalanabb a fejmozgásuk, mint az előbb volt, azután, hogy bizonyítsa, hogy értik, az egyikük belekezd egyfajta magyarázatba: 

-A privát programrészek bennünk olyanok, amiket csak mi kaptunk meg abból a génanyagból, amiből kigeneráltak bennünket...

Ó, jaj! Hogy születnek ezeknél a gyerekeknél az érzelmek, a titkok, a saját kis világ, ha mindenre ilyen racionálisan gondolnak?

-A privát, az valami olyan, ami nem mindenkié. Hanem például a te életed az csak a tied. Ezt úgy mondták régen, hogy mindenkinek saját magánélete van. Ami nem tartozik másra, csak őrá.

A válasz csönd, emésztik a hallottakat.      

A mai embereknek, vagyis az androidoknak nincs magánéletük. Állandóan össze vannak kötve egy láthatatlan hálón át egy szupercomputerrel, amely mindent számon tart, megfigyel és felügyel. Ha netán ketten úgy akarnának egymással kommunikálni, hogy senki más ne tudjon róla, akkor egy olyan funkciót kellene aktiválniuk, amelyet a legtöbben nem ismernek. Nem zavarja őket, hogy a beszélgetéseiket, a levélváltásaikat, bármit amit tesznek, utólag ellenőrizheti valaki más. Egy idegen. Így marad ez vajon mindig? Vagy jön egy új generáció, aki ráébred a privátszféra fontosságára? Ahol összetalálkozik két lény, akik úgy érzik, legyen egy kis burok, egy védett fészek, ami csak az övék? 

Nem tudom. A következő kérdéssel folytatom hangosan:

-Tudna valamelyikötök egy példát mondani nekem olyasmire, amit titokként kezel? Valami olyasmit, amit nem akar senkinek sem elmesélni, csak egy kiválasztottnak. Egy olyan társának, akivel szívesebben van, mint bárki mással.

Egy darabig megint nem jön válasz, már az jár a fejemben, hogy panaszt fognak emelni ellenem, hogy eretnek dolgokra tanítom az ifjúságot. Vagy csak annyi marad meg bennük, hogy milyen furcsák voltak a régiek?    

Hosszabb hallgatás után, szinte kicsit szégyenkezve, megszólal az egyik lány:

-Ha a titok az olyasmi is lehet, amit még senkinek sem mondtunk el, akkor nekem van ilyen titkom.

Nemcsak én nézek csodálkozva rá, a többiek is. Egy pillanatra felvillan, hogy éppen azt kellene tanítanom, hogy a titkaink fontosak, személyesek és jó, ha az emberek nem próbálják erőszakkal kifürkészni mások titkait, de a kíváncsiság és az öröm erősebb bennem. Miközben magamban nagyon örülök a meglepetésszerű megszólalásnak, a kislány folytatja:

-Néha egészen furcsa gondolataim támadnak, olyan nem standardok. Elképzelek valami olyasmit, amiről a régiek világának irodalmában olvastam és különös vágyaim támadnak. 

-Mondanál egy példát?

-Például erdőben szeretnék sétálni. 

Látszik, hogy a séta szó a többieknek ismeretlen. Az emberek manapság nem szoktak sétálni, gyalogolni is csak nagyon ritkán, futni pedig kizárólag a kondicionáló termekben. A bevett haladási mód a repülés az antigravitációs gomb használatával. Az erdő szó pedig nemcsak régies a fülükben, de megtévesztő is. Azokban a nagy városállamokban, ahol élünk, nincsenek erdők, már olyan igazi, vadon növő erdők, mint régen voltak, csak ligetek. Parkok, ligetek, mesterségesen létrehozott és jól karbantartott helyek. 

-Tudod, hogy a régi erdőkben sokféle veszélynek is ki voltak téve a sétálók? – kicsit talán provokatív a kérdésem, de a leányzó fejmozgásán látom, hogy nem  érezte annak:

-Igen, olvastam róla. De én is el tudnék beszélgetni a farkassal, ahogy Piroska tette.

Hoppá, gondolom magamban. A jó öreg Grimm mesékből vett történetek összekeveredtek tudományos leírásokkal?    

-Miért gondolod? – kérdem óvatosan.

-Miért ne tudnék? – kérdez most ő vissza engem. – A Tacsimmal is gyakran beszélgetünk.

Ja, na igen, gondolom. A kutyák manapság szintén genetikai laborban készülnek és a legújabb változatokkal lehet az androidok nyelvén, vagyis az emberi nyelven beszélgetni.

-Tudod, a régi világban a farkasok vadállatok voltak,  csak külsőre hasonlitottak valamelyest a kutyákra, de nem tudtak beszélni és általában veszélyesek voltak úgy az emberre, mind pedig az ember háziállataira nézve. 

