Novellafüzér
Hegyimenet Családi leltár-1
Úgy érzem, a bőség zavarával kűzdök amikor a Pisti halála óta eltelt tizennyolc év történéseiről írok.
93 nyarán észre sem vettem a besűrűsödött események káoszát. Gépesített rabszolga üzemmódban robotoltam a mindennapi túlélésünkért. Ez természetesen semmi újdonságot nem jelentett.Már sok éve - és még sok évig - erről szólt az életem.
A szó "özvegy" - sőt, négy gyerekes özvegy! - a lényegen nem változtatott. Eddig is, ezután is egyedül húztam-vontam a család fenntartásának terhét.
Talán kegyeletsértőnek tűnik, de így igaz - mikor Pisti eltávozott a képből hétköznapi életünk nyugalmassá, a házi és ház körüli munka egyszerűbbé vált. Eltünt az a visszahúzó erő, amely minden családsegítő tervemet, minden előrevivő szándékomat megtorpedózta. Megszünt az állandó negatív becsmérlés, kritizálás, lenéző ítélkezés, amely összes kezdeményesésünket fogadta. Ez a pusztító, fékező erő mindenre ráterpeszkedett - a hétköznapi kerti munkától vagy épp egy mosógép megvásárlásától kezdve egészen a gyerekek jövőjének megalapozásáig - továbbtanulásukig.
Egy valami mindíg biztos volt - amit én terveztem, azt lesújtó gúnyolódás, megalázó kritizálás fogadta.
Ma már tudom - Pisti nem vette a fáradságot, hogy belegondoljon az én kezdeményezésem kimenetelébe. Esélyt sem adott, hogy bizonyíthassam elgondolásom sikerességét. Pistinek az elutasító ítélkezéshez bőven elég volt tudnia, hogy az ötlet tőlem származik. Mint valami pankrációs meccsen - Pisti állandóan készen állt, hogy ötleteimet földre terítse.Hogy azok segítő szándékú, jó tervek voltak?
Az nem számított. Amit én mondtam, azt Pisti azonnal a süllyesztőbe dobta. Az én személyem garantálta a tervezet kudarcát.
Tudom, persze hogy tudom.... Ma már tisztán látom az okokat.
Pistit szülei idejekorán megtanították, hogy egy családban csak a férfi mondhatja meg, mi is történjen. A megváltó tervek, a remek ötletek mind a kukában végezték - volna - , mivel nem a férfitól származtak.
--- Hát hogyan is képzelte ez az asszonyi állat?! Az ura helyett ő akar irányítani?! Na, akkor csakazértse lehet igaza!! ---
Hát ennyi.
Ez az értelmetlen, agyatlan marhaság akadályozott éveken keresztül. Bár terveimet mindíg keresztülvittem, megvalósításukat az elmaradhatatlan mindennapos kűzdelem kétszeresen fárasztóvá tette.
Pisti halálakor megszünt ez az ellenerő. Sok felszabadult energiámat végre gyerekeim érdekében használhattam fel.
Egy valamit biztosan tudtam - gyerekeimmel SOHA NEM fizettetem meg elfuserált házasságomat betetéző korai özvegységem árát. Biztosan éreztem - mi öten egyek vagyunk. Együtt, közösen kell ebből a mélységből felemelkednünk. Saját magamat pusztítanám, ha rossz döntéseimért életem részeit - a gyerekeimet büntetném.Most is volt kész tervem. Mint úttörőéknél - kéz a kézben előre! Nem hagyunk hátra senkit!
93 nyarán Csabikám tizennyolc, Sándor gyerekem tizenhat, Manónak becézett István tizenegy és fél, Miklós pedig nyolc éves volt. Négy iskolába járó gyerek - ez még a kétszülős háztartásokat is nyomorba döntheti.
Anyagiakon semmiiképpen se elmélkedni! - ez lett a napi filozófiám. Amikor tele hassal, víz - gáz - áram szolgáltatással telt egy nap, akkor értelmetlen önkínzás lett volna a jövőben esetleg bekövetkezhető katasztrófán gondolkodni.
Sok erőt adott szent elhatározásom, mely szerint NEM követem anyám példáját. Éppen elég volt egyszer átélnem Hamupipőke hálátlan szerepét. Akasztófára való bűnőző lettem volna, ha saját gyerekeimmel is eljátszatom anyám ócska, pusztító, fájdalmas drámáját.Mindíg azt vallottam - lehet választani!
Ha a kényszerűség úgy hozza, inkább ezerszer váljak áldozattá, mint egyszer elnyomó kínzóvá. Engem buzgón kínzó anyámnak köszönhetően megtapasztalhattam mennyire fájdalmas ez a szerep. Saját gyerekeimet mindenáron megkíméltem tőle.
