Novellák MM

A hegyek között a Felvidéken januárban mindig van hó, ritkán mondhatja egy vándor, hogy őt meglepetésként érte. Nem is mondott volna ilyet a szegény öreg drótostót , aki egy háromhetes vándorútja után igyekezett hazafelé. Nehezen ment már a járás, de még bírta valahogy, és bár az asszonya marasztalta, hogy ne menjen már , majd csak kihúzzák a telet anélkül is, ő még nekivágott egy kisebb körútjának. Tudta, hogy az ünnepek környékén mindig több lábas, fazék kell, és mindig több a javítanivaló is. Így is volt, akadt dolga éppen elég. De már nagyon elfáradt. Maga is úgy vélte, hogy ezen a télen már nem indul többé útnak. A havas hegyeket megszokta az évtizedek során, de pont ezen az utolsó napon egy erős havazás kezdődött, széllel és a mindenen keresztülhatoló hideggel.

Csak Selmecre jussak még el a sötétedés előtt, gondolta magában. Tudta, hogy sötétben veszélyes menni, nem látja jól, hogy hová lép, belezuhanhat valahová. Aztán a farkasokkal sem szeretett volna találkozni. Selmechez már közel van a faluja, másnap hajnalban ha indul, délelőttre már otthon lesz. Ki sem mozdul majd a kemence mellől ilyen időben! Az anyjuk főz majd jó meleg levest, és mi kell még két ilyen öregnek? Ilyen gondolatokkal biztatgatta magát, és igyekezett nem gondolni arra, hogy a lába is, a dereka is fáj. Szerencsére jól ismerte azt a vidéket, még a sűrűn hulló hóban sem tévedt el, és egy halk hálát mormolt magában Istenhez, mikor meglátta az első füstöket. Éppen ideje volt, szürkült már, közeledett a sötétség beállta, hiszen  télen rövidek a napok, ilyenkor januárban meg különösen. Remélte, hogy Selmecen befogadják valamelyik házba, jó neki egy istálló, vagy egy kis fészer, csak ne maradjon kint az éjjelre, mert a havazás ellenére erős fagyok is jöhetnek, úgy érezte. Sok házban dolgozott már itt is, néha tavaszonként a gyerekek adták hírül az asszonyoknak a jöttét: Itt a drótostót! Itt a drótostót! – kiabálták. 

Ahogy a domboldalról meglátta az első házakat, alig látszott ki belőlük más, mint egy-egy hóval teli tető. Mintha csupa kis földszintes putri lett volna, amelyeket télen teljesen betemet a hó. De ő jól ismerte Selmecet, tudta, hogy megtévesztő ez a látvány. Úgy is volt. Mire leért a kis utcára, amelyik mellett a házak álltak, már szép, kétemeletes, komótos háznak tűnt mindegyik. Így van ez a hegyi házakkal, nem mindegy, hogy a völgy vagy a hegy felől nézi őket az ember. 

Már majdnem teljesen sötét volt, mikor bekopogott az egyik kapun. Jó darabig nem jött ajtót nyitni senki, pedig mintha sürgés-forgást hallott volna odabentről. Megpróbálta még egyszer, hangosabban. Egy feltűrt ingujjú, a negyvenes éveiben járó férfi nyitotta ki félig a kaput:

-Mi tetszik, jóember?  

-Ha lenne egy kis fészer vagy pajta, ahol meghúzódhatnék éjszakára... – kezdte csendesen az öreg. 

-Jöjjön be – nyitotta szélesebbre az ajtót a férfi. – Ott van balra a konyha, üljön be a kemence mellé. 

Aztán a férfi éppen csak becsukta a kaput, és már sietett is fel az emeletre. Egy tizenhatéves forma leányka állt a konyhában egy nagy fazék mellett, amelyben éppen forrni kezdett a víz. 

-Üljön oda, apóka – mutatott a lány a kemence padkára – mi most nagy munkában vagyunk. Anyám éppen szül. 

Az öreg lerakta nagy csomagját a konyha ajtaja mellett, hebegett a lánynak is valami köszönésfélét, és boldogan odatelepedett a kemence mellé, ahová mutatták.

-Akkor én most zavarok biztos... – mondta halkan, de aztán nem folytatta. 

-Üldögéljen csak nyugodtan – szólt neki oda a lány, miközben leemelte a nagy, nehéz fazekat a tűzről – ha visszajöttem, adok majd teát. 

Az öreg nem szólt semmit, csak bólogatott. Kedvesek voltak vele, igazán nem szólhat semmit a háziakra. Az asszony szül éppen. Te, jó Isten! Hányadik gyereke lesz már? Úgy emlékezett, hogy néhány éve járt már ebben a házban, akkor is volt már három vagy négy gyerek. Azóta meg, ki tudja, talán tíz is van már!

Nekik is volt a feleségével egy tucatnyi gyerekük. Igaz, a fele meghalt, nem élték meg a felnőttkort. Megszokott dolog volt az, Isten adott sok gyereket, hogy maradjon még, ha a betegségek elvisznek belőlük. Pedig az ő szívük ugyanúgy fájt minden kis piciért! De nem volt mit tenni. Soha nem tett szemrehányást se a feleségének, se Istennek. 

Jólesett odadőlnie a kemence oldalának. Nem evett egész nap, de olyan nagyon nem érezte éhesnek magát. Volt még egy csöpp darab maradék szalonna, meg egy fél tenyérnyi darabka száraz kenyér a batyujában, de arra gondolt, meghagyja reggelre. Jó lesz az egy kis erősítésnek, mielőtt útra kel.

Egy tizenéves kisfiú kukkantott be a konyhába. Egy nagy zsákhoz ment, kibontotta és kivett belőle pár szem diót. Hármat magának tartott, hármat meg odatett az öreg tenyerébe:

-Egyél!

Az öreg megköszönte, kicsit elmosolyodott, és neki látott a diópucolásnak.

-Hogy hívnak, fiam?

-Karcsinak – felelte a gyerek.

-No, az szép név – mondta az öreg. – Hányan vagytok testvérek?

-Heten – válaszolta a fiú. – Most jön a nyolcadik.

Hirtelen nagy lárma hallatszott odafentről, és egy apróbb, olyan hétéves forma kislány szaladt be a szobába:

-Gyere, Karcsi, gyere, megvan az első baba!

-Első? – csodálkozott rá Karcsi.

-Azt mondják, jön még egy! – mondta a kislány, és ijedt csodálkozásféle vegyült az öröm mellé a hangjába. 