-De Piroska is tudott beszélgetni velük és a nagymamája is – mondja kicsit hitetlenkedve a kislány, mint aki nehezen tudja eldönteni, hogy akkor most kinek is higyjen, hogyan is volt a régiekkel. 

A csoport többi része pedig döbbenten hallgat, mindaz, amit hallanak, túlságosan ellentmond mindannak, amiben eddig nevelkedtek. Azt ugyan tudják, hogy a régi emberek világáról még sok mindent nem hallottak, nem olvastak és a születésükkor sem programoztak minden információt beléjük, mégis váratlanul éri őket ez a beszélgetés. 

Ráadásul megint csak és egyre  jobban elkanyarodunk az eredeti témánktól, a születésnaptól. Megszólal a kommunikációs gépünkben két perccel az óra vége előttre beállított kis csengő, itt az ideje a téma lezárásának, az összefoglalásnak. Talán még soha nem futottam ki ennyire az időből, mint ezalkalommal. Ezekkel a szavakkal zárom a mai foglalkozásunkat:

-Nem választunk új témát, hanem legközelebb is ugyanerről fogunk beszélgetni. Szeretném, ha holnapra mindannyian küldenétek nekem egy privát levelet. Mindenki eldöntheti maga, hogy miről akar írni. Ha valakinek van valamilyen titka, amit már régóta szeretett volna elmesélni valakinek, de nem volt kinek, megírhatja. Ha valakinek kérdései vannak egy történethez, amiről olvasott, azt is meg lehet írni. És ha valamelyikötök azt szeretné elképzelni, hogy milyen lehetett régen egy születésnap és maga ír erről egy történetet, annak nagyon fogok örülni. Arra kérlek csak benneteket, hogy írjátok oda a levél aljára, hogy amiről írtok, az mennyire privát: csak nekem szól és tőlem vártok választ rá vagy azt szeretnétek, hogy felolvassuk ezt a levelet itt az órán vagy akár még azt is, hogy eltároljuk a gépen a Központi Archivumban. Ezt mindannyian magatok döntsék el. 

Bár az első szavaimat még kicsit idegenkedve fogadták, a végén mégis úgy érzem, hogy tetszik nekik a kihívás. Mintha felcsillant volna a szemeikben egy kis fény, azt jelezvén, hogy már kitalálták, miről is szeretnének írni vagy beszélgetni.

A mi órának vége, elköszönünk. Nem árultam el nekik, de ma van a születésnapom.

Ezt a helyet akár a camouflage-ok bolygójának is nevezhetném, gondolta magában Ulla, miközben nagynénjéék háza felé sétált. Ritkán találkozott ezzel a távoli nagybácsival és nagynénivel, akiket csak tizenhét éves korában látott először, a szülei temetésén. A baleset, amely árvává tette őt és a testvérét, kiváltott az összegyűlt rokonokban egyfajta kötelességérzést, hogy valakinek gondoskodnia kell az árvákról és az árvák vagyonáról. Ez ugyan nem volt több, mint egy szép budapesti lakás, gazdagon berendezve értékes bútorokkal, porcelánokkal és képekkel. A rokonok tanácskozása úgy döntött, hogy amíg leérettségiznek – csak néhány hónap volt addig hátra – készpénzzel segítik a két fiatalt és ezért nem is kértek semmi mást, mint kiválasztottak maguknak a pénzt összeadók néhány képet és porcelánt. Érettségi után a fiatalokon múlott már a további sorsuk, dolgozhattak vagy ösztöndíjjal tanulhattak tovább. 

Ullának és Károlynak megfelelt mindez, sőt, örültek neki, hogy senki nem akarta magához venni őket, hanem megmaradtak a lakásban, ahol addig éltek. A létfenntartás gondja ugyan rájuk szakadt – az első hónapok pénzügyi segítsége ellenére is gondként – de fiatalként és erőt érezve magukban ez nem jelentett nyomasztó problémát, sokkal inkább egyfajta gyors megkomolyodást. Elmaradtak az életükből a bulik, a laza lógások a haverokkal, azt tervezték el, hogy hogyan rendezik be az egyetemista életüket, mert mind a ketten tovább akartak tanulni és lehetőleg úgy megélni, hogy senki segítségére nem szorulnak rá.