Tudtam, továbbtanulásukat mindenképpen biztosítom.
---->>>>
Hegyimenet Útközben-17 Színtiszta szenvedés
Iszonyatos, elmondhatatlanul rettenetes dolgokat éltem át ezen a helyen. A kiszolgáltatottság, a mérhetetlen emberi szenvedés törvényszerűen vonzotta a fiatal, egészséges kórházi személyzet gorombaságát. Csinos, kedves nővérkéket fúriává változtatott a félelem.
A halálfélelem!
Minden munkanapjuk minden percében önmaguk elkerülhetetlen jövőjét láthatták. Az előbb-utóbb hozzájuk is biztosan elérkező halállal néztek szembe. Ezek a sokkoló érzések legtöbbjükből haragot váltottak ki. Feltámadó dühük célpontjai a félelemkeltő, elborzasztó haldokló emberek lettek.
Amit akkor éreztem, mára már meg is tudom fogalmazni.Csak megbékélt, tudatos lélek képes emberségesen helytállni a halál állandó jelenlétében.
Régen jól tudták ezt. Nem véletlenül dolgoztak apácák a földi purgatóriumokban.
Az ismerős ápolónők közt kialakult kedvező hangulatban azért egy kicsit felengedhettem. Ez volt a kórházi számítógépes rendszer bevezetésének boldogtalan időszaka. Fiatalabb-idősebb nővéreket kényszer tanfolyamon okítottak a windows csodáira. A nővérpultban elhelyezett böhöm asztali géppel együtt megérkezett a win 98 is. Természetesen összes kiszámíthatatlan szeszélyét is magával hozta. Ezután a csapkodó, szitkozódó ápoló személyzet és a makrancos program állóháborúja következett.
Emlékszem, egy alkalommal éppen egyik ijesztően nagyhangú - egyébként jóindulatú - nővér válogatott káromkodások közt emlegette Bill Gates munkásságát és összes felmenőjét. Amint a nővérpult elcsendesedett, én is odamerészkedtem. Addigra saját határtalan kíváncsiságomnak köszönhetően már én magam is ismeretséget - barátságot? - kötöttem a windows 98 fantasztikusan kétségbeejtő gondolkodásmódjával. Ha szükségessé vált, akkor az újraindítás során fellépő rendellenességek javítási, mentési, törlési instrukcióit már álmomban is végigjátszottam.Most sem tettem másként.
Sok kakát látott gumikesztyűmet szárazra töröltem, lenyomtam a szükséges billentyűket és láss csodát! ...... a program máris működött. Végszóra hátam mögé megérkezett a félelmetesen nagyszájú nővér is. Elismerően bólogatott. Őt a számítógép egyáltalán nem érdekli, mondta őszintén. Csak kényszerből dolgozik vele, de legközelebb azért megmutathatnám neki, mit is csináltam a programmal.
Borzasztóan jól esett az elismerés.
Addigra már túl voltam az Amerikából hazatelepült és csak angolul megszólaló idős bácsi esetén. Szegény kis rozzant tatával ápolásának első napjaiban rajtam kívűl nem sokan tudtak szót váltani. Később az öreg ráébredt a magyar valóságra. Ezután már nem kellett tolmács a kommunikációhoz.
Most is - mint életem során mindíg - lelkem mélyén kitartóan bizonyítani akart az a kislány, akit anyukája nem szeretett, eltaszított. Akkor még nem értettem saját önpusztító viselkedésem okait. Ma már tudom a kettősséget. Felvállaltam az anyám által sugalmazott méltatlan körülményeket, mégis, valahol menet közben megmutattam valódi önmagamat. Anyámmal ellentétben, vadidegenekből álló környezetem minden alkalommal elismeréssel fogadta addig rejtegetett képességeimet.
Takarító céges munkatársnőim - hozzám hasonlóan - szintén az elismerés hiányától, totálkáros önértékelésüktől, minimális önbizalmuktól szenvedtek. Nem számított - fehér vagy barna. Mindannyian mesterfokon űztük az önpusztítást. Az egy főre jutó családi erőszak, alkoholizálás, öngyilkosság, börtönbüntetés, éhezés és adósság kolléganőim körében tetőzött. Akkori lelki állapotomban ebben a közösségben éreztem otthon magamat. Későbbi felemelkedésemet szerény kis érettségimnek és nagyon elszánt lelki munkámnak köszönhettem.
Hat-nyolc osztályt végzett kiszolgáltatott, megfélemlített kolléganőim végleg megrekedtek kilátástalan helyzetükben. Ők más utat válsztottak. A munkaidő kezdetekor - hajnali fél hatkor - vagy éppen ebédidőben bedobott felesek rövid időre elmulasztották a jelen pillanat szenvedését.
