Novellafüzér

Novella
pauleve55•  2013. július 29. 12:06

Hegyimenet-3 Változás

Kilenc évvel korábban, amikor Manónak becézett István fiam betöltötte harmadik évét, férjemmel közösen megállapodtunk - a sovány, beteges gyereket nem íratjuk óvodába. Otthon maradok és gondoskodom a gyerekekről, a háztartásról. Most már látom, akkori döntésemmel mennyire megnöveltem már addig is létező kiszolgáltatottságomat. Ennek férjem is örült. Hiszen önmagamat is lebecsülő, háztartási rabszolga állapotomban az ő otthoni hatalma elleni fellázadásomtól tartania nem kellett.

Fizetés utáni, több napos részegségei elmúltával a megmaradt és hazaadott pénzt próbáltam ügyesen beosztani.
Számlák, ennivaló, iskolai kiadások.
Ruházatunk nagy részét én varrtam, kötöttem.
Anyósom mai napig azt a sötétkék télikabátot hordja, amit én készítettem neki.
Anyám egy hasonló, kicsit hosszabbra szabott változatot kapott.
Pistinek ugyanilyen téli dzsekit és bélelt, téli nadrágot varrtam.
Az akkor még olcsón megvásárolható orkán anyagokból gyerekeimnek egyedi, kék-fehér mintás, majd később világos szürke-fekete kabátokat csináltam. Ünneplő öltöny, ing, farmer nadrág - mindent otthon gyártottam.
Rengeteg enrgiával és igyekezettel dolgoztam családunk boldogulásán.
Emeleti lakásunk konyhájában fél éjszaka tapostam a varrógép pedálját.
Jól jött a ruhagyári, bedolgozói állás.

Gyerekszobai térelválasztó, sok polcos szekrényeinket is én terveztem, fűrészeltem, gyalultam, fúrtam, csavaroztam. Miután a szükséges hajópadlót a közeli Tüzépről Pisti felcipelte a negyedik emeletre, rémülten menekült a láthatóan komoly munka elől. Egy hét alatt - a belőle kicsikart minimális segítséggel - elkészítettem szobabútorunkat.

A vízben oldott okker sárga pác felkenése és az élénk színü, pipacsos tapéta felragasztása a láthatóan előforduló szépséghibákat is kozmetikázta. Hozzánk látogatóba érkező kis dédmamánk elismerően nézett.
"Úgy dolgozol, mint egy férfi!" - szólt a férjem teljesítményét ismerve kissé kétes értékű dícséret.
Elégedett voltam.
Boltban, pénzért bútort vásárolni - számunkra ez maga volt a biztos lehetetlenség.

Azonban városi lakásunkban - minden találékonyságom ellenére - éreztem kiszolgáltatottságunkat. Gyerekeim számára nagyobb mozgástérre, magam pedig több lehetőségre vágytam. Tudtam, egy kis kert kiválthatná a városban csak boltban, pénzért megvásárolható ennivalónk nagy részét.

A városban lakótelepi, negyedik emeleti, tanácsi panelban laktunk. A négy csupa élet-energia gyerek alig hatvan négyzetméteren, kettő és fél szobában nehezen fért el.
Tavasszal és nyáron a ház körüli játszótér biztosította a mozgási lehetőséget nekik, de az őszi, téli hónapokban szűkké, zsúfolttá vált a lakás.
A lépcsőházi közlekedés, a négy emelet megmászása sokszor elriasztott a szabadlevegős programoktól. Valódi súlyemelőként négy év alatt több tonnányi élelmiszert, babakocsit és gyereket cipeltem négy emeletnyi magasságba.
Az északi fekvésü lakáson végigvonuló főfal ősztől tavaszig penésztől virágzott.
A negyedik és egyben legfelső emeletre érve a központi fűtés már minden erejét elvesztette. Míg az elsőn harminc fokos melegre panaszkodtak, addig nálunk sokszor 16-18 fok uralkodott.
A központi kazánházban '85 novemberében végzett gázszerelési munkálatok idején semmilyen fűtést sem szolgáltattak két héten át. A lakás 12-14 fokosra hült. Mindannyian belebetegedtünk. Gyerekeim - az alig négy hónapos Miklóssal az élen - öreg bagósokat megszégyenítő módon köhögtek.
A kényelmesnek kikiáltott központi fűtés megvonása tél közepén, nyilvánvalóvá tette kiszolgáltatott helyzetünket.
A lelakott, elhanyagolt állami lakás rosszúl záródó ablakain besüvöltött a téli szél. Állandóan rengeteg mosott ruhát próbáltam radiátorokon, fürdőszobában szárítani, de néhány nap után rendre megpenészedve, büdösen kerültek vissza a mosásba.
Gyerekeimet folyamatosan üldözték a lépcsőházban kakukkoló házisárkány, nyugdíjas nyanyák. "Halkan gyere a lépcsőn, mert felébred a papagájom!" - szólt az intelem.
Elegem lett.
Biztosan tudtam, hogy helyzetünkön változtatni akarok.

Már itt, a kezdet kezdetén ellenállásba ütköztem. Férjem kijelentette, ő itt nagyon is jól érzi magát és más nem érdekli. Rájöttem, hogy a gyerekek és a magam érdekében akár egyedül, segítség nélkül is végig kell vinnem ígéretes tervemet. Menet közben kiderült, Pisti mégsem ragaszkodik a passzív ellenálló szerepéhez.

Nem bizony!

Miért is tette volna, amikor lehetősége nyílt aktívan gátolni, akadályozni, visszahúzni lépten nyomon. Így végül egy óriási, nehéz kolonccal a nyakamban belekezdtem a megvalósításba.

'87 tavaszán még nagyon képlékeny, folyamatosan változó lehetőségeket tartalmazó tervezetet állítottam össze gondolatban.


Nyolcvanhét augusztus 20.-án láttam meg először majdani saját családi házunkat.
A gyönyörű nyári napsütésben tágasan, nyílegyenesen futó hosszú, falusi utca otthonos, ismerős érzést keltett bennem.
Tudtam, megérkeztem!
A nagy kerttel körülvett régi házikó utca felöli, vályogból készült helyiségeihez az északi oldalon téglából eszkábált előszoba és konyha tartozott. A még benne lakó tulajdonos néni szívesen tárgyalt az eladásról és könnyű szívvel mondta ki a vételárat - 400 ezer forint.
A hely teljesen elvarázsolt és láthatóan jól érezték magukat a velünk tartó gyerekek is.
Pisti szótlanul, véleménytelenül vett részt az eseményekben.
Megfelelő mennyiségü készpénz hiányában családiház vásárlási szándékomat valamiféle fura elmebaj megnyilvánulásának vélte. Anyukája szorgosan segített neki bizalmatlan hitetlenkedésének fenntartásában. Lesajnáló mosollyal nyugtázta lelkesedésemet - "Úgysincs pénzetek. Ne zúgolódj. Méghogy a saját házad! Mindíg szegények voltunk, azok is maradunk. Majd meglátod, neked ez úgysem fog sikerülni." - hallottam napról napra.Pisti és anyukája kívülálló ellendrukkerekként húztak vissza, pusztították még gyenge, épphogy éledező önbizalmamat.

Ennek ellenére az én fejemben már összeállt a terv!


---->>>>

pauleve55•  2013. július 29. 11:49

Hegyinemet-2 Indulás!