 Azóta eltelt több, mint tizenkét év. A rokonaikat alig látták, részben talán azért, mert ők maguk elutasították a túlságosan atyáskodókat, azokat, akiknél úgy érezték, hogy uralni akarják őket, a befolyásuk alá vonni, a saját kis hatalmi köreikbe illeszteni. Az évi egy-két képeslapnál és telefonnál többre nem alapult a kapcsolatuk. A diplomájuk megvédése után mind a ketten külföldön töltöttek egy időt. Azután Károly kint is maradt Belgiumban, megnősült, elvette az egyik kolléganőjét és harmincévesen jó állással és szép házzal várták az első gyerekük érkezését. Ulla két év után visszament Budapestre. Középvezetői állást kapott ugyanannál a nagy nemzetközi konszernnél, ahol Angliában is dolgozott. A régi lakásukban lakott egyedül. 

A kisvárosban, ahol a nagynénjéék laktak, most járt először. Most sem a látogatás miatt jött, hanem a cégük képviselőjeként tárgyalt egy másik vállalatnál, de amikor a munkával végzett, nem indult rögtön haza, hanem egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívta a nagynénjét. Ilus, mert így hívták a nagynénit, mintha megörült volna a hívásnak és meghívta hozzájuk. Ulla úgy érezte, mégsem illik üres kézzel beállítania. Szerencsére a főtéren virágboltot is, cukrászdát is talált, egy nagy csokor virággal és néhány tortaszelettel szerelte fel magát.  

Szívélyesen köszöntötték a nagynénjével egymást, azzal a kissé eltúlzott szívélyességgel, ami olyanoknál gyakori, akik már régen nem látták egymást. De régen nem láttalak, milyen jó, hogy eszedbe jutottunk! – Ilus kedves szavai mögött nem volt igazi szemrehányás. Egyedül volt odahaza és szeretett sokat beszélni. Ő maga már nyugdíjas volt, a gyerekei felnőttek, elköltöztek, a férje, a nagybácsi viszont még dolgozott.  Ilusnak gyakran nem volt kivel beszélgetnie és így örült a változatosságnak, örült minden vendégnek.

Ulla mesélt egy kicsit  magáról és Károlyról is. Ilus közbe-közbekérdezett, azután saját magukról kezdett beszélni. A tortaszeletek mellé saját süteményeit tette az asztalra, azzal kínálta Ullát és elővette a nyilván elmaradhatatlan fényképalbumokat a családi képekkel. Alig egy félóra eltelte után már jóformán állandóan csak Ilus beszélt. Elmesélte, hogy hol dolgoznak a gyerekei, utána jött a megállíthatatlan szóáradat az unokákról. Ulla, bár közbeszúrt időnként egy-egy udvarias félmondatot, nem érezte, hogy mit mondhatna. Hagyta az asszonyt beszélni, majd egy idő után felállt: Ne haragudj, de indulnom kell vissza.

Ilus bólogatott, hogy persze, persze és azzal búcsúztatta, hogy lám, milyen jól elbeszélgettek, jó lenne, ha gyakrabban látnák egymást. Ulla biztosra vette, hogy ezek csak üres szavak. 

Az autóút alatt hazafelé éppen elég ideje volt arra, hogy az egész napját lepörgesse a fejében. Mind a vállalatnál, ahol tárgyalt, mind a nagynénjénél érzett valami hamisságot. Mintha az emberek állandóan szükségét éreznék, hogy újabb és újabb fátylakkal burkolják be a valóságot. Szomorú volt, mert tudta, hogy ez nemcsak érzés, hanem ez a valóság és ráadásul többé-kevésbé azt is sejtette, hogy melyik helyen mit akartak eltitkolni előle. Bár a tárgyalásai közben egyszer sem mondta ki, tulajdonképpen azért jött, hogy személyesen győzödjék meg egy feltételezésükről és erről hamarosan kiderült, hogy igaz. Azt is tudta, hogy ezek után nem kötnek majd hosszútávú szerződést ezzel a céggel, mert a konszernjük legbelső, nem publikus megítélése alapján a megbízhatatlan kategóriába sorolják majd ezeket. Így az ő útjának ez a kiszűrés volt az értelme.

A nagynénjéékkel más volt a helyzet. Ott egy kicsit a saját érzéseire is kíváncsi volt és természetesen a rokonaira is. Úgy tapasztalta, hogy nemcsak neki maradtak éveken keresztül idegenek ez a család, de ő is nekik. Egyáltalán nem érdekelte őket Ulla vagy Károly sorsa, mivel kimaradtak az ő hatáskörükből. A család csak az, akin uralkodni tudunk, valami ilyesféle ősi-állati mentalitást érzett Ulla ki mindebből, bár nem tudta, hogy mennyire helyesen. A nagybácsi valami lokális tekintély volt a kisvárosban és a megyében, sőt, egyszer régebben, még félig gyerekként egy elkapott félmondat is eljutott róla Ulla és Károly füléhez: „..földönkívüliekre vadászik”.        