A rendszeres névnapi - munkahelyi - bulizások, a hétvégi bálok feledtették a valóságot. A gyökér csakra szintjén dúló féltékenységi harcok, a robbanásig pumpált értelmetlen viták, egymás életének erőszakos manipulálása elterelte figyelmüket katasztrófális létezésük igazságáról.
Megértettem - ma is megértem - őket. Felébredni, felemelkedni, kitörni nagyon nagy elszántsággal lehet csak. Sok sok erő és bátorság kell hozzá.
Fő főnökünk, a cég tulajdonosa szintén nagy ivászatairól lett híres. Ez az akkor hatvan éves, kövér, csillogó Barbie babának öltözött asszony szívesen mulatott együtt kedvenc alkalmazottaival a saját maga szervezte céges összejöveteleken, közös autóbuszos kirándulásokon. A részvételt minden alkalommal sikerült szerencsésen megúsznom. Mindíg elvállaltam a beosztásból kimaradó bulizók műszakjait. Így mindannyian jól jártunk. Nekem bőven elegendő volt utólag végighallgatni ügyvezető igazgató asszonyunk asztalon táncolós, részegen tántorgós nagyjeleneteinek hajmeresztő történeteit.
Én, lelkiismeretes bolond, évekig örlődtem a kórházi osztályon adódó rengeteg tennivaló és saját főnökasszonyom akadályozó, megbénító utasításai között. Amikor a ledolgozott hónap végén az egészségügyes ellenőrzés mindent megfelelőnek talált - fönökasszonyunk akkor azonnal csökkentette a ledolgozandó órák vagy éppen a munkát elvégző alkalmazottak számát. Minden elismerést, főorvosi-főnővéri dícséretet azonnali megtorlás követett. Takarítós cégének célja szemmel láthatóan nem a zavartalan munkavégzés, hanem az állandó, folyamatos torzsalkodás fenntartása volt.
A kórház gazdasági, pénzügyi, ápolási vezetőinek valószínüleg megérte, hogy maradéktalanul egyetértsenek ezzel a szándékkal. Negyedévenként biztosították munkaszerződésének meghosszabbítását. A rabszolga sorban robotoló takarítónőkön és a kórházi osztályokon kívül mindenki más jól járt. Úgy tűnt, a mocsok eltakarítása egyáltalán nem fontos szempont.Megoldás helyett - problémát kellett gyártanunk naphosszat.
Ebben az eldurvult légkörben a kék köpenyes takarító céltábla és villámhárító lett.
Bár cégtulajdonos fönökasszonyunkat - saját bevallása szerint - nagypapa korú első férje emelte ki a putrik világának legdurvább nyomorából, írástudatlanságából, mostanra mindent elfelejtett. Valósággal büntető hadjáratot folytatott állandó szegénységgel küzdő, tanulatlan alkalmazottai ellen. Soha nem tudta megbocsájtani nekik, hogy valamikori önmagára emlékeztetik.
Természetesen ma már látom, éppen ez az állandó igazságtalanság, a rendszeres megalázás tartott ott éveken keresztül abban a környezetben, ahol a külvilág pontosan annyira haragudott rám, mint én saját magamra. Pontosan ezt vártam, úgy éreztem, ezt érdemlem.
Nem tudom megmondani - sőt, én magam sem értem! - hogyan bírtam ki a négy év sok-sok munkanapját.
Fájdalomra hangolódott egóm boldogan vetette magát az emberi szenvedés határtalan áradatába.
Zászlaján a "Minél rosszabb, annál jobb!" felirat virított.
Már meg sem lepődtem. Életem számtalan fájdalmas tragédiája után ez a helyzet éppen megfelelőnek tűnt. Hiszen mindíg is ezt éltem át...... miért is lenne most más.
Célom a túlélés lett.
Szemem előtt a pénz kereset szent célja lebegett. Idővel sikerült ügyes - és nagyon veszélyes! - technikát kifejlesztenem.
Ott voltam munkahelyemen, de mégsem voltam jelen. Testem szorgalmasan végezte a tennivalókat, de lélekben távol jártam. Hamarosan olyan sikeresen alkalmaztam ezt a "testen kívüli" állapotot, hogy a töménytelen mennyiségű szar és a rothadó testek szagát sem éreztem már.
Roham léptekben javuló anyagi helyzetünk pedig igazolta cselekedeteim helyességét. Első purgatóriumi fizetésemből csodálatos, sötétbarnára pácolt, fém húros gitárt vásároltam a két "kicsinek".
Mikikém hamarosan lemondott gitárhasználati jogáról. Attól kezdve a hangszert Manó gyerekem egyedül - Istenadta tehetséggel! - üzemeltette.