-Szóval, ikrek – bólogatott az öreg, de már maga se tudta, hogy kinek, mert a két gyerek szaladt fel az emeletre, hogy el ne mulasszanak semmit, ha már megnézhetik az új jövevényeket.      

Januári gyerekek, gondolta magában az öreg. Neki is két gyereke januárban született. Az egyik meghalt még egy évesen, a másik viszont egészséges fiatalasszony lett, már unokája is van tőle. Most aztán kinek higyjen? Az egyik bábaasszony azt mondta, hogy a januári gyerekek mind gyengék maradnak, mert télen nem kapnak elég erőt a természettől. Egy másik meg azt mondta, hogy a januárban született emberek mind szívósak, kitartóak lesznek. Ez is, az is igaznak bizonyult, attól függött, hogy melyik gyermekére gondolt. Vajon ezzel a két kicsivel mi lesz? Hány évet érnek meg? Már alig van kilenc év egy új évszázadig, gondolta, de aztán javította is egy kicsit magát: hisz annyi sincs, már 1892-t mutat a naptár. Új évszázad! Megéri-e ő azt vajon? Ez a két kicsi, ezek remélhetőleg megélik majd. Úgy beszélnek az emberek arról az új évszázadról, mintha valami csoda lenne, valami jót hozó időszak várna ránk. Szamárság, gondolta  magában az öreg, a világ marad mindig ilyen, mint most, mit törődne az, hogy mi hogyan számolgatunk! A világ mindig ilyen volt, télre jött a tavasz, tavaszra a nyár, nyár után az ősz, aztán megint a tél. 

Elszunyókált ott a meleg padkán, nem hallotta már, hogy odakint tombol a hóvihar. Arra riadt csak fel, mikor visszajött a konyhába a nagylány, fáradt, de boldog mosollyal az arcán: 

-Egy fiú és egy lány. Egészségesek.

-Isten áldása legyen rajtuk, és az egész ház népén! – felelte az öreg.     

Egy bögrényi meleg levest adott neki a lány, aztán csak pihent az öregember lecsukott szemekkel tovább. Odakint bőven hullott Isten áldása, a tiszta, fehér hó. Az öreg jól kipihente magát a melegben, és másnap korán reggel útrakelt.

***

Megjegyzés. 

A drótostót régi, mára már kihalt foglalkozás. A drótostót általában a hátán cipelte a szerszámait és az anyagot hozzá – hasonlóan nézett ki, mint ma egy kiránduló egy jól megpakolt modern hátizsákkal --  és úgy járta körbe a vidék házait, megjavítva fazekakat, lábosokat, lavórókat, stb. Ilyen házaló foglalkozás több volt régen, természetes volt, hogy az emberek nem könnyen dobták ki, ami még használható.

Alaposan elfáradt ezen a hétvégén. De már pénteken tudta, előre tudta, hogy ez így lesz, amikor betette a táskájába az összes dolgozatfüzetet, hogy hazavigye kijavítani.

Fáradt volt már, szinte mindig. Hiába, elérte a nyugdíjaskort, és csak ez az egy, az érettségi előtt álló osztálya tartotta még vissza. Még egy hónap, aztán a gyerekek leérettségiznek, ő pedig boldogan elmegy nyugdíjba. Előveszi majd sok, kedves, régen olvasott könyvét, most lesz majd rájuk ideje. Meg arra is, hogy jókat sétáljon a napsütésben.

Ravasz dolgozat volt ez a mostani, mert kicsit egybekombinálta a magyar meg a német feladatot: egyrészt fordítaniuk kellett, másrészt pedig egy történetet írniuk a fordítás után, amelyik valamilyen módon kapcsolódott a fordított szöveghez. Így egyszerre volt a számukra felkészülés a magyar és a német érettségire.

Ausztria mondavilágáról szóló könyvet kapott minden diák. Abból választhattak ki a tetszésük szerint egy-egy mondát, aminek az az előnye is volt, hogy senki nem leselkedett a másik feladatára, mert mindenki el volt foglalva a magáéval. Figyelte az osztályt, mialatt írtak, az volt az érzése, hogy komolyan vették a feladatot. Talán az érettségi közelsége is hozzájárult.

Szombat délelőtt elővette  már az első füzetet. Csukott szemmel választott, nem akarta tudni, kinek az írását olvassa. Mindig igyekezett arra törekedni, hogy soha ne éreztesse, ki a kedvence, mert persze, voltak kedvencei, ezt senki sem tudja elkerülni. Az is önbecsapásnak bizonyult, hogy a füzetet csukott szemmel választotta ki, mert az írásból már rögtön sejtette, hogy kié. 

Nem volt saját gyereke, de ezt a hiányérzését valamelyest csillapította, hogy tanított. Irodalmat és nyelvet tanított, amely mind a kettő olyan, hogy sok alkalmat ad a gyerekek megismerésére. „A tanuló nem bögre, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit fel kell gyújtani.” Már nem emlékezett rá, hol olvasta ezt. Talán egy régi ókori bölcsesség volt, a tanrend és a tananyag nem ebben a szellemben készült.

Jól elfáradt szombat estére, pedig csak alig többel, mint a füzetek felével  készült el, és vasárnap délután lett már, mire az utolsó füzetet a kezébe vette. Egy fiúé volt, egy hallgatag, bezárkózott fiúé, akiről szinte a legkevesebbet tudta az egész osztályból. Tudta, hogy anyja egyedül neveli, hogy van két testvére, de a gyerek gondolatairól, érzéseiről nem sokat. A fiú fogalmazásai általában rövidek voltak, szinte olyan szófukarok, mint ő maga, a  fordításai viszont általában precízek és hangulatukban is jól eltaláltak. Az ausztriai mondák közül  „A bányász jegyese” mondát választotta a fiú.

A bányász jegyese 

Salzkammergutban egy fiatal bányász egy szorgos és csinos fiatal lánnyal volt eljegyezve, és már ki is tűzték az esküvő napját. Az esküvő előtti napon még leszállt a tárnába, mialatt a menyasszonya már a másnapi ünnepnap előkészületeivel volt elfoglalva, és örült előre az esti viszontlátásnak. 

A nap már lement, és a fiatal bányász nem tért haza. Lehet, hogy pont ma tovább tart a műszak? Kérdezte magától a lány, és arra készült, hogy elémegy a vőlegényének. Hirtelen felhangzott a bánya vészharangja, és a hangja mélyen a lány lelkébe vágott. Egy szerencsétlenség, mondta a baljós előérzet, és nemsokára meg is kapta a rettenetes hírt, hogy a hegy pont azon a pontján omlott be, ahol az ő kedvese dolgozott. Szinte eszét vesztette a fájdalomtól.