'93 májusában, férjem temetése után unokatestvéremék összehányt autójukon hazarobogtak.

Követelőző, érzéketlen anyám búcsúzóul még jól lehordott, amiért sajnálni merészeltem halott férjemet.
- "Szégyelld magad! Ilyen cirkuszt csinálni azért az emberért, aki megverte a gyerekemet!"
Sajátságos beszólását értelmezni csak úgy lehet, ha végtelenül önző, teljesen egója irányítása alatt álló személyét megértjük. Anyám ügyes gondolati csavarral – "én akarok szenvedni, én rólam szól minden, én, én, én" - az események központjába állította magát és vérig sértett áldozattá vált. Való igaz, hogy gyereke védelmében éppen gyerekét döngölte földbe, de az annyira vágyott drámai nagyjelenet mámorító pillanatában - és nemcsak akkor - eszébe sem jutott saját magán kívül bárki mással foglalkozni.
Szerencsétlen bolond nem vette észre, az önmagának mindenáron megszerzett szenvedések, a mások életéből elragadott sértődöttségek, az idegen haragok hogyan pumpálják égig vérnyomását. A kölcsön vett, összeharácsolt dühödt fájdalmak terhe alatt hogyan roskad össze túlterhelt lelkét jelképező gerincoszlopa.
Lelkének hátizsákját jól megpakolta a családom élet-halál trágédiájából elcsaklizott, még sok-sok munkahelyi, gyűlölködő pletykálkodásra elegendő szenvedéssel - és hazautazott.

Egyszerre csend lett.

Az óriásira dagasztott dráma vihara átsöpört fölöttünk, majd újabb gyanútlan áldozatokra vadászva továbbszáguldott.

A halálomat követelő, vérszomjas falu előtt már egy hete kulcsra zártam egyébként korábban, napközben nyitva álló kapunkat. Alkoholista szomszédasszonyom rajtaütésszerű látogatásit csak így tudtam megakadályozni. Már a hajam is égnek állt, amikor három böhöm nagy kutyája társaságában tántorogva udvarunkba botladozott és a részegek büszke öntudatosságával sorolta elő a falu elképesztő ökörségeit.
Bezárkózásunk sokkal nyugalmasabbá tette napjainkat.
Egyedül a városi szakközépiskolába járó Csabikámnak kellett rendszeresen találkozni a reggeli vonaton vele együtt, gyári munkahelyére utazó X.-nével.
Pisti falunkban lakó, volt munkatársa mostanra megváltoztatta szakvéleményét. Előszőr szentül hitte és híresztelte, hogy lakásunkon férjemet én öltem meg, majd testét a berekbe vittem. Később - talán éppen negyvennyolc kilóm láttán - ráébredt állítása képtelenségére. Ezután átírta fantáziadús krimijét. Férjemet a frissített változat szerint két nagy gyerekem ölte meg és szállította a berekbe.
Az őrült rágalom hullámai időnként - kényszerű vonatozásai alkalmával - Csabikámat is megérintették.

Gondolom, az önmagát igazság bajnokának tekintő X.-né saját vérfagyasztó, kegyetlen ötletein soha nem gondolkozott el. Azon, hogy lelkének milyen sötét mélységében gyökerezik a fantáziakép, amely Pisti halálának elképzelt körülményeit szadista részletességgel ábrázolta.

"Én legszívesebben így ölnék - ő is biztosan ugyanígy tette." - szólt tudatalattijának üzenete.
Saját elfojtott, láthatóan gyilkos indulatait felismerni nem, csak a külvilágra kivetíteni tudta.
Szerencsére a hamarosan véget érő tanévvel együtt Csabikám rendszeres vonatozása is megszünt.

Egészen egyszerű hétköznapok következtek.
Sejtésem beigazolódott.
Az út valóban felfelé vezetett.
Azonban az előzetes számításkor egy-két tényt alábecsültem.
A mélység, ahonnan indultunk és a magasság, ahová célkitűzéseim szerint majd érkeznünk kell, egymástól nagyjából Makó-Jeruzsálem távolságban helyezkedtek el.
Vertikálisan!
Mintha a Himalájára másznánk!

A felfelé vezető és nagyjából tizenhét-tizennyolc év alatt megtett út többnyire meredek sziklafalak emelkedőin vitt.

Az állandó szembe szél pedig folyamatosan jelezte - jó irányban haladunk.
Egy valamit mindíg biztosan tudtam - izgatottan kotkodácsoló, ítélkező, gyűlölködő környezetemmel pont szemben kell haladnom. Lehet, hogy a jó megoldásokat nem mindíg ismertem fel időben, de a rossz példa állandóan előttem állt. Szinte gondolkodás nélkül támaszkodhattam a falu többségének sötét, rosszindulatú butaságára. Tudtam, számunkra minden döntésüknek éppen az ellenkezője lesz a megfelelő. Kifacsart, rémisztő viselkedésüket óriási, több évtizedes rutinnal forgattam helyére.
Ezt a sikerre vezető gondolkodási módot anyám esetében már régóta alkalmaztam.

Sok bizonytalanságom ellenére éreztem, feladatom megoldásához szellemi felkészültségem elegendő.Már csak az anyagiakról kellett gondoskodnom.......

Ragyogó jövőnkbe vezető utunkat egy fillér jövedelem nélkül, családi pótlékból gazdálkodva kezdtük.

---->>>>

pauleve55•  2013. július 29. 11:43

Hegyimenet-1 Álom

Cseppet sem unalmas, hétköznapinak nem nevezhető életem történetének elmesélését legutóbbi álmommal folytatom.

Már rég rájöttem, a valóban elszánt lelki munkához álmok, képek, felismerések formájában mindig megérkezik a segítség, a visszajelzés. Figyeltem, vártam.

 Számomra egyszerűen őrjítő, zsúfolt, hangos irodában dolgozom Miklós gyerekemmel együtt. A nagy hodályban iszonyatosan kaotikus körülmények uralkodnak. Számtalan összezsúfolt, egymás hegyére-hátára tolt íróasztalon különböző márkájú, méretű és életkorú monitor, billentyűzet, egér található. Az asztalok alatt, csak négykézláb megközelíthető gépek poros kábelei undorító összevisszaságban tekeregnek. A fiatal, hangos munkatársak vadásznak egymás - sajátjuknál használhatóbbnak tűnő - felszerelésére. Miklós utasítására éppen elkezdenék összeállítani egy dokumentumot officeban, amikor látom - asztalomról billentyűzettel, egérrel együtt eltűnt a monitorom. Ebben a rémisztő káoszban, a piszkos, rendetlen asztalokról összelopkodom magamnak a megfelelő felszerelést, de mire munkához kezdenék, már megint hiányzik a monitorom.

Ráadásul székem sincs már. Valaki visszalopta és egy szomszédos asztalnál ő dolgozik vele.
Most már tényleg mérges vagyok.
Miklós megnyugtat, ez a munka nem is volt fontos, csak azért adta, hogy végre hasznosnak érezzem magam.
Ennyi.
Most betelt a pohár.
Eldöntöm, felmondok.

Elébredek. Fejem azonnal tiszta.

Álombéli öltözékemen gondolkodva rájövök, ilyen stílusú, magam készítette ruhákat és pontosan ezt a fa klumpát hordtam szállodai munkahelyemen, ahol férjemet megismertem.
Már értem! - álmom jeleneteit ő - Pisti - rendezi.