Lelkiismeretes igyekezetem eredményeképpen néhány hónap alatt sikerült maszek munkákat is szereznem. Ezután szabadnapjaimon magán lakásokat takarítottam a minimálbérnél jóval magasabb fizetésért. Hálás voltam a külön megbízatásokért. Most utólag már látom, lelki fejlődésemben mekkora jelentősége volt a munkaadóimtól kapott bizalomnak. Rengeteget javított önbecsülésemen a tény, hogy idegen emberek megbíznak bennem, beengednek lakásukba és magánéletükbe. Ők már akkor észrevették bennem azt az értéket, amiről én magam még sokáig nem tudtam.
Külön munkáimnak köszönhetően heteket dolgoztam végig szabadnap nélkül. Másnaponkénti tizenkét órás kórházi műszakok közt hat-nyolc órás maszekolások következtek. Emlékszem egy szombatra, amikor éppen a huszadik, egyvégtében ledolgozott nap után igyekeztem bepótolni az alvás restanciámat. Amikor délután fél egykor felébredtem, Miklós gyerekem nagyon megkönnyebbült. Délelőtt már többször hallgatózott a szobaajtóban.
Aggódott, vajon veszek-e még levegőt....?
Túléltem, kibírtam! Akkor és még sok-sok újabb munkanapon.
Egészen addíg a napig, amikor is rajtakaptam fő főnökasszonyunkat, hogy nagyon előnytelen, fizetés csökkentő változtatások bevezetését tervezi egy rafinált munkaszerződés módosítás segítségével. Írni olvasni alig tudó, megfélemlített kolléganőim azonnal aláírták az ominózus nyomtatványt.
Én nem.Több hetes huzavona kezdődött. Bunkó letolások, megfélemlítőnek szánt közönséges beszólások következtek. Végül megelégeltem a helyzetet és hosszú emailt írtam a munkaügyi felügyeletnek. Névvel, címmel, elérhetőséggel. Volt miről. A sokszor egy hetes késéssel érkező fizetések már rég megkeserítették mindenki életét.
Nem maradt el a hatás.
Ügyvezető igazgatónőnek nem volt szüksége az aláírásomra, hogy kikövetkeztethesse, ki is lehet a levélíró. Eddigi káromkodásokkal fűszerezett, arrogáns telefonhívásai után most, szinte tiszteletet éreztem a hangjában.
-"Írni, azt tud!" - mondta, majd megkérdezte, mi lenne, ha közös megegyezéssel elválnánk egymástól.
-"Tegyünk úgy."- válaszoltam megkönnyebbülten. És úgy tettünk.
Rémes négy évem borzalmas tapasztalai végre emlékké válhattak.
Bárhogy is volt - megérte.
Ma már teljesen biztosan tudom – megérte!
Ja, és a bércsökkentő sunyi terv végül süllyesztőbe került. Úgy hiszem, – remélem - hogy bukásához az én hangos tiltakozásom is hozzájárult.
---->>>>
Hegyimenet Útközben-16 Purgatórium
2002 nyarán munkavállalásom siralmas esélyei nem leptek meg.
Állásvadászatom során szakképzettség nélküli gimnáziumi érettségim túl kevésnek, míg negyvenhét évem túl soknak bizonyúlt. Ráadásul önértékelésemen sokat rontott megelőző húsz évem háztartási rabszolgasága. Mégis, a legriasztóbb dolognak egy idegen emberekből álló közösség látszott. Visszahúzódó, magányos természetem sírva jajveszékelt, de nem volt mit tenni.Több hónapos keresgélés után 2003 áprilisában jött a nagy lehetőség. Kórházi takarítói állás az elfekvő osztályon. Ennél lejjebb nehezen válszthattam volna, de én mégis örültem.
Büszkeségből, rátartiságból nem lehet megélni. Közepesen működő angol nyelvtudásomért egyetlen kiló kenyeret sem adnak a boltban.
Az elkövetkező négy évben hihetetlen élményeket szereztem.
Első körben és első pillanatban kisebbségivé váltam. Át kellett élnem a bőrszín szerinti, faji megkülömböztetés minden nehézségét. Tudniillik frissen szerzett munkahelyemen roma többség uralkodott. Mai napig hálás vagyok a velem egykorú - szintén nemzetiségi – csoportvezető asszonynak, amiért segített beilleszkedni. Fékezte, csitította az indulatos, pletykás, marakodó lányokat, asszonyokat.
A közel harminc fős brigád ötödik fehér bőrű tagjaként élőben-élesben tapasztaltam meg az igazságtalan kirekesztés súlyát.
Végül mégis jól jött ki a lépés. Az újonnan érkezettnek járó kiszúrásból kerültem a város túlsó végén, a kórháztól távoli épületben üzemelő elfekvő osztályra. Kolléganőim és a szintén nemzetiségi cégtulajdonosnő nem is tudta mennyire jót tesznek velem.
