Novellafüzér

pauleve55•  2013. augusztus 3. 20:53

Hegyimenet Útközben-8 Összeomlás

Nagyjából két év telt el így - hangulatjavító antidepresszánsnak csúfolt kábítószer hatása alatt, vakon és süketen minden belső figyelmeztető jelzésre. Érzéketlen öntudatlanságban cipeltem megnyomorító terhet jelentő felelősségemet, a hétköznapok minden gondját.

Íme a zombi! - lehetett volna rám írni. Való igaz - sírnom már régóta nem kellett, de nevetni is elfelejtettem.
Egy alkalommal - éppen sorban álltunk a Penny áruházban - Mikikém a gyerekekre jellemző tisztánlátással szólt hozzám.
- Hol van a nevetésed? - kérdezte.
Máig emlékszem a jelentős pillanatra.
Néha, titokban én is éreztem - nem lesz ez jó így! Éjszakai nyugalmam, mindennapjaim eredményessége nem függhet néhány bevett vagy éppen nélkülözött tablettától.
Ez nem én vagyok!
De hol is van az igazi én?
Hogyan lehetne megközelíteni őt?
Mit kellene tennem, hogy visszanyerjem szabadságomat?
Az általam magamnak feltett kérdések egyetlen lehetséges megválaszolója, önmagam felszabadítója - saját lelkem - elkábítva, elhallgattatva szenvedett.
Én pedig belül megszólaló zavaró, nyugtalanító kérdéseim felzaklató hatását újabb tabletta bevételével közömbösítettem.
Hiszen épp ezért kaptam őket.
Nyugtalanság, zaklatottság, izgatottság esetére.
Fantasztikusan őrült gondolatmenet. Amikor lelked kijavítandó problémát jelez - akkor a megoldás, a tisztázás, az őszinte szó helyett - megmérgezed.
Mostantól csöndben légy! - szól a vegyszeres utasítás.
A probléma - természetesen - még mindíg létezik, de téged már nem érdekel.
Sikerült jól befognod a száját! - de kinek is?
Kinek a száját fogtam be?
Kit is kényszerítettem hallgatásra?
Megemészthetetlen, rémes életem szellemi következményeit kinek a torkán nyomtam le erőnek erejével?
Két év után kiderült.
Ennyi idő kellett, hogy az átélt események jól elfojtott hatása fizikai tüneteket produkáljon.

Szőnyeg alá söpört tennivalóimra lázas, hányós, hasmenős, gyomor-epe-máj-bél fájós katasztrófa figyelmeztetett. Régi jó szokásom szerint, próbáltam tudomást sem venni róla. Gyomorrontás, majd elmúlik.

Hát nem így lett.

Hetek óta tartó, egyre fájdalmasabb emésztési zavaraim miatt orvoshoz kellett mennem. Ez volt a meghatározó pillanat, amikor saját magamat – önszántamból! - ráállítottam a "krónikus betegség" elnevezésű vakvágányra.

Emésztésem látványos összeomlásakor falunkban éppen vad hatalmi harc dúlt.

Előző polgármesterünk hivatali ideje lejárt. Az újabb választások után nagy politikai ellefele ülhetett a hatalom székébe. Azonnal megkezdett tisztogatásának első áldozata azöreg körzeti doktor lett. Nyugdíjazása után helyét egy baráti ember vette át.
Új ember, új szokások.
Az eltelt negyven évben a falu már kiismerte az öreg doktort. Mindannyian tudtuk, mit várhatunk tőle. Rendelőjében mindíg, minden alkalommal sűrű füst fogadott. Doktorunk cigarettázott,
jó sokat! A betegek pedig mind-mind kaptak a füstből.
Doktorunk a személyét irányítás alatt tartó, kőkemény függőséggel élt és gyógyított.
De ő legalább gyógyított.....
Nem így az utód.
Új orvosunk új szokásokat honosított meg.
Ő nem dohányzott - ő alkoholista volt!
Rövidesen fura pletykák terjedtek a faluban. Illuminált doktor úr betegének panasz áradatát félbeszakítva, egy elegáns mozdulattal becsúszott íróasztala alá. Valahogy túl labilis lett az eddig megbízható forgó szék!
Kis falunk jól menő, forgalmas kocsmáinak állandó látogatói nagy megkönnyebbüléssel nyugtázhatták a hírt.
Mit papol nekünk, ez sem különb nálunk!
Ezután az érdeklődést doktorék újabb galibája tartotta éberen.
Orvosunk felesége autójukba pakolta több, apró gyermeküket és a pirosan villogó fénysorompó, a leeresztett félsorompó ellenére, a vasúti sínekre hajtott. Szerencsére az érkező mozdony csak autójuk hátulját kapta el. Mindannyian megúszták élve.
Máskor kiderült, a fiatal asszony megcsalta urát, vagy éppen fordítva. Doktor úr munkaidőben, orvosi rendelőjében vetette alá asszisztensnőjét egy komolyabb, beható vizsgálatnak. Rosszkor érkező felesége pedig hamarosan ölre ment - szó szerint összeverekedett! - az új barátnővel.