Talán az iroda képe is a korabeli, közös munkahelyünkre akar emlékeztetni. Az ő szemszögéből tekintve valószínüleg kaotikus diliháznak tűnt a kilenc-tíz nőt foglalkoztató, íróasztal labirintust alkotó szállodai iroda. A drámáktól hangos, klikkekre szakadt adminisztrátor csapat.

Utoljára akkor, ott dolgoztam irodában. És annak is hosszú ideje már, hogy utoljára ilyen könnyed, nőies ruhát viseltem.

Elfuserált párkapcsolataimnak gyorsan áldozatul esett énemnek az a része, aki szívesen libegett bő szoknyásan, magas sarkokon. Hamar rájöttem, mekkora csapda, ha önmagamat a nőiség - számomra - ingoványos talajára akarom felépíteni. Mekkora függőséget jelent, ha magamat kiegészítendő félnek tekintem, és személyemet csak a másik nemtől kapott, folytonos pozitív megerősítés éltetheti. Cselekvésemben mennyire gátolnak, önmagammal szembefordítanak a külvilág kötelező elvárásai. A fogyasztói társadalom vásárlásra ösztönző hazug, lélek ölő reklámai. A pillanatnyi divat kifacsart ízlésű, állandó elégedetlenséget szító, vérlázító marhaságai.

Jó csak akkor lehetsz, - szól az üzenet - ha ilyet veszel, ha olyat hordasz, ha amazt kened magadra. Különben megítélünk, kiközösítünk.
Arról pedig mindíg gondoskodni fogunk, hogy az általunk ösztönzött, tökéletesnek kikiáltott állapot elérésekor már valami más, valami sokkal drágább, sokkal újabb, sokkal életidegenebb dolog elérése legyen a trend.
Üzleti sikereink érdekében minden megengedett - a plasztikai sebészet oltárán szemrebbenés nélkül feláldozzuk összekaszaboltatott, eltorzított testedet, az ember fizikai valóságának ellentmondó testalkat teljesíthetetlen elvárásai miatt megalázott, bűntudatos lelkedet. Utolsó filléredet is kizsaroljuk egy olyan tökéletesség megszerzésének ígéretével, amelyet anyagi szinten, a múló, változó, öregedő test világában elérni soha nem lehet. Ettől virágzik az üzlet.....!

Ebben a világban, ahol a fogyasztói társadalom elvárása szerinti ideális nő egy szellemi fogyatékos szex rabszolga és egy kotkodácsoló kirakati bábu keveréke - én kiszálltam.

Elutasítottam ezt a megalázó függést. Ragaszkodtam belső hajtóerőmhöz.

Megtaláltam szabad személyiségem legmegfelelőbb kifejeződését - a családfenntartó szülő nemek felett álló, azoktól független, vezető szerepében.
Életem minden sikerét ezen a biztos alapon állva értem el.
Néhány turkálós nyáriruha, néhány hajfestés a kilencvenes évek végéig még becsúszott, de végül felismertem, ki is vagyok valójában.

EMBER.

Szabad, független, egész ember.

---->>>>

pauleve55•  2013. július 22. 17:39

Hegyimenet Végül I-V.

1.)

Úgy érzem magam, mint a megfenyített diák, akinek százszor kell leírnia az éppen esedékes, dörgedelmes feddés szövegét. A nekem rendelt penitencia valahogy így szól - "Az öngyilkosság helytelen. Soha többé...."

Azt, hogy hány alkalommal lett beleverve az orrom ebbe a témába - megszámolni sem tudom.
Az öngyilkosság mint értékelendő, megoldandó probléma - ez egész életemre szóló munkát jelent. Bátran mondhatom, jó úton járok. Sorban, lépésről-lépésre megértettem az öntudatlan emberek közt észrevétlenül zajló, sorsdöntő - öngyilkossághoz vezető - tranzakciókat. A tragédiát követelő negatív én mindent besötétítő, rosszra változtató, veszélyes gondolatmenetét. Az előbbit készségesen segítő mártír áldozatok szenvedés függését.
Felismertem, hogy az emberi környezet - a rokonok, ismerősök - saját legdrágább, jobb sorsra érdemes életenergiájukkal hízlalják, dagasztják minél pusztítóbbá az éppen zajló drámát.
Mindegy, hogy emberünk a véres részleteken csillogó szemmel, nyíltan csámcsog vagy éppen a halk döbbenet hangján, elhűlve, részvéttel szörnyülködik. Saját energiáját két kézzel szórva hűségesen élteti a nagy játszmát. Azt pedig el sem hinné, hogy magas vérnyomása, migrénje vagy éppen depressziója pont ennek a következménye. Az eredmény katasztrófális.
A sunyi egó pedig kajánul dörzsöli a kezeit - Hetet egy csapásra!
Már látom, én magam az elhaló hangon sopánkodók népes táborát gazdagítottam egészen egy hónappal ezelőtti feleszmélésemig. Elhatározásom szikla szilárd - saját életemből buggyant öngyilkos feltunningolt drámájára többé soha, egyetlen másodpercet sem áldozok.
Ilyen előzmények után talán már lesz elegendő bátorságom felidézni, végiggondolni és lehelőleg meg is érteni férjem, Pisti öngyilkosságát.
A döntést, hogy belevágok, nem egyedül hoztam. Férjem jelentős energiákkal, nagyon valóságos álmokkal noszogatott az elmúlt hónapokban.
Úgy érzem, szüksége van segítségemre. A vele kapcsolatos, bennem mélyre eltemetett emlékeim valóságos, nagy erejű érzéseket hordoznak.
Ezek az érzelmek mai napig összekötnek vele. A józan észnek ellentmondó bolond módon, keserű, dühös, fájdalmas emlékeim által - még mindíg - magamhoz láncolva tartom őt. Ahogyan annyi megható művészi alkotás szól a síron túl is tartó szerelemről, úgy a síron túl is kitartó gyűlölet előfordulását is el kell fogadnunk.

Gondoljuk végig - anyagi világunkat a szellemi létezéssel csak érzéseink - lelkünk őszinte megnyilvánulásai - képesek összekötni.

Pisti csak úgy folytathatja útját, ha sikerül felszabadulnia az érzések alkotta kötelék alól.

---->>>>


2.)

1993 április 29.-én, csütörtökön délután férjem biciklijét a kapun kívülre tolta, - "Elmegyek megnyugodni" - mondta az első udvarban játszó legkisebb gyermekünknek, Miklósnak - és vissza soha többé nem jött. Azt mondhatnám, hogy közös életünk addigra szörnyű, házasságunk pedig pokoli lett, de ezek a szavak semmit sem mutatnak meg a rettenetes valóságból. Közös életünk állóháborúvá változott. Családunkban mindíg, minden pillanatban újabb támadások, védekezésnek álcázott ellentámadások tomboltak. Ebben a végletekig elmérgesedett helyzetben egymás hibáira vadásztunk mindketten. Állandó kritikus ítélkezéssel őrjítettük egymást.