Messze a többiektől, itt csak a műszakváltó társammal kellett kapcsolatot tartanom.
Az egészésgügyesekkel könnyebben boldogultam. Nekik csak az elvégzett munka számított. Dolgozni pedig nagyon tudtam.
Büszke, rátarti, hányaveti kolléganőim ravasz munkakerülése mellett az én buzgómócsing igyekezetem még jobban kitűnt.Első műszakom első órájában örökre szóló, iszonytató élményt nyújtott ez a kórházi osztály. Itt megkétszereződtek a purgatórium kínjai. Nemcsak a lelkek, de a testek is szenvedtek.
Vaságyak felhúzott rácsai mögött a náci haláltáborokban készült dokumentumfilmek eleven csontvázai feküdtek. Az emberi méltóság utolsó morzsáitól is megfosztott, félmeztelen élő halottak.
Létezésük valóságából kibillent, aggkorú matrónák ültek a kórtermek székeihez kötözve.Olajzöld bőrü, pókhasú, idióta alkoholisták handabandáztak delíriumos kábulatukban.
Haldokló daganatos betegek kiabáltak önkívületükben.
Amputált lábak, rothadó, felfekvéses ülepek, váladékozó, üszkösödő sebek tették pokolivá az életből még hátralévő napokat. Ezek a romos, magatehetetlen testek leírhatatlan szagokat árasztottak.
Fekália, emberi ürülék - szar! - borított el minden kórtermet, folyosót és mellékhelyiséget.
Percről percre, minden pillanatban akadt egy lelassúlt, tehetetlenül csúszó-mászó emberi roncs, aki a hosszú folyosót dekorálta végig kakával, az ágya melletti falat kente össze a pelenkájából előbányászott festő anyaggal vagy éppen a wc falát fröcskölte körbe a hasmars látható bizonyítékával.
Mindíg akadt egy alkoholista, aki egész kórtermét összevizelte.Szellemileg leépült öregek, akik a valóságtól elszakadva, indulatosan küszködtek saját rémképeikkel.
Kitépett infúziók vértócsái, kiszaggatott katéterek pisi tengere, sárga arcú, megdermedt tekintetű, lepedőbe csavart élettelen testek, mind-mind a napi rutinhoz tartoztak.
Soha nem felejtem el az első halott mamát, akire én találtam délutáni takarítás közben. Csak álltam és néztem az áttetsző sárga, megbékélt arcot. Néhány nappal korábban még a kényelmetlen kórházi ágyra panaszkodott. Hogy megnyugtassam, felmosás közben elmeséltem neki Andersen Borsószem hercegnőjét. A királyfi és a kényes-fényes hercegnő tőrténetét kikerekedett szemekkel, figyelmesen hallgatta.
Mikor a végére értem mohó reménykedéssel kérdezte - "és, elvette feleségül?"
A befejező "boldogan éltek, míg meg nem haltak" őt is megnyugtatta. Csillogó szemén látszott, rövid időre sikerült visszatérnie múltban kószáló, tétova gondolatai világából.
Talán ő is boldog lett kicsit mielőtt meghalt.
-"Finita commedia" - idézte - rosszúl - Bajazzo záró mondatát, Leoncavallo gyönyörű operájának befejező szavait az időközben odaérő orvos.
-"La commedia e finita" - majdnem kicsúszott számon a helyreigazítás. Időben észbekaptam. Engem itt nem az eszemért tartanak.
Szellemi képességeimet kemény kézzel fojtottam magamba. Hiszen tudtam, nem lóghatok ki a sorból! Gyerekkoromtól fogva súlyos leckéket kaptam ebben a témakörben. Bár közel jártam az ötvenhez, lelkemben még mindíg anyám rám vonatkozó negatív ítéletei harsogtak.
Hittem nekik.
Igyekeztem tökéletesen alkalmazkodni, megfelelni. Még sok év kellett, míg észrevettem, hogy belőlem mindíg fölülről kellett lenyesni. Szerény képességű környezetem elvárásainak megfelelően éppen a lényeget kellett beáldoznom a békesség kedvéért. Most is ezt tettem. Nem akartam kilógni hat-nyolc osztályt végzett kolléganőim közül.
Egy alkalommal mégis kiborult a bili. Délutános műszakban éppen a gyógytornász rendelőjében dolgoztam, amikor észrevettem a takarítónak szóló pimasz, tegező hangnemben megfogalmazott üzenetet. A kockás füzetlapra írt ákombákom szövegre azonnal válaszoltam.
Írásban - angolul.
Kíváncsian vártam a hatást. Négy-öt nap telt el, mire a szintén angol nyelvű válasz megszületett.
Hát igen.
Magyarul pimaszkodni könnyebb volt.....