Gondolom, így már teljesen érthető, hogy ennyi magántermészetű és családi zűrzavar közepette a gyógyításra doktor úrnak energiája nem maradt.
A rendelésre betévedő, bizakodó embereket segítség helyett szakorvosi beutalókkal látta el.
Lett légyen bármely természetü a panasz - a segítés felelősségét másra hárította. Eleinte a beutaló mellé mentős szállítás is dukált. Azonban ekkora pazarlást csak néhány hónapig tűrt el az egészségpénztár.
Így történhetett, hogy a lázas, taknyos, egész éjjel fülfájós Miklóst segítségnyújtás nélkül, a városi rendelő fülészetére utalta. Csalódott, kétségbeesett képem láttán pedig nagyvonalúan kijelentett - fölösleges a vasúti közlekedés miatt aggódnom. Egyszerűen csak kérjek meg egy szomszédot, autójával vigye Miklóst azonnal a közeli városba.
Csak néztem, mint a moziban!
Felelőtlenségből jeles!
Más alkalommal, falunkba hazaköltözött gyerekeim nagyon megtaknyosodtak. Éjjel-nappal tartó, kimerítő orrfújások után menyem háziorvosunk segítségét kérte. Elpanaszolta neki, hogy nem tud aludni bedugult orrától.
Doktorunk a helyzet magaslatára emelkedett és - altatót írt neki!
Nem orrcseppet - altatót.
Bedugult, náthás orr kezelésére.
Szemmel láthatóan, az új orvos bátran felvehette a versenyt nyugdíjazott elődjével.
Két vakmerő ember, akik dörgedelmes kioktatásokat szórtak züllött, elhízott, dohányzó, piáló, zabáló, akarat gyenge pácienseik fejére - miközben ők maguk sem különböztek megítélt áldozataiktól.
Mégis. Úgy gondolom, öreg doktorunk negyven évnyi tapasztalata magasan felülmúlta kezdő kollégája tehetetlenkedését.

Ez volt a hadszíntér, amelyre betévedtem.

---->>>>

pauleve55•  2013. augusztus 2. 21:56

Hegyimenet Útközben-7 November

De ne fussunk előre. A tisztánlátás ezen meghatározó pillanatáig még sok rémisztő tévutat kellett bejárnom.


November első napjaiban megbénított, elhallgattatott lélekkel, látszólagosan erőre kapva kűzdöttem az irdatlan mennyiségű házi és ház körüli munkával. Lassan, méterről méterre haladva, tíz nap alatt felástam az egész kertet.
Ezt a frissítő, szabadlevegős tevékenységet több éves, nagy gyakorlattal végeztem. Ez a munka régóta, már Pisti életében is rám maradt. Traktoros vagy lovas-ekés szántást megfizetni nem tudtam és nem is akartam. Saját, ingyen igénybe vehető erőmmel több ezer forintot spóroltam meg a családi kassza számára. Szerettem a szabadban végzett, nehéz fizikai munkát. Élveztem saját, jól megdolgoztatott testem egészséges kifáradásának érzetét. Éreztem, ez a tevékenység jót tesz nekem.
Időnként gyerekeim is besegítettek. A girbe-gurba sorok, az egyenetlen, földhányásokkal tarkított mély árkok hűségesen elárulták létrehozójukat. Ki-ki képessége, szépérzéke, türelme szerint túrta-fúrta kertünk termőföldjét. Minden segítség jól jött. Következő tavasszal a krumpli bokrok, a zöldborsó, káposzta vagy épp a hatalmas levelü tök palántái nem panaszkodtak a számukra előkészített föld esztétikai megjelenésére.

Ezekben a napokban történt, hogy szakközépiskolában tanuló Csabikám véradáson vett részt. Jutalom gyanánt a város egyik cukrászdájában levásárolható sütemény utalványt kapott. Sándort is meghívta a láthatóan jelentős mennyiségű sütit ígérő utalvány beváltására. Hatalmas somlói galuska falást rendeztek. Ennek az egetverő süti zabálásnak hamarosan következményei lettek.

Sándor gyerekem háborgó gyomorral, rossz közérzettel szenvedett. Egy hét óta szagoktól undorodva, étvágytalanul kókadozott.
November 13.-án, szombaton reggel ébredéskor vastag, friss hótakaró köszöntött minket.
Örültem, hogy pont előző nap sikerült a kerti munkálatokat befejeznem. Épp az ABC-be indultunk - két nagy gyerekem biciklivel idétlenkedett a friss hóban - amikor feltünt Sándor arcszíne. Gyerekem arca, de még szeme fehérje is sárga volt.
Néhány napja tartó, szinte még fel sem fogott megkönnyebbülésem ismét a legsötétebb rettegésbe fordult.
A hétvégi ügyeletes orvos azonnal kórházi beutalót írt a megyeszékhelyi kórház fertőző osztályára. A délután értesített mentők - az őrült hóviharban - este fél nyolcra értek házunkhoz. Szegény kis gyerekem összepakolt cókmókjával, ijedt arccal ült be a szállító mentőbe és én úgy éreztem, az egész világ rám szakadt.

Hát nem volt még elég? Több csapást már nem bírok!

Hétfőn a körzeti orvosi rendelőben előző hangulatomnak megfelelően alakultak az események. Körzeti doktorunk biztosított, hogy ez csak fertőző májgyulladás lehet. Megnyugtatott, hogy ezután sorra, mindannyian megbetegszünk majd. Halálos kétségbeesésemre mosolyogva reagált. Elmagyarázta, amikor besárgulok engem is kórházba fognak szállítani, de nyugodjak meg, gyerekeim állami elhelyezéséről majd ő gondoskodik.
Ezután sorban, mind a négyen megkaptuk a hepatitis A elleni védőoltást.
MEGNYUGODTAM!!
Tőlünk néhány nappal korábban hazautazott anyámat telefonon riasztottam – ő is kérjen körzeti orvosától védőoltást.