Míg férjem alkoholtól fűtve szívesen - kedvtelve! - fokozta a végletekeig ordibálós, verekedős, pusztító összecsapásainkat, addig bennem valahol mélyen, elhaló hangon, de mégis meg tudott szólalni a lélek.
Figyelmeztetését komolyan vettem - a gyerekek miatt vissza kell fogni magam.
Saját dühödt haragom nem lehet fontosabb a gyerekek érdekénél.
Házasságunknak ezekben az utolsó, legsötétebb éveiben egyedül csak a gyerekek védelmezése tartott életben, csak emiatt igyekeztem emberi hangon - vagy sokszor inkább sehogy sem - kommunikálni Pistivel.
Talán, ha benne is működik a gyerekek által kiváltott fékező erő, ha engedte volna hatni ezt az erőt..... lett volna legalább egyetlen közös célunk, egy szem közös pont, ahol a szándékaink találkoznak. Ahol egymás energiáját erősíthettük volna a rég megszokott kioltás helyett.
Sajnos ő nem így működött. Számára a nekem annyira fontos gyerekek is csak ellenem felhasználható eszközök voltak.
Igen, tudom – ő csak rossz példát látott.
DE!
Miért kellene bármilyen példa ahhoz, hogy az ember ösztöneit követve egyszerűen csak szeresse, védje, óvja a saját gyerekét?!
Sajnos az ő elvei szerint a gyenge, saját magát megvédeni képtelen ember - például a kicsi gyerek - szabadon kínozható préda. Ekkorra már odáig jutottunk, hogy a gyámhatóság is beavatkozott. Május első napjaira szóló, hatósági idézést küldtek neki. Úgy gondolom, ez a tény is hozzájárult végső megfutamodásához.
Zárt családi körben mindenható kényúrként viselkedett, de összeroppant, amikor tetteit a külvilág előtt vállalnia kellett volna. Talán soha, eszébe sem jutott, hogy az elszámoltatás ideje is eljöhet. Gyerekkorában megtanulta, hogy dühöngő őrült, alkoholista apja bármit megtehetett. Megfélemlített, tehetetlen anyja soha, semmilyen körülmények közt sem lázadt fel. Sőt, kínzójuk jó hírét védte, őt mindenben - saját gyerekei ellenében is - támogatta.

Saját önsanyargató, megalázkodó, állandó szenvedést igényelő viselkedésemre visszagondolva ma már látom - mindent a gyerekeimnek köszönhetek!

Minden ellenem irányuló lelki lealázást, fizikai bántalmazást jogosan megérdemeltnek éreztem egészen addíg a pontig, amikor is ez az erő a gyerekek ellen akart fordulni. Amikor is Pisti a számomra annyira fontos gyerekeimen keresztül akart engem kínozni, sanyargatni.
Átlépte a határt, mégis, látva család védő igyekezetemet - ő háborgott legjobban. Megdöbbent a váratlan eseménytől - szembetalálkozott egy olyan anyával, akinek fontosak a gyerekei és kész tenni is értük.
Neki - szerencsétlennek - ez valóban újdonság volt!
Mégis, megköszönöm Pistinek ellenünk fordított sötét butaságát, elvetemült agresszióját!
Hatalmas segítséget jelentett lelki fejlődésem útján.
Az igazság - a teljes, őszinte igazság - jegyében most megköszönöm neki, hogy kínzásomban elmerészkedett addig a pontig, ahol már képessé váltam megrázni magam, felébredni és levetni a megtört, szenvedő áldozat fájdalmas szerepét, hogy belőlem gyerekeim érdekeit képviselő, valódi szülő lehessen.

Az már csak a falu világának megismerését szolgáló apró érdekesség, hogy a helyi általános iskolában tanító, esetünkben olyannyira buzgó gyámhatósági-gyermekvédelmi felelős éppen egy családját pusztító alkoholista férfi volt, akinek felesége néhány évvel később öngyilkos lett.

---->>>>


3.)

A nyolcvanas-kilencvenes évek magyarországában egyszerűen kellemetlenkedő, összeférhetetlen bolondnak nézték azt az asszonyt, aki fellázadt az otthona falai közt zajló családon belüli erőszak ellen. Amint megtörtem a régi jó magyar hagyománynak számító "a férfi az úr a háznál", "asszonynak hallgass a neve", "a férfinak innya kell", "az asszonynak tűrni kell csendben" szabályokat, máris kiszolgáltattam gyerekeimet és saját magamat az éppen ezen szabályok alapján rendeződött társadalomnak, valamint a fenti "igazságok" szerint működő hivatali rendszernek. Bármely valódi segítség helyett - biztosan számíthattam az elutasító idegenkedésre, a megítélő lenézésre.

Egy alkalommal, - jóval korábban - éppen ennek a szemléletnek jegyében váltam közröhej és útálat tárgyává a közeli városban. Az emeleti lakásunkba iszonyatos részegen, négykézláb felmászó férjem lefeküdt előszobánk kövére és onnan moccanni sem tudott. Amikor már zaklató, durva piszkálódásait sem tudta előköpni magából, - na akkor megijedtem. Talán Csabi gyerekemmel futottunk segítségért a közeli kórház melletti mentőállomásra.

Mit mondjak? - teljesen hülyének néztek!

Szerintük a fetrengő, részeg állapot egyetlen beavatkozást kíván csak - kérjem meg a szomszédot, segítsen uramat lefektetni, hogy kényelmesen kialudhassa magát!
Ledöbbentem.
Addig gondolni sem mertem volna, hogy a részegeskedés, mint férfias virtus, ilyen mértékben beleitatódott a társadalom beteg tudatába. Megpróbáltam fellépni az iszákosság ellen, tehát egyszerre váltam mindannyiuk ellenségévé.
Hosszas győzködés után végül az ügyeletes orvos hajlandó volt felmászni emeleti lakásunkba.
Az addig eltelt legalább másfél-két órában férjemnek sikerült beküzdenie magát az ágyába.
Az orvos undorodva végignézett a mocskos, bűzlő, hortyogó emberi roncson - engem pedig lehordott a sárga földig, amiért hiába fárasztottam fel az emeletre!
Nem értettem.
Segítségre lett volna szükségem, hogy megállíthassam az önmagát módszeresen, kitartóan pusztító Pistit. Kiderült, mennyire egyedül vagyok ezzel a szándékommal.

Szerencsétlen férjem a külvilágból rendre jóváhagyást, megerősítést kapott. A társadalom kacsintva összesomolygott részegségei láttán. Az orvos, a mentős, a gyámügyes gyermekvédelmi felelős, az általános iskolai tanító és még sorolhatnám a végtelenségig..... ők mindannyian bőszen védelmezték részegeskedésre feljogosító társadalmi előítéleteiket. Mit akar ez a kellemetlenkedő, értetlen, buta nőszemély a mi ősi kiváltságainkkal szemben! - gondolták bosszúsan és útjukból félresöpörtek.

Segítségért fűhöz-fához kapkodtam.
Mindhiába.

Ahogy teltek az évek, férjem az egyszerű, hétköznapi berúgásokat rendszeres öngyilkossági kísérletekkel súlyosbította. Egyre hajmeresztőbb módszerekkel igyekezett kicsikarni szükségesnek érzett büntetés adagját. Szerencsétlenségére önpusztítása bosszúvágy helyett belőlem felváltva rémületet vagy segíteni akarást váltott ki. Számára érthetetlen reakcióimat ő a szerető törődés hiányának fogta fel.
Akadályt persze ez sem jelenthetett.
Egy idő után teljesen önellátó lett. Hatalmas dülöngélős, fetrengős berugásai végén útja rendszeresen a fogászati rendelőbe vezetett. Alkoholtól bűzlő, erőszakos személye garantálta terve sikerét. Időről-időre kihúzatta egy-egy, egyébként egészséges, használható fogát.