---->>>>
Hegyimenet Útközben-15 Csak egy kis nyomor...
Az itt és most jelen pillanatának valósága 2002-ben ijesztő felismerést hozott. Hiába a kertben megtermelt zöldségek, hiába a nyári szezonális vagy a faluban végzett alkalmi mezőgazdasági munka - állandó, bejelentett, éves állást kell találnom.
Pedig tényleg mindent elvállaltam. Szőlőt kapálni és szüretelni jártam falubeli ismerősőkhöz. Volt, aki előre szólt - fizetni nem tud, de kaját csomagolni igen. Na, más sem kellett fasírtra, rántott húsra, házi sütire éhes csemetéimnek. Mire délután lett és nyakig sárosan, ragacsosan kiértünk az utolsó sor végén, mire végighallgattuk és végig hahotáztuk a jelenlévők összes fergeteges anekdotáját, mire a nap közben pálinkával és háziborral megerősített teherhordó férfiak az utolsó nagy láda szőlőt is feldobták a traktor platójára – majd magukat is eldobták az őszi nap melegítette fűben! - addigra háziasszonyunk már szatyrokba csomagolta fizetségünket. Otthon aztán se vacsorára, se másnapi ebédre gondom nem volt!Mindíg nagyon hálás voltam neki.
Köszönöm.
Kukorica kapálás és szedés idején is megtaláltak a szomszédok. Törtük, hántoltuk, zsákba szórtuk a sötétsárgára érett, nagy kukorica csöveket. Azt, hogy egy darab spárgán lógó, csuklóra erősített százas szeg milyen nagyszerű vágó szerszám - és mekkora kincs - tud lenni, azt is itt tanultam meg.
Amikor egy jóérzésű, falubeli vállalkozó apró fenyőfacsemeték elültetéséhez keresett alkalmi munkást, én pont megfeleltem. Sohasem felejtem el a nagyszerű hangulatot. Reggeli induláskor két kisebb gyerekemet is autóba pakoltuk, így robogtunk a munka helyszínére. Nagyszerű nap volt. Nem munka, sokkal inkább erdei piknik. Gyönyörű környezetben, illatos friss levegőn, családias hangulatban dolgoztunk. Gyerekeim időnként nekibuzdultak és kezem alá adogatták a kis gyönge fácskákat. Amikor megunták, játszottak tovább. Estére a gyerekszerető, kedves vállalkozó ünnepélyes keretek közt kifizette őket is! Hazaúton nagyon büszkén csörgették maréknyi fémpénzből álló fizetésüket. Ennek a vállalkozónak együttérző, jószívű anyukája egy alkalommal nagy vészhelyzetből segített ki minket. Állandó, folyamatos csőd helyzetünkkel már könnyen boldogultam, de amikor még a szokásos rossznál is rosszabbá váltak a dolgok, akkor már nem bírtam velük. Segítségre lett szükségem.
Tudtam, hogy pénzt soha senkitől nem kérek! Se kölcsön, se ajándékba – semmilyen formában! Akkor kipattant az isteni szikra.
Férjem halála után pesti unokatestvérem rendszeresen – negyedévenként? - meglátogatott bennünket. Rendszerint extra vállalati autóval, kiöltözve és tűsarkakon, nagy firifittyel érkezett. Ilyenkor anyámat is felpakolta és nálam is hagyta több hetes falusi kiruccanásaira. Minden alkalommal tele csomagtartóval érkezett.Igen. Ez nagyon jól hangzik. Ugye?
Volt idő, amikor még én is reménykedtem, hogy az otthnából hozzánk elhozott kopott-szakadt használt ruhák, széttaposott-levetett cipők, roncs konyhai eszközök, törött játékok között akad majd használható, rendes holmi is. Valami, ami igazi segítséget jelent. Néhány havonta zsákszám érkezett a kacat, amit persze minden alkalommal hálásan megköszöntem. Láttam unokatestvérem arcán a nagylelkű adakozás örömét – ezt el nem rontottam volna. Ilyenkor anyám is büszke lehetett kedvenc-fogadott lányára. Olyan elragadtatással, olyan átszellemült alázattal csodálta az előkerülő vacakokat. Nagyon büszke volt nevelt gyermekére amiért az ilyen irdatlan mennyiségű tárgyat vásárolt, használt, birtokolt.
Gondoltam, hadd örüljenek.
Persze éreztem én, éreztem, mennyire megalázó, hogy minket csak erre tartanak méltónak. Ennyire becsülnek. A sok vacak kacatos szemét felvevőhelyének tartanak.
Néhány hét után, amikor anyám hazautazott, a lim-lomot összeszedtem és bepakoltam a kályhába.
Tény és való – egy pár ócska cipő a sparheltben megmelegített egy kisebb fazék fizet!