Ennek az órának a fájdalma sötét árnyékot vetett a szerencsétlen menyasszony egész életútjára. A szerencsétlenség minden évfordulóján felvette az esküvői díszét, és úgy ment a templomba, hogy a meghalt kedvese lelkének üdvösségéért imádkozzon. Így fogyott el több, mint ötven év, a bányász menyasszonyának aranyszőke haja ezüstszürke lett, egykori sudár tartása meggörbült, tejfehér és pirospozsgás bőre elfonnyadt. Megint eljött a napja, mikor a vénséges anyóka sietett a vőlegényéhez a templomba. Akkor hirtelen a távolból zaj hallatszott, és látta, hogy az egész falu népe összefut: egy régóta lezárt tárnarészből egy halott bányászt hoztak fel. Bár a holttest már sok-sok éve a hegy mélyén feküdt, teljesen hibátlannak látszott, a sós iszap a hegy mélyén megóvta a széthullástól, a rothadástól. Így ott feküdt az ifjú piros arccal és szőke hajjal, még fiatalnak és erősnek tűnve. Senki sem ismerte a halottat, senki sem tudta, hogy ki volt a szerencsétlenül járt, és hogy hívták.

Akkor jött arra az öreg anyóka. Ahogy megpillantotta a halottat, egy éles kiáltással lezuhant melléje. Az ő vőlegénye volt az, akit a kihirdetett esküvő előtti naptól kezdve nem látott többet, és akire oly sokáig várt. Letérdelt a holttest mellé, és átkarolta. Amikor fel akarták egy idő után emelni onnan, akkor vették észre, hogy meghalt.

Egy sírba temették őket, a szőke fürtös vőlegényt, és az ezüsthajú menyasszonyt. A halálban egyesültek, és a pap megáldotta őket, ha már nem is erre az életre, de az örökkévalóságra.

Mikor idáig jutott az olvasásban, lehunyta a szemét. A fordítás jó volt, pontos és szép. De nem tudott csak a szövegre gondolni, a saját élete idéződött fel benne. Zajlott a világháború, amikor ő egykor az esküvőjére készült. Behívták a párját, és elvitték a frontra, pedig a pap már kétszer kihirdette őket a templomban. Soha többé nem látta egykori szerelmét, és soha többé nem hallott felőle. Kerestette pedig sokat a Vöröskereszten keresztül. Talán ez is hozzájátszott, hogy a háború után eljött a falujukból, feljött Pestre. Tanult, egyetemre járt, így lett végül tanárnő a gimnáziumban. Férjhez nem ment  soha, pedig talán akadt volna, kihez. Csendesen, visszahúzódva élt mindig. Az az egy szerelem, az igazi, az nem múlt el belőle soha. Eltemetődött őbenne mélyen, hogy a mindennapokban ne gondoljon rá, de soha sem múlt el. Élt. Belül, a szívében, a sejtjeiben élt. Egy idő után már nem ment a Vöröskereszthez, oly sokan haltak meg ismeretlen katonaként a frontokon, akik sorsát sohasem tudták meg a hozzájuk tartozók! Csendes imáiban gondolt a szerelmére, és csendes fájdalmat érzett, ha néha kisgyerekes anyákat látott. 

Beletellett egy jó félórába, mire vissza tudott kapcsolódni a dolgozathoz, és nekilátott a fiú dolgozatának a fogalmazás részéhez.

Anyám testvére néhány hónapja halt meg, az ősszel temettük el lent, a falunkban. Egyedülálló ember volt, ami ritkaság falun, de ő nem akart megnősülni. Nem volt könnyű élete. A világháborúból csak évekkel később tért vissza, amikor elengedték a hadifogságból. Keveseknek sikerült hazakerülniük. Nem mesélt arról, amiket átélt, szomorú, keserű ember volt, aki szinte soha nem beszélt. Minket, a húga gyerekeit, nagyon szeretett. Apánk helyett apaként szeretett minket, hiszen mind a hárman nagyon kicsik voltunk még, mikor apánk egy balesetben meghalt. Sokat segítette anyát, mi pedig rengeteg időt töltöttünk vele. Én legjobban pecázni szerettem vele, órákon keresztül ültünk egymás mellett a vízparton. Egyszer segítettem neki kirámolni a szekrényt a házában. Akkor került a kezembe egy régi fénykép. A képen egy fiatal lány volt, palóc népviseletben, egy gyönyörű vállkendővel. Megkérdeztem őt, hogy ki az. Akkor elmesélte, hogy volt egy nagy szerelme a háború előtt. Már az esküvőre készültek, amikor őt elvitték katonának, és egyenesen ki a frontra.

S mikor hazajöttél? Kérdeztem. Csak a fejét ingatta, majd halkan mondta: Nem tudom, mi lett vele. Eltűnt a falujából. Talán elvitte, elvette valaki más.

Olyan szép volt az a lány, és úgy sajnáltam akkor a nagybátyám! Szerettem volna vigasztalni, de nem tudtam, mit mondjak. Ha igaz az, hogy a halálban még egyesülhetnek, akiknek az életben nem adatott meg, szeretném, ha ők is egymásra találnának.

Lehunyta a szemeit, de folytak belőle a könnyek. Látta egykori önmagát a nagyanyja palóc ruhájában, ott volt a karosszékén az a gyönyörű kendő, azt simogatta ráncossá vált kezével. 

Talán áldott volt a pillanat, amikor a szíve megállt.

Valamikor az ókorban kezdődik ez a történet. Vagy csak a mesemondó kezdi ott, maguk a történések szakadatlanul folynak, csak mi látunk keveset belőle?

Valamikor az ókorban két filozófus, egy görög meg egy perzsa, azzal töltötték a legszívesebben az idejüket, hogy egymással vitatkoztak. Üldögéltek órák hosszat a napfénytől védve egy lugas árnyékában, gyenge kis borocskát iszogattak, s beszélgettek az életről. Az életről, vagyis mindenről: az aktualitásokról éppúgy, mint a múltról és a jövőről, az ember sorsáról és az istenek akaratáról. Ritkán fordult elő, hogy egyetértettek. Különösen nem, ami az élet általános kérdéseit illeti. Az egyikük azt hangoztatta gyakran, ami a későbbi századokban úgy terjedt el: „Sors bona, nihil aliud“, hogy csak jó szerencse kell, semmi más, akkor sikerülnek a dolgok. S kin múlik a jószerencse? Természetesen az isteneken. A másik filozófus viszont úgy tartotta: „Spes sibi quisque“ -- mindenki saját magában reménykedhet. Mindenki azt éri el, azt valósítja meg, ami őrajta múlik.