Ordító segg részegsége miatt minden alkalommal érzéstelenítés nélkül!

Amikor önpusztításában a fogorvos segítsége túl kevésnek bizonyúlt, akkor egész üvegnyi nyugtatót vett be sörrel és töménnyel, hogy jobban csússzon. Fagymentes téli éjszakára időzített kábult, szabadtéri fetrengéséből hajnali öt órakor keveredett haza. Csúszva-mászva gyűrte le a lépcsőfokokat.

Összevizelt, lehányt ruháját napokig áztattam, mostam. Kitisztítása kettőnk közül nekem sokkal fontosabb volt, tudniillik a sötétkék bélelt, orkán nadrágot és a hozzá tartozó téli dzsekit is én varrtam hosszú, aprólékos munkával.
Egy nappal később a körzeti orvos készséges férfi cinkossággal írta ki táppénzre a másnapos, fal fehér, gyógyszer túladagolástól bizonytalanul szédelgő Pistit.
Nem kíváncsiskodott, nem kérdezősködött.
Hiszen láthatóan minden rendben volt. Egy családfenntartó, fiatal férfi, aki betegre issza és gyógyszerezi magát - az orvos - valamint az egész világ - ebben semmi kivetnivalót nem talált.

Bezzeg, amikor ennek a teljesen átlagosan viselkedő férfinek a felesége szót emel........ na az már tűrhetetlen!

---->>>>


4.)

Máskor emeleti lakásunkban hagyott búcsúlevelével - "nem vagyok alkoholista, csak azt a balatonit /a sört/, azt nagyon szeretem" – ijedten futottam anyjához segítségért, de anyósom tiltakozva hárított. Véleménye szerint semmit nem kell tennünk, hiszen részegsége elmúltával fia majd úgyis hazajön. Ha segítséget kérnénk, mindenkinek tudomására jutna fia iszákossága. Ez nagy szégyen lenne nekünk!

Tehetetlenségemben hagytam magam meggyőzni.
Tekintettel az előre megjósolható ostrom állapotra, aznap este emeleti lakásunk nagyobb, gyerek- szobájában, földre terített szivacs matracon ágyaztam meg magamnak.
Ilyenkor okosabb volt elkerülni a részegen hőbörgő, büdösen hortyogó, alkalmanként közös ágyunkba vizelő férjemet. Hazaérkezéséig éberen kuksoltam négy alvó gyerekem mellett. Életemnek ebben az időszakában állandó éjszakai őrségben álltam. Sokáig, akár hajnalig füleltem a szobaajtón túli mozgolódást.
Bármilyen részegen is érkezett haza, férjem rögtön ennivalót készített magának. Tudtam, hogy a bekapcsolva hagyott elektromos főzőlapok, a felkapcsolt világítás, a széjjel szórt, elfelejtett, égő cigaretta csikkek, gondatlanul szemétbe dobált gyufák mekkora veszélyt jelentenek.
Ötünk életéért tartoztam felelősséggel - tehát őrködtem.

Férjem késő éjszaka érkezett haza. Mivel személyes szórakoztatására fogadó bizottság nem állt készenlétben, hát esetlen otrombasággal becsörtetett sötét, csöndes gyerekszobánkba.

"Gyere, beszélgessünk!" - szólt a köpködő utasítás.
Meggyőződése szerint mi, a családja egyedül csk az ő kiszolgálásáért létezünk. Amikor neki kedve tartja, akkor mi ugrunk, hogy szórakoztassuk őt.
Igen. Tudom, hogy ezt is saját apjától tanulta.
DE!
Felnőtt életében a tanultak alkalmazásáról már egyedül ő, saját maga döntött.
Volt választása!
Az igérettel - "Holnap beszélgetünk" - sikerült lerázni. Káromkodva, dübörögve botladozott a konyha irányába.
Hosszú idő, minden mozgás megszünése után kimerészkedtem konyhánkba.
A pulton sok széjjeldobált piszkos edény, ragacsos tojás héjak, elszórt morzsa kupacok, széjjel kent zsírfoltok közt iszonyatos hosszúságú, centis penge szélességű, sárga műanyag nyelű kést találtam. Ideges, reszkető kezekkel vastag újságpapírba, több réteg műanyag zacskóba csomagoltam és megtelt szemetes vödrünk legaljára tuszkoltam. Azt, hogy csontozó késnek nevezik és munkahelyéről lopta, csak később tudtam meg.

Az pedig, hogy sárga nyelű késéhez egy fekete nyelű, egyébként tökéletesen hasonlító másik darabot is lopott saját magának - az csak '93 májusában, a rendőrségen derült ki.

 

                                                                                                                                              - . -


Amikor fizetés utáni részegségének betetőzéseként férjem összevagdosta csuklóját, földön fetrengős kalandjából sáros ruhában, összevérezett kabátban, este tíz körül került elő. Halálos rémületben figyeltem a fejleményeket. Szerencsére sikerült őt elirányítanom a kórházi ambulanciára. Nem kísértem el. Nem hagytam magukra alvó gyerekeimet.

Rövidesen összevarrott csuklóval, felháborodottan érkezett haza.
Az ambulancia ügyeletes orvosa merészelt beszólni neki!
Ő volt az első - és talán utolsó - ember, aki számonkérte rajta az önmaga élete iránti saját felelősségét.
Másnap dr. MZ/X, pszichiáter orvos kiengesztelte megsértett büszkeségét. Biztosította őt együttérzéséről és hosszú pihenéses betegállományt utalt ki neki.
Hurrá!
Szemmel láthatóan érdemes önmagunkon segg részegen eret vágni. Hiszen így megszerezhető az egész külvilág támogató részvéte. Férjemnek egyáltalán nem állt szándékában lemondani nagy hasznot hajtó, manipuláló játékairól.
Titokban, öntudatlanul vágyott kudarcomat saját önsanyargatós, bűnhődést követelő negatív énem is boldogan könyvelte el. Még egy kíválóan megfelelő, tökéletes ok a szenvedésre! Hát kell ennél jobb.....?!
És hogy mit tett az egyébként segítésre felesküdött egészségügyi szakember?
Kétségbeesett érdeklődésemet egykedvűen hallgatta, majd rejtélyesen türelemre intett.
Megkért, hogy a hátralévő kis időt még bírjam ki valahogy!

Dr. MZ/X pszichiáter orvos már több évvel korábban látta a számára félreismerhetetlen előjeleket. Jó magyar rutin szerint - esze ágában sem volt bármilyen megmentő, önismereti terápiát lefolytatni.

Vele tökéletesen együttműködve, Pisti sem igényelte segítségét. Hiszen az ő fejében remekül működő, mindenható előítéletek szerint mindenki hülye, aki pszichiáterhez jár.

És aki eszméletlen részegen megöli magát.....? - ilyen elméleti kérdéseken Pisti valószínüleg nem rágódott.