93-ban a telefonálás - főleg a távolsági hívás - még nagyon drága és bonyolult dolognak számított.
Két lehetőség közül választhattam. Vagy megkűzdök az utcai fülkében üzemelő vadiúj, de gyakran meghibásodó, pénzt elnyelő készülékkel, vagy a távolsági hívások drágább, de biztosabb, hagyományos megoldását választom. A postán várakozva, akár fél órába is beletelt, míg a megyeszékhelyi kórházat kapcsolni tudták. A sistergő, kerregő, zúgó zavarások megnehezítették a beszélgetést. Végül csak sikerült kinyomoznom, hogy gyerekem jól van és nem is fertőz! Tudniillik sárgaságát nem vírus, hanem emésztésének végzetes túlterhelése okozta.
Ja, az a somlói galuska......

Következő hétvégén két kisebb testvérét Csabikámra bíztam, és elindultam kórházlátogatóba. A hét közben újra meg újra leszakadó rengeteg hó lelassította a közlekedést. Az éjszakai hófúvásnak köszönhetően már a kerítés ajtót sem tudtam kinyitni. Szombat hajnalban az északi szél által feltornyozott, két méter magasságú barrikádon felkapaszkodva és a kerítésen átmászva jutottam ki az utcára. Vonatom már falunkba is jelentős lemaradással érkezett. Hosszú, egész délelőtt tartó döcögés után, minimum két órás késéssel érkeztem meg.

Sándor gyerekem hősiesen viselte a kórház megpróbáltatásait. Rendszeres vérvizsgálatai lassú javulást mutattak. Időközben teljesen biztos lett - betegsége nem vírusos eredetü. Gyakorlatilag teljesen fölöslegesen tartották a fertőző osztályon - de erre senki sem figyelt fel.

Talán azt gondolták, ha jó sokáig ott tartják, végül csak sikerül, ott helyben valami igazán fertőzőt is megkapnia?!Ha már az ágyat foglalja......

Azt az ágyat, amiből őt megelőzően, fertőző májgyulladása után épp az a falubelink kelt fel, akinek kimagasló szociális érzékenységü, tanácsi ügyintéző felesége korábban kétségbe vonta anyaságom létjosoultságát.
Furán keresztezzük egymás útjait itt, ebben az életnek nevezett színdarabban......

Késő este, üres lakásba értem haza. Kicsit megijesztett a begyújtott, erősen dübörgő kályha látványa, de a huzatot szabályozó ajtó bezárása után minden elcsendesedett. Egy ideig még emésztődtem a lehetséges, esetleg előfordulható tűz rémképétől. Végül rájöttem, fölösleges gyerekemmel gorombáskodnom egy meg sem történt baleset miatt.
Manót és Miklóst Csabikám szánkózni vitte. Kipirosodva, fáradtan, hangosan és vidáman kerültek elő.
Minden rendben volt.
-- Persze nem tudtam megállni, gyerekemet csak figyelmeztettem az őrizetlenül hagyott kályha veszélyére. Igyekeztem higgadtan beszélni. Remélem sikerült. Nagyon bánnám, ha Csabikám arra emlékezne, hogy segítségéért letolást kapott. --

Következő hét végére befejeződött a kórházi raboskodás. Tudtam, hogy Sándor gyerekemet - tizenhat éves kora miatt - csak szülői felügyelet mellett engedik haza. Tudtam, hogy segítség nélkül, csak magunkra számítva az itthoni családi élet szervezése mennyire bonyolult. Tudtam, és telefonon gyerekemnek el is magyaráztam, hogy a beígért szabadulás napján nem érek oda. Csak egy nappal később.

Végül Sándor ügyesen feltalálta magát. Nővéri segédlettel előkerítette a helyi laktanyában dolgozó apját. Ő igazi szülőhöz méltóan viselkedett. A kórházban személyesen átvette már majdnem kétségbeesett gyerekét. Ezután autóba ültette és egyenesen haza fuvarozta őt. Ráadásnak második felesége és kislányuk is velük tartott.
Köszönjük!
Még hosszú hónapok teltek az emésztési zavarok, a rendszeres vérvizsgálatok jegyében. Az elkövetkező télen krumplit ettünk krumplival. Néha kifőtt tésztát, majd megint krumplit.
A kollektív, családi diéta jót tett. Sok hiányzása miatt gyerekemnek iskolai évet kellett halasztania, de végül egészsége szerencsésen helyreállt.


---->>>>

pauleve55•  2013. augusztus 1. 10:55

Hegyimenet Útközben-6 Katasztrófa

Lelkem első vészjelzései ősszel jelentkeztek. Teltek a hetek és én egyre kevesebbet aludtam. Októberben eljutottam odáig, hogy az ingerülten, dühödt hánykolódással átkínlódott, ébren töltött éjszakák közti nappalokon kábultan, reszkető idegroncs állapotban kűzdöttem a háztartási munkával. Fekve, állva, ülve - még a vécén ülve is! - elbóbiskoltam, hogy a következő pillanatban vadul összeránduló izmaim riadóztassanak. Esti lefekvés után ezt a merényletet testem két három alkalommal követte el ellenem. Innen kezdve még éberebb lettem. Már meg sem kíséreltem az elalvást.