Mikor a két filozófus közel egyidőben meghalt, felkerültek az olymposzi ítélőszék elé, ahol feltették nekik a kérdést: 

-- Látjátok-e már, hogy tulajdonképpen ugyanazt vallottátok mind a ketten? Mindenki a saját sorsának a kovácsa. Akarjátok-e figyelni az emberek sorsát?

A két filozófus igenlően bólintott. 

-- Figyelni az emberek sorsát azzal jár, hogy ti akkor most nem tértek vissza az életbe. Kaptok néhány száz évet a megfigyelésekre. Utána elbeszélgetünk az emberek sorsáról, arról, hogy mit tapasztaltatok, és változott-e, ahogy az életet látjátok.

Az első megfigyelési helyük egy sziget volt. Az élet nem sokat fejlődött, nem sokat változott azóta mióta ők éltek. A szigeten egy király uralkodott, a saját felfogása szerint nagyon igazságosan és emberségesen. A sziget lakói halászatból, zöldség és gyümölcstermesztésből, állattartásból éltek, nem rosszul, de nem is túlságosan gazdagon. A királyt nem szerették annyira, mint azt a királyuk önmagáról gondolta, de természetesnek vették, hogy egy királynak lenni kell. „Lehetne sokkal rosszabb is” -- mondták néha a vének. Azon kevesek, akik nem így gondolták, előbb-utóbb eltűntek a szigetről.

Élt a szigeten a halászok között egy árva fiatal lány. Nem volt senkije. Egészen kisgyerekként került a szigetre: egy nagy vihar után a halászok találtak egy hajóroncsot a tengeren, s benne ezt a gyereket. Sokáig azt hitték, hogy néma, ott nőtt fel az egyik halászkunyhóban, de egy szavát sem lehetett soha hallani. Az évek során mégis megszerették, mindenkinek igyekezett segíteni, mindenkivel kedves volt. Mikor nagyobb lett, már nem maradt néma, csak keveset beszélt. Viszont ott, ahol senki nem látta és senki nem hallotta, szívesen üldögélt egyedül a tengerparton és gyönyörűen énekelt. Csodálatosan énekelt, fájó, borongós, szívbemarkoló hangon.

Két halászlegény is beleszeretett, és az egyik feleségül kérte. A lány szerencsétlenségére, énekét meghallotta egyszer a király. 

A király magának akarta megszerezni a lányt. Azonnal kiadta a parancsot, hogy hozzák a lányt a palotájába.

Hiába szeretett volna a lány elbújni, hiába tiltakozott, a király katonái foglyul ejtették, és vitték a palotába.

A királyi palota fent állt egy hegy tetején, közvetlenül a tenger mellett. Olyan volt, mint egy erődítmény, egyik oldala egy sziklán állt, alatta ott hullámzott a tenger. Messzire el lehetett ott látni, észre lehetett venni, ha hajó közeledett. A másik oldala nézett a völgy, a síkság, a sziget belseje felé, azon az oladalon a katonák erős védőfalat építettek ki.

A lánynak olyan volt, mint egy börtön, ahonnan nincs menekvés. Hiába kísérték egy szépen berendezett, a tengerre néző szobába, hiába talált ott olyan gyönyörű ruhákat, amilyeneket még sohasem látott -- vigasztalhatatlanul szomorú volt. Egész nap nem evett, nem ivott, nem szólt semmit. Némán állt az ablak előtt, és nézte a tengert. 

Estefelé három öregasszony jött hozzá, akik az ellenkezésével nem törődve lemosták, mint egy kisgyereket, és szép ruhát adtak rá. 

Nem sokkal később megjelent a szobában a király.

Leült a szoba közepén álló nagy fotelbe, királyi karosszékbe, s onnan szólította az ablaknál álló lányt:

-- Örülhetsz, te lány, hogy az enyém leszel, kapsz majd ajándékot bőven.

-- A királyé nem leszek -- mondta halkan, de határozottan a lány.

A király csak nevetett:

-- Nem baj, te kis vadmacska, csak mondjad, de inkább énekelj nekem valami szépet!

-- A királynak nem énekelek -- mondta a lány.

A király még mindig csak nevetett:

-- Táncolhatsz is, azt különösen szeretem, ha táncolnak nekem!

-- A királynak nem táncolok -- jött rögtön a válasz.

A király elkezdett mérges lenni:

-- Na, elég a bolondozásból! Mit gondolsz, minek hoztak ide a palotába? Mit csinálsz?

A lány felállt az ablak szélére, és visszafordulva mondta:

-- Felszállok, mint a főnixmadár!

S azzal lerepült.

Eltelt néhány száz év. A két filozófus sokat látott, azt is, hogy a tudósok sok mindent kitaláltak. Megváltozott az élet. A Földön nagy városok lettek, az emberek már egészen másképpen éltek, mint korábban. Autó, villamos, vonat, repülő, sőt, még űrhajó is volt már, és mindezek természetes dolgok voltak még a gyermekeknek is. 

De az emberek közötti viszonyok nem változtak ilyen sokat. Ekkor is voltak kevesek, akik uralkodtak a többség felett. Csak nem minden államban hívták őket királynak.

A két filozófus éppen egy olyan államot figyelt, ahol az uralkodót Diktátornak hívták. Diktátorként uralkodott, szigorú katonai vasfegyelemmel. A katonaságra épült minden, a látszólag civil életet is katonai jellegű szervezetek felügyelték. Minden az államhoz tartozott, nemcsak az adminisztráció, de az infrastrukturális létesítmények és a gyárak egyaránt. Mindegyik dolgozóinak, a vasutasoknak, a repülőknek, a különböző gyárak munkásainak megvolt a saját egyenruhájuk, amellyel aztán mindenkiről rögtön látszott, hogy hová tartozik.

Újság, rádió, televízió természetesen csak egyféle volt, szigorúan a Diktátor felügyelete alatt. 

Csak azok éreztek félelmet, akik elgondolkodtak. Akik beérték azzal, amit a Diktátor nekik juttatott, és közömbösen elhadarták a hetente egyszer kötelező dicsőítő litániát, azok élték a maguk életét, s nem vágyva másra, talán fel sem merült bennük, hogy jobb is lehetne.

Akiket valahogy mégis megérintett a szabadság szele, azok hamar elpusztultak. Mi lett velük, senki sem tudta. 