Még mielőtt sikerülne férjemet végletesen elítélnem valamint önmagamat észrevétlenül szentté avatnom, feltétlenül tudni kell, hogy a mindennapos megaláztatások, szenvedések, eleve kudarcra ítélt változtatási kísérletek közepette akkori énem tökéletesen elégedett volt. Annyira vágytam szenvedni, hogy még egy angyali szelídségű emberből is kiprovokáltam volna hőn áhított napi adagomat.

Pistivel könnyű dolgom volt. Apjától elsajátított programja alapján családját rettegésben tartó kínzóvá kellett válnia. Szándékának készségesen vetettem alá magam. Miközben hangosan, buzgón tevékenykedtem életünk jobbá tételén, fű alatt, öntudatlanul minden tervemet azonnal meg is torpedóztam.

Nyolcvanhatban, amikor a kényszer elvonókúra egy halvány reményt jelenthetett volna, én képes voltam visszavonni Pisti kényszer kezelése iránti kérelmemet. Két heti fogadkozás, könyörgés, háborgás és szitkozódás után engedtem akaratának. Szimplán hülyét csináltam magamból a tanács egészségügyi osztályán, hogy ráadásnak másnap férjem ittasan röhöghessen a szemük közé. Nem hagyhattam szenvedés híján saját bűnhődésre vágyakozó, fájdalomra éhes negatív énemet.

Csak igyál és kínozz tovább! - szólt öntudatlan üzenetem.

Tovább kínozlak, iszom, és rendszeresen megbüntetem önmagamat! - jött az elégedett válasz.
Öntudatlan együttműködésünk tökéletesen üzemelt.
Mi pedig tehetetlen bábokként végrehajtottuk a belül dolgozó, kényszerítő erejű utasításokat.

---->>>>


5.)

Természetesen Pistinek is volt egy másik arca. Az a szelíd, csendes ember, akinek elgondolkodó természetéhez legjobban két kedvelt elfoglaltsága, a zenehallgatás és az olvasás illett. Ez a szelíd valója már néhány nap józanság után előtűnt. Ő volt az az átszellemült, valósággal megszépült arcú ember, akit szállodabeli munkahelyemen megismertem. Ezek a pillanati megmutatták a benne rejlő lehetőségeket. Ő békés, jó embernek született. Egyedül csak ezeket a lelki tulajdonságait elítélő, gyerekkora óta szándékosan romboló szülei hatására kényszerült megfosztani önmagát szelleme jóságától.

Négy évtizedes élete során gúzsba kötött, vakmerő szabaduló művészként hántotta, bogozta, vedlette le magáról lelkének azt a jóságát, ami lényének alapvető sajátossága volt. Épp csak azt nem vette észre, hogy ezzel önmagát bontja széjjel.
A cirkuszi szemfényvesztő, aki kötelékeivel együtt saját testétől is szabadulni akarna?
Reménytelen mutatvány. Biztos kudarc.
Az idő múlásával egyre ritkábban előforduló józan időszakaiban társaságát a gyerekek is szívesen keresték. Emlékszem, több napos részegsége elmúltával harmadik – István - fiam mennyire boldogan mutatta képes mesekönyvét apjának.
"Kireselik a fát." - szólt a erdős-favágós meséhez fűzőtt bűbájos magyarázat.
Ebben a könnyű pillanatban úgy érezte, visszakapta apját. Azt gondolom ilyenkor mindannyian, biztos megérzéssel tudtuk, az igazi Pisti most tért vissza.
De egyre biztosabban azt is tudhattuk, hogy a benne működő negatív erő az örömre túl sok időt nem hagy. Alkoholizmusa, a negatív én hűséges szövetségese egyre rövidebb időt engedélyezett. Fizikai testének kémiai függése tökéletesen kiszolgálta a pusztító szándékokat.

Lelkében állandó csata dúlt.

Az ősi mítoszok, a belőlük keletkezett vallások vagy az örök értékű művészeti alkotások lényegét képező harc.

A Jó és Rossz ősi kűzdelme.
Pisti tehetetlenül szenvedő, öntudatlan áldozattá vált.
Egyre ritkább átszellemült, józan időszakai túl rövideknek bizonyúltak jósága, pozitív életszemlélete megerősödéséhez. Alkoholfüggő teste pedig hamarosan gondoskodott az újabb részeg öntudatlanság létrehozásáról. Ez az állapot biztosította, hogy képtelen legyen életét kézben tartani. Tudatos irányítás hiányában minden szétesett, míg ő maga tehetetlenül sodródott a belül uralkodó negatív én drámájának utolsó felvonása felé.
Drámájának legfőbb áldozata ő maga lett. Minden egyes öntudatlan részegségével saját menekülésének lehetőségét csökkentette.
Soha nem ismerhette fel, hogy életünkben kéretlenül, hívatlanul is biztosan megjelenik a negatív, a rossz. Gyógyító, béketeremtő jelenlétére felkérni egyedül a JÓt kell.

Magunktól, önkéntelenül tudunk rosszak lenni. A jóság tudatos akarását viszont szándékosan kell megtennünk.

Semlegesek nem maradhatunk.

Tehetetlenkedésünk csak negatív énünket erősíti.

Döntenünk kell!

Választásunk egész életünket meghatározza.

---->>>>


pauleve55•  2013. július 22. 17:29

Hegyimenet Végül VI-IX

6.)

Kilencvenhárom áprilisának utolsó napjai itthon megkönnyebbült nyugalomban teltek. Már nem először történt meg, hogy férjem dúlva-fúlva elvonult itthonról és csak több nap múlva került elő a közeli városban lakó anyukájától. Két áldott nyugodt nap és éjszaka következett. Emlékszem, az élelmiszer boltban összetalálkoztam a buzgó, iskolai gyermekvédővel. Érdeklődésére őszintén újságoltam a hírt - másfél napja férjemnek színét sem láttuk.

Szombaton délután látogatóba megérkezett anyósom. Első gondolatom szerint biztosan fia utasításait követi és rendet teremteni jött. Volt már példa arra, hogy fia által feltüzelt, ellenséges anyósom harciasan elterpeszkedett saját konyhám kellős közepén és kijelentette, azért jött, hogy veszekedjen velem. Az, hogy veszekedés kettőnk közt soha nem történhetett, egyedül az én érdemem. Erre valóban büszke vagyok. Szerencsétlen férjemen kívül szinte soha, senkivel sem veszekedtem. A hangos konfliktusnak még a lehetőségét is elutasítottam. Így tettem harcias anyósom durva hadüzenete hallatán is. Sikerült is kihúzni a méregfogát. Olyan elveszetten, kétségbeesetten állt, hogy valósággal megsajnáltam. Majd meghalt egy jó kis veszekedésért, mégsem kaphatta meg! Más kommunikációs eszköze nem lévén, csak nézett sírós zavarodottan.

Biztosan hittem, most ismét egy ilyen jelenet következik, de nem így történt. Kosarában fiának szánt, több üveg hőn szeretett balatoni sörrel érkező anyósomnak fogalma sem volt gyereke hollétéről.
Talán Csabikám, vagy Sándor fiam tekert el aznap délután a férjem törzshelyének számító, tőlünk nagyjából öt kilométernyire lévő kocsmába.
Akkorra férjem már télen-nyáron biciklivel járt városi munkahelyére. Azt, hogy mennyire fontos neki rendszeresen útba ejteni az országúti kocsmát, már régóta tudtam.
Hogy pontosan mi is történt abban a kocsmában, hogy férjem milyen szándékkal és milyen hosszú ideig járt oda, soha nem akartam tudni. Bőven elég volt hallani a faluban terjengő izléstelen, mocskos pletykákat! Azonban a tény, hogy férjem már régóta reszkető kisegérré változva igyekezett a térben tőlem minél távolabb elhelyezkedni, sok mindent megmagyarázott.