Hurrá!
Egyszer mégis csoda történt. Megérkezett hozzánk egy 36-os számozású nagyon jó minőségű, vadiúj, bordó bőr szandál. Bár hordani a magas sarkút semmiképpen sem tudtam volna, de értéke miatt elrejtettem.
Iszonyatosan szorult anyagi helyzetünkben ez a szandál lett a tárgyalási alap.
Szégyelltem magam én, rettentően szégyelltem magam, de mégis csak belevágtam. Fenyőültetős, erdőtulajdonos falubelim kis ruhás-cipős butikot üzemeltető és rendszeresen vásározó anyukájának ezt a szandált ajánlottam fel megvételre.
Koldulás volt ez, de legalább mégsem látszott annak!
Kedves, szelíd arccal, szemrebbenés és főleg ítélkezés nélkül adott érte egy nyolcszáz forint értékű étkezési utalányt.
Az a kis darab papír hihetetlen segítséget jelentett!
Azonnal nagy szatyor rizsre, lisztre, cukorra, kenyérre váltottam a szomszédos élelmiszer boltban.
Azóta is – örökké! - hálás vagyok érte.
Köszönöm.
---->>>>
Hegyimenet Útközben-14 ...és drámák
Életem mostani szakaszában éppen a falu közössége által buzgón kínált "elhagyatott, magányosan szenvedő öregasszony" című dráma főszerepét utasítom vissza. Rámenős győzködésüket több, különböző előadásban hallhattam már.
- "Akárhányszor találkozunk, maga mindíg fáradtabb." - nyitotta beszélgetésünket az ismerős fiatalasszony.- "Csodálkozik? Négy sikeres, tanult férfit neveltem fel egyedül. Furcsa lenne, ha közben nem fáradok el."
Nem is hallotta, amit mondtam. Láttam már, ez a hangos, szigorú monológ nem rólam szól.
Ez az ő magánszáma.
Belül somolyogva figyeltem külvilágnak szóló, részvétteli jóindulatnak álcázott manipulációját.
- "Magának is jobb lenne, ha elköltözne a gyerekeihez! Különben is, szörnyű látni, amikor biciklizik, ahelyett, hogy vonattal járna!" - mondta ezután hangjában és szándékában súlyos nyomatékkal.
Megnyugtattam, innen legfeljebb egy erdei remetelakba költözök. Ott még jobban kiélvezthetném az egyedüllétet.
Megsértődött, de nem adta fel.
Majd ő segít - felkiáltással kezemből erőszakkal húzta, tépte bevásárló szatyromat. Elmagyaráztam neki, miért nem kell a segítsége. Azt, hogy nem akarom saját magamat lesajnált, segítségre szoruló, tehetetlen embernek érezni. Régen rossz lenne, ha egy szatyor kifogna rajtam!
- "Teher alatt nő a pálma?" - kérdezte gúnyos mosollyal és elváltunk.
Bosszús volt, amiért kisiklottam a kezei közül, pedig ő már képzeletben szörnyűlködve mesélte a falunak, hogyan kellett neki, magának cipekednie az agyon dolgozott, elhagyatott, meghibbant roncs öregasszony helyett.
Hát, ez nem jött össze.
- "És, sikerült társat találni? Ne legyen szomorú, még nem késő!" - bíztatott a kedves, boltos hölgy.
Félig viccesen megkértem, ne ijesztgessen. Ezután már békén hagyott.- "És a gyerekeid legalább támogatnak?" - kérdezte mohó, rosszindulatú arccal egy korombeli ismerősöm. Elmagyaráztam neki, addíg jó, amíg én tudok adni nekik. Nagyon nagy baj lenne, ha nem tudnék anyagilag gondoskodni magamról. Még egy darabig grimaszolt és rángatta a vállát, de elhallgatott.
- "Mit tudsz csinálni egyedül otthon?" - faggatott szent borzadállyal utcabeli szomszédom.
Biztosítottam, annyi tervem van, annyi mindent szeretnék még megtenni, annyi fontos dolgot kell bepótolnom, hogy már száz évre előre teleírtam a naptáramat. És a sok-sok elolvasatlan könyv még bele sem fért.....Valódi jószándékát bizonyítva szomszédom bólogatott és megpróbált megérteni.
Láthatóan mindannyian bajban vannak. Izgatottan, felháborodva vagy épp értetlen szörnyűlködéssel terelgetnek a szokások által kijelölt útra. Szeretnék végre látni, ahogyan elvárásaiknak megfelelően legyengült beteg, megkeseredett, világfájdalmasan szenvedő, csupa panasz öregasszonnyá változom.