Volt egy fiatal lány a végzős pilóták között. Gyönyörű szép volt, és kiemelkedően jó repülő. A fiú társai között is kevesen akadtak, akik végig tudták csinálni ugyanazokat a technikai fogásokat, amiket ő tudott. A híre eljutott már messzire, túl az iskolán. Boldog volt a lány, mert szerelmes volt. Szerelmes az egyik társába, aki viszontszerette őt, és ahogy ott szokásos volt, már beadták a kérvényüket az esküvőre.

A pilóták vizsgaelőadását mindig a Nagy Ünnep idején tartották. Óriási szertartás volt, amelyen mindig a Nagy Vezér, a Diktátor is megjelent. Az ünnep méltó előkészítésére már hetekkel előbb ott nyüzsögtek az iskolán a Diktátor személyes gárdájának az emberei. Egy nappal az ünnep, a légibemutató előtt, a biztonsági szolgálat főnöke behívatta magához a lányt.

-- Csupa jót mondtak rólad az iskola vezetői. Az a kitüntetés ér, hogy te repülhetsz holnap az első gépen, az új modellen. Te mutathatod be az Ünnepet köszöntő legtökéletesebb fordulatokat.

A lány boldogan bólintott.

-- És -- a biztonsági főnök hangjába itt a keménység mellé egy árnyalatnyi kajánság is keveredett -- abban a külön megtiszteltetésben lesz részed, hogy este, az ünnepség után a Diktátor privát is fogad.

A lány megbénult. Nem tudott szólni, csak kiment, választ úgysem vártak tőle. 

Mély szakadék nyílt meg előtte, mindenki tudta, hogy az ilyen privát meghívás mit jelent.

Este tudott csak találkozni a párjával. Az is kétségbeesett, de megoldást egyikük sem látott. Felszállni és elrepülni egy másik országba? Elmenekülni a Diktátor elől? Tudták, hogy lehetetlen. Előbb lelőnék őket. 

Másnap, mikor már nagyban folyt a parádé, és a lány már felszállt a gépével, a fiú egy cédulát talált a zsebében: 

-- Felszállok, mint a főnixmadár!

Néhány perc múlva ragyogó tűzcsíkot lehetett látni az égen.

A Nap is, a Föld is tovább haladtak a maguk pályáján. Még sok kört kellett megtenniük, nem volt miért sietniük. 

A civilizáció változott a maga kereste utakon. A pénz uralkodott, a nagy konszernek uralkodtak mindenen. Nem voltak már királyok, mert az egyes királyságokból ami fennmaradt egy darabig, az olyan volt csak, mint egy szappanopera, az emberek élvezték egy darabig, majd megunták.

Nem voltak hadseregek sem már. Csak privát biztonságinak nevezett szervezetek, melyek gyakran nem válogattak az eszközökben: a konszern érdeke vezérelt mindenek fölött. 

Néhány nagy konszern uralta a Földet. Ezek közül az volt a leghatalmasabb, amely a robotgyártásban és a génmanipulációban elért eredményeket elsőként tudta hasznosítani.

Fiatal kora ellenére egy lány volt a robot labor vezető fejlesztője és egyben vezetője. Mindenki elismerte szakmai tudását. A labor eredményei óriási hasznot hoztak a konszernnek az utóbbi évben. Nagy partyt rendeztek a konszern évzáró eredményeinek bemutatásakor, melyre a sok fő boss közé a lányt is meghívták.

Az előadások után a Vezér egy külön szobában ült le vele beszélgetni.

-- Tetszel nekem.

A lány hallgatott.

-- Óriási lehetőséget ajánlok, olyan pozíciót, ahová általában kívülről, bármilyen kitűnő szakember legyen is valaki, lehetetlen felkapaszkodni.

Megállt a beszédben. A lány továbbra is hallgatott.

-- Az enyém leszel. Idejössz alvezérnek mellém, komoly részesedési csomaggal.No, mit szólsz hozzá?

A Vezér önelégülten mosolygott, és rágyújtott egy szivarra, hiszen nem kételkedett a válaszban.

A lány felállt, és csak annyit mondott:

-- Elmegyek. -- S azzal nemcsak a szobából ment ki, de a partyról is eltávozott.

A Vezér csak mosolygott magában, biztos volt benne, hogy előbb-utóbb úgyis övé lesz a lány, hiszen nem lehetett más választása.

A legközelebbi munkanapon, hétfőn a lány nem jelent meg a munkában, és hiába keresték, telefonon sem volt elérhető. Beletelt egy napba, mire ez a hír a Vezérig is feljutott.

Akkor kiküldte a lány lakására a biztonsági szolgálata embereit, akik azzal a hírrel tértek vissza, hogy a lány felszámolta a lakás bérletét és elutazott. Senki sem tudta megmondani, hogy hová. Más telefonszámuk, címük nem volt. 

Végignézték a laborban is a szobáját, az íróasztalát, de a munkájához kapcsolódó anyagokon kívül nem találtak semmit. 

Az egyik biztonsági fickó véletlenül beindította a lány íróasztala mellett álló új prototípus robotot, amely megszólalt: 

-- Egy levelet kell átadnom Önnek -- és egy borítékot nyújtott át a meglepett embernek.

„A Vezérnek” -- ennyi volt csak a borítékra írva, melyet természetesen rögtön elvittek a Vezérnek.

A Vezér kibontotta, és egy cédulát emelt ki belőle, melyen a lány írásával csak annyi állt:

-- Felszállok, mint a főnixmadár!

Hol van a mi kis főnixmadarunk? -- kérdezték egymást a filozófusok. Látjuk vajon még? Már nem sok idejük maradt a megfigyelői státuszukban, készülődtek vissza az életbe. Az életbe.

Jutta és Kornél friss házasok voltak, és az általános szokással ellentétben nem hosszú együttélés, hanem néhány hónapos ismeretség után házasodtak össze. Ez volt az első karácsony, amit együtt töltöttek. Úgy tervezték, hogy Szenteste napján kettesben ünnepelnek otthon, azután karácsony első napján meglátogatják Jutta szüleit, második nap pedig leutaznak vidékre Kornél szüleivel karácsonyozni. Ez ugyan kissé fárasztó programnak tűnt, de nem akartak senkit sem megbántani. Mind a kettejük szüleinél a nagyobb család összejövetele volt tervezve, testvérek, sógorok, unokák, így hosszú lista lett, amire összeírták, hogy kinek milyen ajándékot vesznek. A listát azután kettéosztották, mindegyikük megkapta a maga családját, hogy megvásárolja azt, amiket elterveztek.

Az egész adventi készülődés kimerítő volt: mind a kettejük munkahelyén nagy volt az évvégi hajtás, mellette a hajsza a bevásárlóközpontokban az ajándékok után, fáradtan ültek le egymás mellé esténként. 