Ehhez talán annak a később általam is meglesett, nőiesen kerekded formájú, lágy hangú fiatal kocsmáros fiúnak is köze volt....


                                                                                                  - . -


Másnap reggel utolsó filléreinkből jegyet váltottam, vonatra ültem és a városi rendőrségen bejelentettem férjem eltűnését. Tudtam, biztosan tudtam, mi történik majd! Előző éjszaka álmomban láttam őt saját ágyán hason feküdni. Hazajöttem - mondta furán sápadt, élettelen arccal.

Azon a hétfői délelőttön megtalálták testét a berekben, a nádaratók művészien felállított gúlái között. Minden gyűlöletét saját maga ellen fordította. Önmagát felkaszabolta, lemészárolta. Kiontott vérének hatalmas tócsájától néhány méterre elvergődött, hason fekvő testét csiga gyűjtők már korábban felfedezték. Úgy gondolták részegen alszik - ez ugye elfogadott magyar szokás?! - és nem zavarták! Hiába, no..... a részegség szent dolog! Részeg embert megzavarni szentségtörés lenne! - nem igaz?

Akkor, ott, a rendőrségen az esemény mindenki számára érthető, előre megjósolhatóan bekövetkezett tragikus öngyilkosságnak bizonyult. A kórházban dokumentált korábbi kísérlet csak megerősítette, az azonnal elvégzett hatósági boncolás pedig végérvényesen bizonyította ezt.

Néhány nappal korábbi próbálkozása is ekkor derült ki. Boncolásakor mellkasán friss, de már gyógyuló sebeket találtak.
Egyszerre érthetővé vált a jelenet, amikor pár nappal azelőtt, kezében zacskónyi kötszert lobogtatva dicsekedett - ezt mind a munkahelyi elsősegély készletből lopta. Ma már úgy gondolom, egyszerre, egy időben, egymásnak ellentmondó belső parancsok közt örlődött. Miközben önmaga elpusztításán dolgozott, mégis - igyekezett saját tervét leleplezni, meggátolni. Ezért tartotta fontosnak a kötszerek megmutatását.
Született gondolatolvasó kellett volna összekuszálódott lelkének kibogozásához.
Én kevés voltam hozzá.
DE!
Ha sikerül is megfejtenem rég száműzött józan esze gyenge, homályos jelzéseit, vajon segítségért kihez fordulhattam volna?!
Manipuláló üzenetét - "kötelességed lett volna megmenteni, te vagy az oka" - többé nem veszem magamra. Feltett szándékom, hogy önmagamat többé rombolóan önsanyargató, bűntudatos gondolatokkal nem gyengítem.
Biztosan tudom, Pistit saját magától csak Pisti menthette volna meg.
Önálló, szabad akaratából másképp döntött.

Döntéséért felelősség egyedül őt terheli.

 

---->>>>


7.)

Jócskán délután lett, mire a hivatalos tennivalók lezajlottak. Étlen, szomjan, letaglózva szédelegtem a rendőrség emeleti folyosóján. Megszántak. Beülhettem egyik autójukba és kegyelemből hazáig fuvaroztak. Kerítésünk előtt megállva a fiatal - velem nagyjából egyidős - rendőr még egy percre visszatartott.

"Most nagyon nehéz, de akármi is történt, nevelje fel a gyerekeit!" - mondta részvéttel.
Hálásan köszönöm!
Ő volt környezetemben az egyetlen ember az elkövetkező hetek-hónapok-évek vesszőfutásában, aki értékesnek tartott, aki érezte, mekkora felelősség, milyen komoly feladat hárult rám.
Egyedül ez a vadidegen rendőr próbált megerősíteni, lélekben támogatni.
Azon a napon megkezdődött pokoljárásom idején sokszor próbáltam felidézni szavait.
Miközben saját anyám és unokatestvérem lenéző gúnnyal megvetéséről biztosított - "nem érdekel, veled mit csinálnak, de a gyerekeket nem hagyom", -
- amikor Pisti egész rokonsága gyűlölködve vesztemet kívánta és kötelezően elkövetendő saját öngyilkosságomra figyelmeztetett - "ha lenne benne becsület, ő is megölné magát", "majd én gondoskodom róla, hogy ne nevelhesd fel a gyerekeidet" -- én rémülten kapaszkodtam az ismeretlen rendőrtől hallott, egyetlen emberséges mondatba.

Falusi otthonomban harcias anyósom valamint unokahúga és annak férje fogadott. Mintha idegen lakásba tévedtem volna. Az elvadult, bosszúszomjas rokonok hatalomátvétele közepette rémült arcú gyerekeim csendesen lapultak. Pillanatokon belül megtudtam, hogy az unokahúg teljes harckészültségben végig asszisztálta a berekben végzett rendőrségi helyszínelést. Bosszúvágyuk szinten tartása végett még anyósomat is a helyszínre vonszolta, hogy szerencsétlennek végig kelljen néznie a halott gyereke körül végzett rendőri munkát.

Igyekezete eredményes volt.
Anyósom, szemében kemény gyűlölettel, zavarodottan ismételgette - "mennyi vér, mennyi vér volt ott".

Még aznap este, a bezárt posta egyik emeleti irodájából telefonálhattam anyámnak Pestre. Mobil telefonok még nem léteztek és a posta előtti nyilvános fülke készüléke állandóan visszadobta aprópénzemet. Kegyelemből, jóérzésből - kíváncsiságból? - beengedtek egy beszélgetés erejéig. Hogy mennyire látható, megjósolható volt férjem öngyilkossága, azt anyám reakciója is bizonyította.

"Pisti meghalt!" - mondtam neki.
"Mit csinált magával a szerencsétlen?" - jött a válasz.

Másnap reggel az önkormányzat együttérző támogatásáról biztosított. Felajánlották segítségüket a temetés elintésében. Jóindulatuk nem tartott sokáig.

Anyósom és rokona még aznap, ordibálva követelték a polgármestertől és a jegyzőnőtől, hogy az önkormányzat tiltsa meg nekem férjem eltemettetését. Közönséges viselkedésük megtette a magáét. Hamarosan hívatott a jegyző és keresetlen szavaival egy-kettőre levette rólam a keresztvizet. Nagyjából mindennek elmondott, majd kijelentette - támogatásra ne is gondoljak, nagy szégyent hoztam a falura!
Dühödt ellenségessége bizonyításának érdekében még hetekkel később is a nyakamra járt, hogy kertünkben az időszerű mezőgazdasági munkák elvégzését ellenőrizze.
Bánatára mindent rendben talált.
A kertet, a természetben végzett fizikai munkát mindíg szerettem. Az ennivalónkat megtermő növényeket, az őket hűségesen éltető földet mindíg tiszteltem, gondoztam.
Talán, lehet, hogy egy "jóindulatú" rokon bujtogatta?
Jegyzőnk szilárdan hitte - semmirekellő lusta alak vagyok, aki helyett imént elhalálozott férje végzett minden házi és kerti munkát!
Hívatalos papírokért még abban a napban a rendőrségre utaztam. Fárjem rokona - anyósomat véres kardként hurcolva - végig a nyomomban autózott. Úri kedvének engedve a városi állomáson erőszakkal ráncigált lefelé az autóbuszról, hogy kocsijába ültessen.
Szigorúan segítő szándékkal!
Dulakodása akkora feltünést keltett, hogy az utastársak rosszalló tekintetétől követve végre magamra hagyott. Búcsúzóul biztosított róla, hogy most, azonnal a megyeszékhelyre autóznak, ahol feljelentenek gyilkosság vádjával.
És úgy is lett!
Anyósom és rokonai kézbe vették az igazságszolgáltatást.
Ráadásnak, az egész dicsőséges nap betetőzésére délután ismét, teljes létszámban megjelentek falusi házunkban.
Csak egy valamivel nem számoltak.
Addigra megérkezett anyám Pestről és a tőle megszokott, mindenkinek kijáró gőgös lenézéssel fogadta őket.Villámlátogatásuk itt hirtelen véget is ért.