Ma már látom, akkori állapotomra az űzött vad kifejezés tökéletesen illett. A létező valóságtól elrugaszkodva, saját félelemteli érzéseimnek engedelmeskedve állandó, halálos fenyegetettséget éltem át. Testem átkapcsolt rémülten menekülő, állati üzemmódba. Az elmúlt fél év alatt rám zúduló tragédia, a környezetemből érkező mérhetetlen rosszindulat megértő, külső segítség hiányában feldolgozatlan maradt. Amikor lelkem első körben hiába igényelte - követelte - a segítséget, akkor módszert váltott. Hathatósabb figyelmeztetést küldött. A ki nem mondott, feldolgozatlan sérelmek, az igazságtalan vádak kitakarítására, helyre rakására mostantól már testem is figyelmeztetett.

Akkor, abban a helyzetben minderről fogalmam sem volt. Tehetetlenül, kiszolgáltatottan szenvedtem.

Novemberre csúcsot döntöttem. Eltelt egy hét alvás nélkül. Egészen idáig nagy önfegyelemmel kűzdöttem végig napjaimat, de most újabb, végzetes nehézség adódott.
Ennyi ébren töltött éjszaka és nappal után egyszerre csak elkezdtem sírni és nem tudtam abbahagyni!
Végigsírtam álmatlanul töltött éjszakámat, reggeli felkeléskor tovább sírtam, majd sírva elbuszoztam a közeli kisvárosba, egyenesen az ideggondozóba. Ezután sírva kivártam soromat, sírva elmeséltem életem elmúlt néhány hónapjának történetét és sírva segítségért könyörögtem.
A belém tuszkolt, elsősegélynek szánt nyugtató bogyó és a hosszú beszélgetés elcsendesített. A pszichiáter már első alkalommal olyan jó kérdéseket tett fel, hogy azok megválaszolásával azonnal elkezdhettem volna a rendrakást magamban.
Úgy hittem, most minden jóra fordul.
Hát, nagyot tévedtem!
Ha eddig voltak is problémáim, azok jelentéktelenné váltak a segítő kezelés folytán, orvosi támogatással beszerzett legújabb zűrjeim mellett! Kárba vesztek a rendelőben, hónapról-hónapra folytatott tartalmas beszélgetések. Falra hányt borsóként peregtek az értékes, jószándékú szavak.
Tudniillik első lépésben a segítőkész pszichiáter csak receptre kapható, lórugásnyi mérgeket írt fel nekem. Súlyos, kemény tudatmódosító anyagokat. Tény és való, ezek hatására végre tudtam aludni és az állandó sírás is abbamaradt.
DE!
Ezek a mérgek megakadályozták a belül végzendő lelki tevékenységet. Bár látszatra jobban lettem, de valójában az elfojtás, a szőnyeg alá söprés egy sokkal súlyosabb változatát gyakoroltam. Míg korábban képes voltam meghallani segítséget kérő lelkem kiáltásait, úgy ezután bedrogozva már egyetlen segélykérő üzenet sem ért el tudatomig!
Ha pedig véletlenül mégis kihallatszott valami?
Azt a könnyű - könnyelmű drogos lebegés közepette jelentéktelen marhaságnak éreztem.
Őrület.
Mintha a kiérkező tűzoltók mást nem tennének, csak elhallgattatnák a tűzjelző szirénáját.
A zavaró, riasztó hangok megszüntek. Minden rendben.
Ja, hogy közben odabenn porig ég az összes emelet?
Kit érdekel.
Csönd van, nyugodtak vagyunk, tojunk mindenre!

Szempillantás alatt váltam gyógyszerfüggővé. És még csak nem is tudtam, mi történik velem. Hiszen nem tettem mást, csak előírás szerint megettem az orvos által rendelt, repectre felírt tablettáimat. Az orvos pedig - ugye - tudja, mi használ és mi árt? Éppen ezért a tudásáért bízunk meg benne.

Pokoli évek következtek. Hónapról-hónapra, egyik recepttől a másikig éltem. Százszor lejátszódott a jelenet, ahogy rémülten számolgatom a gyógyszeres dobozban még megtalálható, néhány utolsó tablettát. Ahogyan minden hétköznapi tennivalómat, minden szokásos otthoni kötelezettségemet félredobom, hogy a lehető leggyorsabban buszra ülhessek, a következő recept feliratásáért, a következő drog adag megszerzéséért. Az elvonási tünetek és a végzetes túladagolás libikókáján egyensúlyozva gyakran estem egyik végletből a másikba. Látványos ámokfutásommal egy alkalommal még családomat is halálra rémisztettem. Figyelmeztetésnek még ez sem volt elegendő!

A gyógyszeres dobozba csomagolt, néhány apró, színes bogyó madzagon rángatott bábja lettem. Nem is volt kérdéses, életemet ki vagy mi irányítja.
Gyógyszerem elfogyásától halálosan rettegtem. Biztos lehettem abban, hogy amint szervezetemből a méreg kiürül, nem csak a kezdeti, súlyos lelki zavaraim térnek vissza pusztítóan felerősödve, de ráadásnak az elvonás kínjait is megkapom.