Egyik nap Kornél egy hétágú, elektromos fagyertyatartót hozott.

-Nézd, milyen szép lesz az ünnepi asztalunkra!

Jutta igencsak fanyalodva fogadta:

-Már vettem a karácsonyi bazárban sokféle színes gyertyát. Ez az elektromos vacak jó lesz ajándéknak valakinek.

Kornél elkomorodott: 

-Nekem  tetszik. A gyertyákkal mindig baj van. Lecsöpögnek, viaszos lesz minden, és  még fel is gyújthatják a lakást.

-Ne légy nevetséges, persze, hogy nem gyújtjuk fel a lakást. A színes gyertyák sokkal hangulatosabbak, jó illatuk van, és majd teszek alájuk valamit, ami az esetleg lecsöpögő viaszt felfogja.

Kornél fáradt volt válaszolni, és semmi kedve nem volt vitatkozni, de neki továbbra is tetszett a hétágú elektromos gyertyatartó. Betette a saját szekrényébe, mint amikor gyerekként eldugta mindig azt, amit nem akart odaadni másnak.

Azután eljött december 24-dike. Aznap már egyiküknek sem kellett dolgozni menni, így a készülődésnek maradt meg az egész nap. Jutta megfőzte az ebédet, és előkészített mindent az ünnepi vacsorához, csinált krumplisalátát, és bepanírozta a halszeleteket, hogy már csak kisütni kelljen majd. Kornél becsomagolta a még csomagolatlan ajándékokat, azután beállította a tartójába a fát, és Juttával együtt feldíszítették. A gyertyák ott álltak készenlétben az egyik kisasztalon, az elektromos gyertyatartó is, meg a színes viaszgyertyák is. Külön-külön, mintha két külön hadsereg lenne, amelyek még várják, mi fog történni. Délben megebédeltek, nem sokat, hiszen úgyis nemsokára jön a vacsora. Miután elmosogattak, már délután két óra is elmúlt, még nem volt sötét. 

-Menjünk le sétálni egyet! - javasolta Kornél, és Juttának is tetszett az ötlet.

Nem volt hó, nem lett fehér karácsony, amit a gyerekek úgy szeretnek, de hideg volt, nulla fok körül. Negyedórányi sétával értek el a hatalmas parkhoz, ahol tavasszal és nyáron mindig sokan voltak. Most csak néhány kutyáját sétáltató magányos ember jött szembe, és egy-egy padon rongyaiba burkolódzott hajléktalant lehetett látni. 

-Hozhattunk volna valami meleget nekik, súgta oda Jutta a párjának, aki szótlanul rábólintott, aztán letettek az egyik mellé a padra egy ezrest, így nyugtatva meg magukat.

Már sötétedni kezdett, mikor elindultak hazafelé. Egyre több ablakban láttak karácsonyi fényeket kigyúlni, láncként összefűzött égők vagy elektromos gyertyák  fényeit. Kornél fel is mutatott az egyik ablakra:

-Nézd csak, milyen szép!

Jutta rábólintott, adott egy puszit neki, de nem szólt semmit. Nem akart veszekedést, de magában arra gondolt, hogy neki az igazi gyertyák akkor is jobban tetszenek. Odahaza levették a kabátokat, és éppen neki akartak látni a karácsonyi gyertyagyújtásnak, amikor hirtelen sötét lett, kiment a villany.

-Mi az, mi vágta ki? – kérdezték szinte egyszerre egymást, de egyikük se találta meg az okát. Az éppen kéznél lévő egyik gyertyát meggyújtva lett egy kis fényük. Arra éppen elegendő, hogy megtalálják a mobiltelefonokat, mert azok elemlámpája most hasznosnak bizonyult. Kornél ellenőrizte a biztosítékokat, de hiába. Rájöttek, hogy nem csak náluk van áramkimaradás, hanem kinézve a lépcsőházba látták, hogy az egész házban. Mindenhol teljesen sötét volt, izgatott hangú, gyertyás vagy elemlámpás emberek kukkantottak ki a lakásokból.

-Pont ma! Pont az ünnep idején! 

De a méltatlankodó hangok nem segítettek semmit. A szobában Jutta nekilátott meggyújtani az összes szép, színes gyertyát. Mosolygott magában, hogy „na ugye, most milyen jó, hogy vettem”, de nem akarta hangosan kimondani. Volt egy nagynénje, akitől gyerekkorában sokszor hallotta a „na ugye, hogy nekem volt igazam” mondatot, amit rettenetesen megutált, és nem akarta használni soha. Kornél közben az erkélyajtót nyitotta ki:

-Nézd csak, mintha minden sötétbe borult volna, nemcsak a mi házunkban van áramszünet!

Jutta odament mellé, kinézett, és kicsit megborzongott: 

-Egész ijesztő, nem?

Valóban furcsa volt, szokatlan. Nemcsak az előzőleg oly barátságosnak talált karácsonyi kivílágítás az ablakokban szűnt meg, de minden ablak sötét volt. Nem égtek az utcai lámpák, nem égtek a reklámok, és ha nem lett volna egy kevéske holdfény meg néhány csillag, teljesen sötétbe borult volna minden. Sokféle lármát lehetett hallani, hozzájuk hasonlóan sok helyen az emberek az ablakokból nézték a hirtelen rájuk tört sötétséget. Jutta visszament a szobába és felhívta a mobilon a szüleit.

-Boldog karácsonyt Nektek! – köszöntötte az apját – nálunk valami óriási áramszünet van.

-Nektek is boldog karácsonyt – felelte az apja – de nemcsak nálatok van áramszünet. Itt is. Anyád egészen kétségbeesve szaladgál a konyhában, mert még nem lett kész a vacsorával, amikor elment az áram. Azt mondják a szomszédok, hogy valami nagyobb baj lehet, állítólag az egész városban nincs áram.

-Nyugtasd meg a mamát, remélhetően max egy félóra, és megint minden ok lesz. Kornél is boldog karácsonyt kíván nektek – tette még hozzá, mert Kornél közben ezt suttogta a fülébe. 

-Tudod mit, karácsonyozzunk így, szép lesz a gyertyákkal, amiket vettél – javasolta a telefonbeszélgetés befejezése után Kornél.

Így is tettek. Meggyújtották a gyertyákat, elénekeltek néhány karácsonyi dalt, Jutta magában mormolva imádkozott egyet. Odaadták egymásnak a másiknak vett ajándékokat, és mind a ketten igazán örültek annak, amit kaptak. Mindezzel eltelt körülbelül egy óra, az elképzeléseik szerint akkor következett volna a vacsora. 