Úgy gondolom, ellenállásomnak köszönhetem a szemközti udvarból házam elé tolt, szeméttel dúsított hó hegyet, felbontva kapott levelemet vagy a kerítés ajtó elé telepített, papír zsebkendővel díszített kupac kakát.Kinyilvánított függetlenségemre környezetem saját szellemi képességei szerint reagál.
És még csodálkoznak, hogy velük közösséget vállalni nem akarok!!
Időnként - szerencsére nagyon ritkán - családom is megkínál "az egyedül, elhagyatottan szenvedő mártír anya" című dráma főszerepével. Tudom, jószándékkal teszi, akármelyik családtagom is szándékozik engem megmenteni. De mitől is? Itt és most szeretném tudatni összes segítőkész, jólelkü, szerető szívű családtagommal, hogy engem nem kell megmenteni!
Már meg vagyok mentődve!Zűrös, súlyos életem évtizedei után végre hihetetlen békét, nyugalmat találtam.
Fizikailag egyedül lenni, egyedül élni saját enrgiámmal feltöltött békés otthonomban, ez a legtökéletesebb szabadság állapota!
Hazatérni biztonságos, csöndes menedékembe, bezárkózni és élvezni a nyugalmat!
Tudom, hogy ez megjár nekem! Megdolgoztam érte.
Néhány hónapja már biztosan érzem, anyagi világban rámrótt feldatomat befejeztem. Eddig az volt a dolgom, hogy másoknak adjak magamból. Most eljött az idő, amikor önmagamért élhetek.
A befelé forduláshoz, az elmélyüléshez pedig csönd kell.
Az egyedüllét csöndje.
A buddhizmus vagy hinduizmus számtalan fajtáját gyakorló keleti társadalmakban senki sem csodálkozik azon, ha egy idősödő ember elvonul a világtól és végre szellemi házi feladatának megoldására összpontosít. A kereszténység önkéntes magányt vállaló remetéit is békén hagyták.
Bár ebben a mi betegesen anyagias, megvadult nyugati társadalmunkban ez furcsán hangzik, de én most szellemi leckét írok.
Ennek van az ideje.
Innen már tisztán látható, hogy egész életemben, mindíg széllel szemben mentem. Mindenkori ellenállásom és szabad döntéseim helyességét elért családi sikereim, megtalált lelki békém és fizikai egészségem bizonyítja. Az előrevivő dac útján azonban elkövettem egy nagy hibát. Bolond módon elismerést, elfogadást vagy éppen támogatást vártam rokonaimtól, családtagjaimtól, emberi környezetemtől. Attól aki ellenkezésem miatt halálosan, vérig sértődött! Ráadásnak ellenséges viselkedésüket fel sem ismertem.
Majdnem hatvan év kellett, hogy fejemben világosság gyúljon.Eddig nem vettem észre, hogy amíg életem során én magam a felmerülő problémákat feladatnak tekintettem és egyetlen célom a legegyszerűbb, legjobb megoldás megtalálása volt, addíg munkakapcsolatunkat a környezetemben élő emberek hatalmi harcnak érezték.
Na nehogy már neki legyen igaza! - jelszóval utasították el ötleteimet.
Ezekben az összecsapásokban őket soha nem érdekelte a feladat eredményes megoldása. Egyetlen céljuk szerint mindenáron parancsolni akartak nekem.Anyám, unokatestvérem, Pisti és rokonsága, ismerősök és idegenek akaratukat teljes gőzzel erőltették rám.
Gondot az sem jelentett nekik, ha rám kényszerített döntéseik hibái már a kezdet kezdetén tisztán láthatóak voltak.
A végeredménnyel ők nem törődtek.
Hiszen rám erőltetett hibás döntéseikért a felelősséget nem nekik kellett vállalni.
Csak és egyes egyedül a parancsolás volt fontos.
Azt teszed, amit én mondok, ha belepusztulsz is!
Sikerült ezeket a csapdákat kikerülnöm.
Cserébe, előre megjósolható módon megkaptam vérig sértődött környezetem elutasító haragját.És ekkor, én nagy marha, nem értettem, mi történik.
Legközelebbi hozzátartozóim miért nem büszkék pozitív végeredményt hozó döntéseim láttán?!
Miért nem örülnek sikeres önállóságomnak?!
Miért próbálnak a helyes útról visszahúzni?!
Kicsi gyerekkorom óta őriztem lelkemben a visszautasítás fájdalmát.
Hűségesen kínoztam magamat a sértődött külvilág által sugalmazott bűnösségem tudatával.
Ennek itt és most van vége!
Többé már nem kívánom szabad döntéseimet környezetemmel elfogadtatni.
Segítséget, támogatást tőlük már soha többé nem kérek.
Kedvelhetnek vagy akár útálhatnak is úri kedvük szerint.
Ma már nem érdekel.
Megkönnyebbültem.
Szabad vagyok.