Egy szó mint száz - sikerült problémáimat orvosi segítséggel megsokszorozni.
Sikerült kezdeti gondjaimat a valóságtól elszakítva, ijesztően felnagyítani.
Sikerült az elfojtást a biztonsági szelepek elzárásával a végletekig fokozni.
Sikerült gondolkodásomat a drogosoktól megszokott felelőtlenség irányába terelni. Minden bevett tabletta egy lépéssel távolabb vitt a mindíg szükséges, elengedhetetlen, önmagamért vállalt felelősségtől.
És történt mindez - orvosi segítséggel. Sőt. Orvosi javaslatra.

Azon kívül, hogy az ideggondozóban részemre szó nélkül felírták az évek során megszokottá vált, rendszeres, már sokadik adag tudatmódosító mérget, ráadásnak falubeli orvosunk még ingyenes utazási igazolást is adott.

Nehogy szerencsétlen függő anyag nélkül maradjon!

Most már tisztán látom, az önkéntes lelkiismereti vakságot választó emberek felelőtlen őrületét. A gyógyszerfüggő áldozatoknak és a drogokat felíró orvosoknak is tudniuk kellene az igazságot.

A legális vagy illegális drogok hatása között különbség nincs.
A mesterségesen előállított, lélek pusztító kábítószert nem érdekli saját maga elfogadott vagy törvényen kívüli volta.
A tudatmódosító vegyi anyagok egyformán pusztítják a társadalomból kivetett hajléktalan, utcai drogost és a hivatalosan betegnek nyilvánított, orvosi kezelés alatt álló gyógyszerfüggőt.
Teljesen ugyanúgy!
Különbség csak a társadalom ítéletében található.
Hazudhatunk új valóságot együtt, össztársadalmi segítséggel.
A lényegen ez nem változtat.
A vegyi anyagok, a kábítószerek működése nem függ az éppen esedékes, divatos össztársadalmi hazugságoktól.

Sok évbe és még több kínszenvedésbe került amíg ráébredtem az igazságra - egyszerű, közönséges drogfüggő lettem és semmi értelme önigazoló, szép szavakkal meghamisítani kétségbeejtő valóságomat.


---->>>>

pauleve55•  2013. augusztus 1. 10:50

Hegyimenet Útközben-5 Indul a tanév!

Hetek teltek el azóta, hogy végre nagy elszántsággal és józan, tárgyilagos módon elemeztem anyámmal közös életünk számomra eddig láthatatlan, mégis meghatározó mozgató erőit.

Az utána következő mély, sötét levertség már nem lepett meg.
Sőt. Az elmúlt két évben megtanultam, hogy a tisztázó, megvilágosító felismeréseket mindíg a mélyrepülés hosszabb-rövidebb időszaka követi. Alkalmanként a képet még fizikai betegség - náthás megfázás, izületi fájdalmak - is színesítitk. Az újra felidézett, ismét átélt, majd átértékelése után megint elraktározott emlékek megemésztéséhez idő kell. Hiába ismerősek a helyzetek, a szereplők, ha most új a nézőpont és így újak a reakciók is.
Gyerekkorom történetét ma már nem az állandóan síró, szeretet nélkül felnövő kisgyerek fájdalmával figyelem. Ez a történet már nem rólam szól. A távlatok kiszélesedtek, kitágult a látószög. Időközben rájöttem, milyen botorság volt anyámtól felnőtt viselkedést, felelős anyaságot követelni.
Anyám sohasem nőtt fel.
Felnőtt méretü testében mindvégig ott sírt-zokogott a saját anyja által gyűlölt, elutasított kislány. Anyám éretlen, gyermeki féltékenységgel vetélytársnak érezte kényszerű anyasága végeredményét - saját gyerekét. Az időben megrekedve, még nyolcvanöt évesen is anyukája szeretetéért, elismeréséért harcolt. Ebben a küzdelemben mindenki ellenfélnek számított.
Gondolkodását, érzelmeit megismerve, már teljesen érthető, hogy segítségére 93 nyarán sem számíthattam.

Ahogyan telt az idő, 93 nyarán egyre nagyobb szükségem lett volna szembenézni az átélt tragédia lelki következményeivel. Segítségre lett volna szükségem. Talán csak egy pártatlan hallgató kellett volna.

Nem volt.

Miközben a gyilkos indulatú falu és férjem városi családja felelőtlenül bűnösségemet harsogta, még saját rokonaimra sem számíthattam. Nem is tudom, hogy az unokatestvéremtől érkező kárörvendő lenézés vagy az anyámtól kapott megszégyenítő, lealázó gyűlölködés okozott-e több pusztítást.
Csak egy kívülálló tisztázó igazmondása, a felülemelkedő pártatlanság menthetett volna meg. Környezetem ilyesmit nem ismert.
Olyan állati élvezettel vetették magukat a gyilkosos-öngyilkosos-bosszúállós játszmába, hogy mértéktartó önfegyelmezésükre hiába is vártam. Saját magam és gyerekeim hétköznapjai habzó szájú hiénák falkájának fenyegetésében teltek. Idegenek, ismerősök, rokonok, mind szemmel látható élvezettel gyűlölködtek ellenünk. Senki, de valóban senki sem gondolt a rám szakadt felelősség hatalmas terhére. Egyiküknek sem jutott eszébe felnevelendő négy gyereke érdekében megkímélni már amúgy is tönkrement, agyon hajszolt áldozatukat.
Menekülőre fogtam.
Teljesen bezárkóztam.
Segítség nélkül, csendben magamba fojtottam mindent.