De még mindig nem volt áram. A konyhai modern tűzhely és sütő viszont árammal működött. Hogy-hogy ilyen sokáig nincs áram? Próbáltak ránézni a mobilokon az internetre, de nem sikerült. „Ez a szolgáltatás most nem működik, kérjük próbálja meg később”. Nem volt internet. A lakásban a rádió, a televízió szintén nem működött, hiszen azoknak áram kellett volna. Mi történhetett? Kornél, hogy kitöltse az időt, felhívta a szüleit. Boldog karácsonyt kívánt, és elmesélte, mi újság, hogy az egész városban nincs áram. Nálunk sincs, kisfiam, felelte az anyja. 

-Ott sincs áram?  Kornél egészen döbbenten kérdezett vissza. Lehet, hogy az egész országban nincs áram? Ma, karácsonykor? Mi történt vajon?

-Vigyázzatok magatokra és ne menjetek ki az utcára – búcsúzott tőle a mama.

Kornélnak az az ötlete támadt, hogy lemegy a kocsijukhoz, abban van rádió, meghallgatja, mit mondanak. Le is ment, beült a kocsiba. A rádióban egy felhívást olvastak fel, egymás után többször is. Kérték a lakosságot, hogy aki csak teheti, ne menjen ki az utcára, nem jár a metró, és más közlekedés sincs, mert a buszokat is leállították. A rendőrség fenntartja a rendet, és dolgoznak a hiba elhárításán.

Kicsit furcsa volt ez a felhívás, mintha rendkívüli állapotot hirdettek volna ki. Az egyik szomszéd, akivel Kornél a lépcsőházban összetalálkozott, azt mesélte, hogy a mellettük lévő utcában betörtek egy üzletbe. Megnyugtató volt belépni a lakásba. Mintha egy kis menedék lenne. A szép, színes karácsonyi gyertyák valóban nagyon hangulatosak voltak, azaz, csak lettek volna, mert egyre kevésbé tudták átadni magukat a karácsonyi hangulatnak. Megéheztek. Jutta azt javasolta, egyék meg a krumplisalátát, és egyenek a beigliből, legalább jóllaknak. 

Korán lefeküdtek aznap, de semmihez  sem volt kedvük, csak összebújva hallgattak. Többször kiugrott valamelyikük az ágyból, és megpróbálta felkapcsolni a villanyt, vagy odament az ablakhoz, hogy megnézze, lett-e már áram odakint, de hiába. Nem volt. Hajnalban szokatlanul korán csöngött Jutta mobilja. Az apja volt. 

-Kislányom, arra kérlek, ne gyertek ma. Anyád egész rosszul volt az éjjel, nemrég aludt csak el altatóval. 

-Hívtál orvost?

-Nem tudom, hogy van-e mentőszolgálat, azt hiszem, nagy a kavarodás, de anyád nem is akarta, hogy megpróbáljam.

-Papa, nincs szükséged segítségre? Mi igazán szívesen segítünk.

-Nem, nem, köszönöm, maradjatok csak bent a lakásban. Azt hallottam, sok helyen káosz van.

Kavarodás? Káosz? Jutta ezt nem hangosan, csak önmagában kérdezte. Mit is jelent ez? 

-Hívjál fel, ha mégis segíthetnénk – válaszolta az apjának. 

-Jó, de ne telefonálj túl sokat, mert nem tudjuk, mikor lehet megint feltölteni. Most lemegyek a pincébe a campingfőzőnkért, meg a kocsiban használt hűtőládát felhozni, különben mi is itthon vagyunk.

-Minek a hűtőláda? Miközben kimondta a kérdést, Jutta már maga is tudta a választ. Persze, a mireliteket abban pakolni ki az erkélyre. Nekik is eszükbe juthatott volna!

Amikor befejezte a telefonálást rögtön ki is ment a konyhába a hűtőszekrényhez. Ó, Istenem! Hiszen itt minden tönkremegy! 

Mialatt ő telefonált, Kornél is felébredt, és utánament a konyhába. 

-Van már villany? Ez a kérdés volt a  „Jó reggelt” aznap. De nem volt villany, és így a reggel sem volt jó. Nem működött a kávéfőző, és egy meleg teát se tudtak csinálni. Pirítóst se. Semmit. 

-Még jó, hogy a vízzel nincs probléma, és melegvizünk van – mondta Jutta, aki közben tréningruhába bújt.  

-Csak nem futni készülsz? – csodálkozott rá Kornél.

-Nem, a pincébe – felelte Jutta, és elmesélte, hogy miről telefonált az apjával. 

-Erre mi is gondolhattunk volna, mondta ki Kornél azt, ami Jutta fejében járt. 

Miközben kipakolták az egész hűtőszekrény tartalmát az erkélyre, azt mérték fel, mit tudnak enni olyat, amit nem kell sütni, főzni, megmelegíteni, viszont jó lenne, ha elfogyna, mert könnyen tönkremegy. Volt egy öreg fém teáskannájuk, azt egy vasrácsra tették az erkélyen, és meggyújtottak egy gyertyát alatta, úgy forraltak fel nagy nehezen egy kevés vizet. Kávénak, teának, ha szokatlan módon is, de jó lett, még valamilyen tasakos por levest is lehetett vele készíteni. De mást nem. 

Amikor mindennel elkészültek, nem tudták, mihez kezdjenek. Olvasni lehetett, hiszen a nappal meghozta a világosságot, de nem volt türelmük semmihez. Tébláboltak ide-oda. Egyszercsak Jutta azt vette észre, hogy Kornél az üres üvegeket tölti meg vízzel.

-Azt meg minek? – kérdezte.

-Ha netán víz se lenne – mormogta Kornél. – Ezután mindenből tartalékolunk valamennyit. Az ünnep után az első dolgom lesz, hogy veszek egy spirituszfőzőt.

-Igen, bólintott rá Jutta. Ha nyitva lesznek a boltok, gondolta magában.

Dél körül felhívták megint Kornél szüleit. Ott sem állt még helyre az áramszolgáltatás. Szerencsére az ő szüleinek fafűtéses cserépkályhájuk volt a házban, nem fáztak, csak a modern elektromos tűzhelyük nem működött. Viszont elő tudták venni a fészer mélyéről a már régóta senki által nem használt fafűtéses öreg tűzhelyt, amelyen még Kornél dédanyja főzött valaha. Kint a szabadban, a fészer hosszan előrenyúló fedele alatt felállították, és befűtötték. Kornél édesanyja nekik is adott tanácsokat a telefonba: 

-Főzzetek meg egy nagyobb adag krumplit azon, amin főzni tudtok. Az sokáig jó, és hidegen is ehető. Ha összetördelitek és egy kis olajjal puhábbá teszitek, jól megfűszerezve borssal, mentával, kenyérre  kenhető, nagyon finom.