Amikor ez felidéződött benne, Ulla elmosolyodott. Földönkívüliekre vadászik. Csak egy egészen rövid ideig hitte valamikor, hogy ilyesmi csak a filmekben van vagy ha a valóságban is, akkor csak a nagyhatalmaknál. Nem, földönkívüliekre mindenhol vadásznak ezen a Földön, még a legeldugottabb helyeken is, Afrika legszegényebb falvaiban. Minek, azt nem mondják. Hiszen az ilyen az szupertitkos, nagyon fontos megbízatás, nem szabad beszélniük róla. A vadászok fontosságérzetét növeli a kötelező titkolódzás. Sokan vannak vajon a földönkívüliek a Földön? Tudják a vadászok, hogy mi történik az elejtett vaddal? Megkérdezhetik egyáltalán a megbízóikat? 

Az út jóformán üres volt, Ulla már alig félórányira járt Budapesttől. Azt a kérdést fel sem tette magának, hogy vajon miről ismerik fel a földönkívülieket, ha azok ugyanolyan emberként élnek itt, mint bárki más. Tudta, hogy a nagybácsi nem ismeri fel őket. 

Őket sem ismerte fel.  

Egy hétfőn reggel vették észre, valahol Afrika közepén, hogy az éjszaka folyamán leszállt ott egy űrhajó. Vagy mondjunk UFO-t? Nem, erre már nem lehetett azt mondani, hogy ismeretlen repülő tárgy, mert nem repült. Ott állt, fenségesen szépen, mozdulatlanul. Senki idegen nem mutatkozott körülötte. Azt persze nem lehetett tudni, hogy nem szálltak-e ki belőle az éjszaka folyamán. A közeli falu lakói nem merték az égből jött csodát megközelíteni. A falu vezetője telefonált a hatóságoknak és bejelentette, mi történt. Először nem akartak hinni neki, utána pedig mindegyik igyekezett magától elhárítani. 

Az űrhajó ott állt mozdulatlanul kedden is. Csak annyi változás történt, hogy megjelent a katonaság és körbekerítette a terepet, nem engedve a körön belülre senkit. A kormány jelentette az egészet az ENSZ-nek és azt tartották a legbiztonságosabbnak, hogy addig, míg választ nem kapnak, nem csinálnak mást, mint várnak és lezárják a környéket. Az amerikaiak azonnal oda akartak vonulni, de vetélkedés tört ki a NASA és a Pentagon között, hogy ki irányítsa az akciót. A Pentagon először le akarta bombázni az egészet, de szerencsére ennek az elképzelésnek a hívei kisebbségben maradtak.

Szerdán összeült a Biztonsági Tanács. Bár látszólag mindenki egyetértett abban, hogy ez a Föld valamennyi államának közös ügye és az ENSZ-nek együttesen és egységesen kell fellépnie, a részletekben nem sikerült megegyezniük. Csütörtökön az űrhajó környékét felügyelő helybeli katonaság vezetője már sürgős erősítést és segítséget kért, mert olyan sok újságíró, fényképész, kíváncsi érdeklődő jelent meg a környéken, hogy úgy érezte, nem bír velük. A falusi öregasszonyok kövön sült kenyerét felfedezték és az asszonyok boldogan készítették a rengeteg kenyeret. A gyerekek állandóan az érdeklődők körül forgolódtak, akik nem értették őket és ők se azokat, de remélték, hogy kapnak tőlük ezt-azt, apróságokat. 

Természetesen a háttérben, az idegenekkel való kapcsolattartást tervező laboratóriumokban lázas munka folyt. Arra vártak, hogy ha a politikusok megegyeznek, akkor ők mehetnek a helyszínre és elkezdhetik a munkát. Nagyon remélték, hogy a NASA és a katonák nem fogják őket mindenféle biológiai zárlat ürüggyel sokáig elzárni onnan. A hétvégén végre megszületett a legmagasabb szintű politikai egyezség: a valamennyi államot képviselő ENSZ csapat az amerikaiakkal együtt hétfőn mehet a helyszínre.

Hétfő hajnalban az űrhajó felszállt és elrepült. Egy több földi nyelven megfogalmazott írást hagyott maga után.

„Kedves Földlakók! Egy hétig voltam a vendégetek a bolygótokon. Minden napom egy másik földrészen töltöttem, sok mindent láttam. Sokféle problémátokat is. A legnagyobb talán az, hogy nincs összhang, anélkül pedig a technikai fejlődés mit sem ér. Talán valahol, valamikor találkozunk még. Vigyázzatok jobban a Földre, nagyon szép!”