Szeptember, az új tanév kezdete fenyegetően közeledett. Bár sikerült a nyarat fillérekből átvészelni, az iskolakezdés megoldhatatlan feladatnak tűnt. Augusztus második felében még fogalmam sem volt, hogyan vesszük meg a szükséges könyveket, füzeteket. Hogyan pótoljuk a tavaly óta kinőtt, széjjel taposott - nyáron szandál helyett használt - tornacipőket. A kertben megtermő zöldségek, az alkalmanként akár hitelbe is megkapott két kilós kenyerek biztosították mindennapi élelmezésünket, de a vízdíj és villanyszámla befizetése után tanszer, ruha vagy cipő vásárlására gondolni sem mertem.

93 nyarán fő feladatom az éhezés elkerülése, megelőzése volt. Tudtam, a mindennapi ennivaló segítségével valahogyan tovább araszolhatunk egy reménybeli gazdagabb jövő felé. Egyszerre négy gyerek iskolába indítása heroikus tettnek látszott!
Segítségre nem számíthattam.
Valamikor korábban, egy alkalommal megpróbáltam megkeresni a falu tanácsának szociális ügyekkel foglalkozó előadóját. Hátha megért és támogatáshoz juttat. Óriásit tévedtem.
A hivatalos ügyeket intéző falubeli asszony dühösen oktatott ki az élet dolgainak helyes menetéről.
- "Másnak volt annyi esze, hogy nem szült négy gyereket!" - szólt a hivatalos állásfoglalás.
- "Vagy ha mégis, akkor sokkal nagyobb időközönként, hogy a felnövekedő idősebb gyerekek képesek legyenek ellátni, őrizni, felnevelni kisebb testvéreiket!"
Teljesen ledöbbentem.
Hiszen mi ismerjük egymást!
Az én harmadik - István - gyerekem és az ügyintéző asszony egyetlen egy szem kislánya osztálytársak voltak. Tudhatta, csak a gyerekeimért élek, mindent megteszek értük. Hogy minden pénzt csakis rájuk költök.
Újabb súlyos tapasztalatom megint csak szégyent, bűntudatot keltett bizonytalan, sebesült lelkemben. Megszégyenülten hazatakarodtam és végleg leszoktam a segítség kérésről.

Utolsó pillanatban mégis megérkezett a mentőöv. Augusztus végére megkaptuk a Nyugdíjfolyósító által megítélt és ki is utalt árvaellátást, özvegyi nyugdíjat.

Indulhatott a tanév!

Szeptember első napjaiban Sándor gyerekem fura híreket hozott iskolájából. A közeli kisváros gimnáziumában harmadikba járó gyerekem tanára együttérzőn, de nagyon megdöbbentően érdeklődött.
- "Hányan maradtatok otthon anyukátokkal?" - szólt a meglepő, szülőségemet meglehetősen lebecsülő kérdés. Nem emlékszem milyen nevű, diplomás gimnáziumi tanerő gyerekeim szélnek eresztését nemcsak lehetségesnek, de elfogadható megoldásnak vélte. Egy négy gyerekes özvegy teljesen érthető, önnön anyai felelősségét elhárító, önvédelmi reakciójának.
Mert mit is tehetne az egyedülálló, négy gyerekes, friss özvegy?
Nyilvánvalóan szortírozni, osztályozni kezdi gyerekeit. Ezt megtartom, az nem kell!
Nem tudom megfogalmazni - még most, ennyi év után sem tudom leírni az akkori érzéseimet.
Úgy tűnt, az engem körülvevő társadalom ferde szemmel, sanda gyanakvással figyeli családomat összetartó, emberfeletti igyekezeteimet.
Attól tartok, környezetem cinkos összekacsintással, készségesen vállalt volna segédletet gyerekeim családon kívüli - akár állami - gondozásba adásához. Engem buzgó együttérzéssel támogatott volna a mártír özvegy, a sors által tönkretett, látványosan szenvedő édesanya szerepének eljátszásában. Végül pedig bosszankodva, értetlenül vette tudomásul, hogy nem élek az általa tálcán kínált, felelőtlenségre, hanyagságra buzdító lehetőségekkel.

Meglepődött Sándor gyerekem határozottan biztosította tanárát - családunk változatlan létszámmal, folyamatosan tovább üzemel.

Anyám környezeteméhez hasonló véleményen volt. Kicsit később, Csabikám diplomaosztója után, saját sikeremen felbátorodva megpróbáltam rajta számonkérni elmaradt továbbtanulásomat.- "Mit képzelsz? Hogy is lehetett volna?! Özvegyen maradtam egy gyerekkel!" - válaszolt megdöbbent arckifejezéssel.

- "Én meg néggyel!" - mondtam neki keserűen. Hazudnék, ha letagadnám a párbeszéd erejéből sugárzó elégtételt. Úgy éreztem, lelkileg süket-vak anyám most megértett valamit.


---->>>>


pauleve55•  2013. július 31. 21:17

Hegyimenet Útközben-4 Dráma!

Anyám 93 nyarán is rosszallással figyelte ezen tevékenységemet. Ezerszer rám parancsolt, hogy gyerekeimet a megfelelő - szerinte szükséges - módon alázzam, szégyenítsem meg. Hogy soha jót ne mondjak nekik - mert a dícsérettől elbízzák magukat!