Kornél és Jutta csak néztek egymásra, amíg hallgatták együtt a mama tanácsait. Az egész olyan lehetetlen dolognak tűnt, mintha valami hosszabb hadiállapotra kellene berendezkedniük. Csak lesz már áram végre, nem? 

Kora délután, még a sötétedés kezdete előtt elkezdett esni a hó. Szép nagy pelyhekben hullott, lassan, komótosan, mint akinek nem sürgős. 

Majdnem pontosan 24 óra telt el, mire ismét lett villany. Nagy örömkiáltásokat lehetett hallani sok felől, aztán csalódott hangokat, mert megint megszűnt az áram. De akkor már csak egy fél órányira. Estére helyreállt az egész városban az áramszolgáltatás. Az esti híradót sokan figyelték aznap. A károk helyreállításáról és a felelősök megtalálásáról beszéltek. Hányan gondolkodtak vajon el azon, amit az ünnep fényei helyett a sötétbe borult ünnep üzent? Hányan mentek el az ünnepek után Kornélhoz hasonlóan spirituszfőzőt venni, és vészhelyzetekre tartalékokat beszerezni?

Nem tudom. De  a világunk rendje nagyon törékeny, sajnos.

Néhány évtizede történt, amit most elmesélek, valahol Szibériában. De tulajdonképpen hely is, és idő is mindegy, bárhol, bármikor megtörténhetett volna hasonló.

Egy kisváros élte a maga csendesen csordogáló életét valahol a tajga közepén. Elég messze voltak a nagyvilágtól, de még tőlük is messzebb voltak azok az emberek, akik kint a tajgában, mindenféle civilizációtól érintetlenül, régi hagyományok által rögzített módon éltek. A kis tunguz falu emberei ritkán érintkeztek a városiakkal, többnyire csak akkor, ha egy-egy kereskedő kimerészkedett hozzájuk prémért, értékes állati prémeket vásárolni. 

Az egyik nyáron nagy aszály sújtotta a vidéket, dühöngött a szárazság mindenfelé, tönkrement minden vetés. Várták, várták a feloldozó esőt, de hiába, heteken keresztül még egy kicsinyke felhő sem mutatkozott az égen. Nem éppen ünneplésre való időszak az ilyen, de a nagy hivatalos állami eseményt meg kellett ünnepelniük. Valamelyik vezetőnek az az ötlete támadt, hogy a nagy ünnepélyre hozzák el busszal a kis tunguz falu embereit is, ezzel is mutassák a Felsőbb Szerveknek, hogy náluk bizony a különböző fajtájú emberek békességben élnek.

Ahogy eltervezték, úgy is cselekedtek. Az ünnepség rendben zajlott, délután szinte az egész városka kint üldögélt étel-ital mellett a város melletti nagy réten. Az idő továbbra is napos volt, és szélmentes, folyt a bor, a vodka, zavartalanul ünnepeltek. 

A tunguzok egy kis elkülönült csoportot alkottak, természetesen étel-ital nekik is adatott, de a néhány hivatalosan melléjük rendelt emberen kívül nemigen beszélgettek másokkal. Egyszer csak valaki – talán elég sokat ivott már – azzal szólította meg őket: 

-Ti nem tudtok esőt csinálni? – s ezen persze mindannyian jót nevettek. Mindannyian, kivéve a tunguzokat. Ők hallgattak. Mikor a hallgatás szétterjedt, előlépett a csoportból öt apró öregasszony. Senki sem tudta a korukat, és azt sem, hogy vajon mindig ilyen kicsik voltak-e, vagy az öregségben összeaszalódtak? Csendesen mondták:

-Mi tudunk esőt csinálni.

Óriási nevetés tört erre ki, végighullámzott az egész réten. 

Akkor az öt pici öreganyó összedugta a koponyáját és csendes zümmögésbe kezdett. A hozzájuk közellévőkön kívül alig hallotta más, akkora volt még a részeg vigyorgás. 

De nemsokára megjelentek az első felhők, és alig félóra elteltével elkezdett esni az eső.

Az ünnep így hamar végetért, a tunguzokat a busszal hazavitték.

Az emberek két-három napig örültek az esőnek: végre, végre, éppen itt volt az ideje! Megteltek a patakok, megteltek az esővízgyűjtő edények, víz, víz, jaj, de jó, hiszen víz nélkül nincs élet.

Mikor már tizedik napja esett egyfolytában, az emberek kezdték megelégelni az esőt. Már sár volt mindenütt, áradással fenyegettek a folyók, az emberek most már azért lesték az eget, hogy mikor marad végre abba az eső. A városi elöljáró, mikor összetalálkozott az utcán a pópával, meg is jegyezte neki: Atyám, szólhatna ott fent, hogy most már abbahagyhatnák! A pópa sértődött arcot vágott, természetesen ő is hallotta, hogy mi történt az ünnepségen. Az én istenem ezért nem felelős – valami ilyesmit válaszolt, aztán elsietett.

A huszadik nap után az elöljáró a katonaság segítségét akarta igénybe venni. Felhívta az egyik komáját, aki az egész körzet katonai vezetői közé tartozott. 

-Besegíthetnétek, hogy elálljon végre az eső! – mert az nyílt titok volt, hogy a hadsereg próbálkozik az időjárás manipulálásával. 

-Ahhoz magasabb szintű döntés kell, mint mi vagyunk – felelte a barátja, aki azért megígérte, hogy megpróbál magasabb körökben utána kérdezni. Meg is tette, és másnapra már kapott egy letolást a főnökeitől: az eső befolyásolás egy fontos projekt, állami titok, hadititok, nem szabad ilyenről civilekkel beszélgetni!

Az eső meg csak esett, és esett szüntelenül. 

Bár szégyellte még önmaga előtt is, de a város elöljárója ekkor kiment terepjáróval a tunguz faluba, megkérni az öregasszonyokat, állítsák el az esőt. 

A faluban nem talált senkit. Az egész lakosság felszedelődzködött, és északabbra költözött. Ezt ugyan hivatalosan be kellett volna jelenteniük a körzeti elöljáróságon, de az ilyen előírásokat egyrészt a tunguzok nem is ismerték, másrészt ő maga sem törődött vele komolyan mostanáig. 

Az eső meg csak esett, és esett szüntelenül.