Parancsát határozottan utasítottam vissza. Megmondtam, gyerekeim lelkét nem teszem tönkre. Dühödten kapott a szón.
- "Talán én tönkretettem a te lelked?" - kérdezte kihívón, támadó hangsúllyal.
- "Igen!" - válaszoltam és rettegve menekültem fortyogó dühe elől.
Látva, hogy utasításait semmiképpen sem teljesítem, anyám magára öltötte a "mártír édesanya" hisztériával, zokogással előadott zsarolós szerepét.
"Parancsomat nem teljesíted? Merészelsz önállóan gondolkodni? Utasításaimnak nem engedelmeskedsz? Most nézd meg, akaratosságoddal mit tettél ellenem?! Így kell szenvednem miattad!" - szólt a hazug mutatvány.

Emlékszem, egy alkalommal a forró, nyári napsütésben kapáltam a kertben. Rövid nadrágban. Első udvarunkból Sándor gyerekem kiabált utánam.

- "Kilóg a valagad!"- szólt a túlzó kritika.
- "Tudok róla." - válszoltam és dolgoztam tovább.
Konyhánkban rövidesen anyám éktelen, borszasztóan szörnyű, tragikus zokogása fogadott. Csak egy pohár hideg vízért mentem, de a dráma kellős közepébe érkeztem. Anyám vígsztalhatatlanul szídta Sándort, szídott engem, szídta egész közös életünket.
"Sanyikám" - mondta álszent, aljas módon becézve bosszújának kipécézett áldozatát - "Sanyikám nagyon megbántott téged!"
A se köpni, se nyelni állapot vett erőt rajtam. Mi történt?.....?
"Sanyikám illetlenül beszélt veled. Ez engem nagyon bánt! Nem hagyhatod annyiban, meg kell bűntetned!" - zokogta.
Hirtelen sok minden eszembe jutott - leírhatatlan, nyomdafestéket nem tűrő dolgok is!
Rendeztem gondolataimat.
Csendesen, higgadtan figyelmeztettem - az ő sérelmét neki magának kell megoldani. Ne várja tőlem, hogy ő helyette fogok haragudni. Ha unokájával gondja van, intézze vele személyesen.
Sándor gyerekem engem nem bántott, én nem haragszom rá.
Miért büntetném meg?!
Ezt a sírós-rívós, manipuláló női cirkuszt pedig azonnal be is fejezheti. Rám nincs hatással.
Büszkén mondom - torkán akadt a szó.
Lehet, hogy megpróbált később Sándorba is beleveszni, de gyerekem bízott bennem. Nagyanyja drámájával szemben erős lehetett, mert tudta, kettőnk közt haragot egy félreérthető kijelentés nem okozhat.
Kit érdekelt, hogy valagadat, vagy seggedet, vagy mit mond?
Kit érdekelt egy hülye szó, amikor ötünk közös, együttműködő erejével éppen négy sikeres, tisztességes, jó ember életének megalapozását végeztük.
Közöttünk belülről bomlasztó családtagnak helye nem volt.

A visszavágáson anyám estig rágódott.

- "Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa." - mondta végül lekezelő, diadalmas mosollyal. Értett hozzá, hogy még bocsánatkérése is bántson. Boldogan rúgott belém, nézett le vélt műveltségének magaslatából. 

Úgy érezhette, győzött.

Nem vette észre a szerencsétlen, hogy amíg ő fortyogó, bosszúálló gondolatait dédelgette, addig pusztító indulatai csak még jobban megemelték amúgy is kórosan magas vérnyomását. Amíg a félhomályos konyhában ült önmagát megbénító haragjába merülten, addig mi a gyönyörű napfényben vidáman végeztük kinti munkánkat. Könnyű lélekkel, természetes, gördülékeny együttműködéssel összedolgoztunk.
Minden erőfeszítése ellenére - mi öten összetartoztunk.

A kapott leckéből nem tanult. Legközelebb Miklóst vádolta meg - lopással.
- "Mikikém" - mondta becézve - nem igaz ám, hogy bántom, hiszen becézem, ugye hallod?- "Mikikém ellopta a gyűrűmet!"
Láthatta, újabb drámája engem egyáltalán nem érdekel. Ezután, érdekes módon az eltűnt gyűrű is megkerült.
- "Csabikám megkínált a csokijából, DE annyira keveset adott......!" - sopánkodott máskor hazug, álszent aggodalommal. - "Mi lesz vele, ha ennyire fukar marad?!"
Na ja!
Unokájának összes csokiját fel tudta volna zabálni. Nem tehette, tehát a bosszúállás feladatát rám akarta ruházni. Már megtanulhatta, gyerekeimet nagyanyjuk kedvéért bántani soha nem fogom. Csavart egyet a gondolatmeneten. Egyszerre csak kiderült, saját gyerekemet éppen önmaga jól felfogott érdekében kell bántanom.
Nehogy felnőtt korára fukar maradjon......!
Na, hát épp ilyen egy gondoskodó, unokája jövőjéért aggódó nagymama!
És éppen így néz ki egy felelőtlenül hanyag szülő, aki nem hajlandó gyerekeit szíre-szóra, a külvilág kénye-kedvére bántalmazni.
Ugye?

Pisti halála után anyám addig is elviselhetetlen természete szemmel láthatóan, sokkal szörnyűbb lett.

Anyám gyűlölte férjemet.
Míg korábban sokkal veszélytelenebb, fiatalon szelíd, inkább kínlódni mint kínozni vágyó első férjemet gyorsan besorolta az "áldozat" kategóriába, addíg Pistiben emberére talált.
Félreértés ne essék! Anyám nem azért haragudott Pistire, mert az bántott engem.
Dehogy! Hiszen hozzá hasonlóan, ő is bántani akart.
Haragját előjogainak elvesztése okozta.
Rá kellett jönnie, komoly vetélytársa akadt megszületése óta tehetetlen, kiszolgáltatott bábnak nevelt reménybeli áldozata gyötrésében. Ez felháborító volt.
Hosszú éveken keresztül, egészen férjem haláláig tartó hatalmi harc kezdődött.
Emlékszem, sokszor előfordult, hogy fejem fölött hangosan, gyűlölködve vitatkoztak a személyem fölött gyakorolható előjogok birtoklásáról. Mint valami állat vásárban.
Anyám nyakatekert, állítólag gyereke érdekét védelmező, átlátszó érveléséből láthatóan kilógott a lóláb. Ettől Pisti magabiztosan, nagyokat röhögött. Tudta, pillanatnyilag nyeregben van.
Halála után anyám vérszemet kapott. Úgy érezte, hatalomátvétele előtt szabad az út.
Gyűlölt ellenfelének még emlékét sem tűrte.
Szerencsétlen, valódi szörnyeteg volt.

Mégis, közös kirándulásaink alkalmával viszonylag könnyen kezelhetővé vált. Amint beleélte magát az ötödik gyerek szerepébe, világa máris kerek lett. Hosszú sorban, mint valami óriás tengeri kígyó - úgy vonultunk árkon-bokron keresztül. Gyerekemmé avanzsált anyám végre kiélvezhette a gyerekkorában nélkülözött igazságos, türelmes anyai jelenlétet.

Számtalan közös kirándulásunk alkalmával megmásztuk a sümegi vár dombot, a zalaszántói, a badacsonyi hegyet.
Együtt csavarogtunk Kaposváron, Tapolcán.
Egész napos, kimerítő bevásárló körutakat jártunk a közeli kisvárosokban.
Budapesten, anyám apró szobájának padlójára terített gumimatracokon aludtunk, hogy napközben hatalmas kóborlásokat rendezzünk városszerte. Budai vár, Városligeti Állatkert, Közlekedési Múzeum - mind a program része lett.
Tőzsgyökeres anyám hosszú, Budapesten leélt élete során egyedül soha, egyetlen egyszer sem indult városnéző, kikapcsolódó sétára. Hiába szenvedett kicsi lakása szűk falai közé zártan. Nyakatekert, csavaros önkorlátozó hazugságai cselekvésében mindíg megbénították.
Ő, aki fizikai adottságainak köszönhetően képes volt elgyalogolni a falunk határában álló várig, vagy a miseúton gyalog átbattyogni a Balaton partra - otthon, Budapesten "veszélyes"-nek, "fárasztó"-nak érezte a zuglói otthona környékén tett, sokkal rövidebb sétát is. Meggyőződése szerint fényes nappal is leütötték, kirabolták vagy bántalmazták volna egy Városligeti levegőzés alkalmával.
Egy idő után kitalált feltételezését már tényszerű valóságként kezelte.
Ekkorra kiderült - Budapesten az emberek mind rohadtak, akik a szegény, tehetetlen idős hölgyekre vadásznak!
Sajnos a józan ész itt már nem segíthetett.
Anyám erőnek erejével szenvedő áldozattá akart válni.
Sikerült neki.
Közös kirándulásaink álkalmával nyugodt lehetett - biztonságára az én személyem nyújtott garanciát.
Igyekezett is minél többet megszerezni belőlem!
Valódi összeférhetetlen gyerekként áskálódott, manipulált négy "testvére" ellen.
"Rosszasága" feledtetésére komoly anyagi áldozatot hozott. Hajó, vonat és belépő jegyeket, fagyit, lángost, csokit, játékokat vásárolt a tökéletes élmény érdekében.
Köszönjük!
Úgy gondolom, egyedül csak ezek a könnyű, számára biztonságos, védett gyermeki státuszban eltöltött közös csavargásaink jelentettek örömet számára.

Amint a gyerek szerepéből kiesett, már semmiben sem számíthattam rá. Ahogyan lélekben soha fel nem nőtt, örökre megrekedt bántalmazott kislány korában - úgy a fizikai valóságban sem tudta megvalósítani a felnőtt szerepet. Férjem  halála után éveken keresztül kérleltem - nyáron, az idegenforgalmi szezon idején lássa el gyerekeim felügyeletét. Hadd vállaljak nyári, szezonális munkát.

Annyira kellett volna a pénz.....

Mindent, de valóban mindent a keze alá készítek. Esténként főzök, mosok. Unokái már nem kicsik, betartják a játékszabályokat.
Minden hiába volt.
Lelkében a sértett, megsebzett kislány felháborodva tiltakozott a felnőtteknek való, nagymamai feladat ellen.
Csabikám, Sándorom, majd később Manó gyerekem és Miklós is nyári munkát vállalt - csak én nem tehettem ki a lábam.

Legkisebb, legösszeférhetetlenebb, legkövetelőzőbb, önző gyerekemet - anyámat kellett őriznem, szórakoztatnom, kiszolgálnom hosszú, több hetes falusi nyaralásai alkalmával.


---->>>>