Akkor este teljesen betelt a pohár. Házunk első helyiségében, két bezárt ajtó mögött alvó családomra rácsuktam a harmadik, előszobai ajtót is. Bezárkóztam férjem előtérből nyíló, szobának nehezen nevezhető disznó ólába és sorban, módszeresen összetörtem minden kezem ügyébe akadó tárgyat.

Volt mit.

Férjem lakókörnyezete egy állati ól és egy ócskás raktárának tökéletes elegye volt. Mindent, de valóban mindent összehordott szűk, alig néhány négyzetméteres szobájába. Ágya alatt összezsúfolt, egymásra pakolt dobozok rejtették mindenfelől összeguberált kincseit. Szekrény, polc, fiók dugig tömve az ismeretlen eredetű és rendeltetésű üvegekkel, alkatrészekkel, mütyürkékkel. Vagy az éppen esedékes munkahelyéről ellopott apróbb tárgyakkal. Óriási készlete ellenére, csak a legritkább alkalmakkor bütykölt, javítgatott otthon. Temérdek összezsúfolt kincse biztonságot adott neki. Egyszerűen csak azért kellettek, hogy ott legyenek.

Ebben a káoszban nem lehetett rendet rakni, kitakarítani. Végül egy ismeretlen eredetű és tartalmú, kicsi barna üveg eltörésekor valóságos bűz bombának bizonyult. Sajátos nagytakarításomat ekkor félbehagytam.

Valamikor, a következő nyár folyamán zsák számra, napokig hordtuk Pisti felhalmozott szemetét kifelé elhanyagolt, piszkos, büdös szobájából.

 

---->>>>


8.)

Gyerekeim biztonságáért aggódva következő nap - kisebb vagyonnak megfeleő összegért - mindannyian, együtt utaztunk a városi kórház hullaházába. Anyósom és rokona minket jócskán megelőzve, éppen a kórboncnokkal vitázott megérkezésünkkor. Felháborította őket, hogy a személyes tárgyakat és a hivatalos papírokat ők nem, csak az özvegy kaphatta kézhez. A boncolás öngyilkosságot bizonyító végeredményét hangosan, gorombán vitatták. Biztosítottak bosszújukról. Csak, hogy tudjam... a gyilkossági feljelentést ellenem már meg is tették. Ennek köszönhetően szerencsétlen Pisti még két hétig feküdt temetetlenül a hullaház hűtőjében, miközben energiaigényes tárolásáért égig érő számlát készített a kórház.

Dühödten szörnyülködő, majd végül megfutamodó anyósom tiltakozása ellenére, én kitartottam elhatározásom mellett - még egyszer, utoljára látni akartam férjemet.

Döbbenetes élményben volt részem.

A piszkos fehér függöny mögött előszedett, tolókocsira helyezett, letakart testet az előtérbe tolták. Nyakáig érő fehér lepedő fölött Pisti hátra csuklott feje, leesett állú, szürkés lilára színeződött, beesett arca látszott.

Hihetelenül kicsinek, gyengének tűnt most az ember, aki éveken keresztül pokollá tette életünket.
Ez a nyugodt, elcsendesedett test éltette a pusztító alkoholistát? Ennyi maradt?
Hirtelen mindent elsöprő részvétet éreztem.
Lelkemben más nem maradt, csak részvét.
Egy fájdalmasan szenvedő, önkéntes magányban tévelygő ember kétségbeesett, végső összeomlásának végeredménye feküdt előttem.

Szerettem volna homlokából hátrahulló, sűrű haját végigsimítani, de nem nyúlhattam hozzá.


Úgy érzem, anyagi testének halála után férjem lelke kétségbeesetten, zavarodottan kereste új helyét új életében.

Azon a bizonyos hétfői napon, amikor a berekben éppen javában folyt a helyszínelés, elsőnek Miklós fiát kereste fel.
Az iskola udvarán játszó nyolc éves gyerek látta a némán, tanácstalanul álló, szürkés alakot. Mintha apja megjelenésekor hirtelen csendes szürkület támadt volna - Miklós megtapasztalt egy másik világot. Élményét a gyerekek nyitott őszinteségével fogadta. Természetesnek érezte - mint ahogyan az is volt. Biztosak lehetünk benne, hogy nem férjem volt az első, fiához szellemi alakban visszatérő apa.
Erről talán Shakespeare tudna mesélni.......
Testének megtalálása utáni éjszakán ködszerűen elmosódott, szürke - asztrális állapotában - jelentkezett nálam is.
Álmomból a fejemben határozott hangon megszólaló "ébredj fel" üzenet térített magamhoz. Pillanatok alatt kitisztult, éber fejjel lestem ki állig húzott takaróm bástyája mögül.
Ágyam fejénél, néhány centinyi távolságra állt a furcsa, homályos alak. Gyenge fénye épp elegendő volt, hogy a falusi éjszaka korom sötétségében láthatóvá tegye őt.
Úgy emlékszem, fura, telepatikus módon hasán lévő sebeire figyelmeztetett.
Akkoriban, sajnos még nem tudtam mit kezdeni ezzel az életreszólóan jelentős élménnyel és - gyorsan villanyt kapcsoltam. Szabadulni akartam a mindannyiunknak rengeteg fájdalmat okozó Pistitől. Felháborított, hogy még most sem hagy békén. Meg sem kezdett kommunikációnkat azonnal félbeszakítottam.

Ezután férjem éjszakáink rendszeres vendége lett. Előfordult, hogy egyazon időben hárman is - két nagyobb gyerekem és én - fárasztó álmunkban vele küszködtünk. Időközben kirámolt, kimeszelt szobájába átköltözött fiaimtól az ágyát és a kapukulcsát követelte vissza. Nekem a megszokott ittas hőbörgés jutott. Pénzt akart, zsebpénzt.

Tehetetlenül vártuk a következő "előadást".

Ma már biztos vagyok abban, hogy Pisti nem hitte el saját testének halálát. Valószínüleg megtévesztette az asztrális létezés valósághű környezete. Egyszerűen csak haza akart jönni és a megszokott módon tovább élni.

Úgy gondolom, mérhetetlenül dühös lett, amikor sehogyan sem tudott boldogulni velünk.
Szerencsétlen módon - sok-sok milliónyi embertársához hasonlóan - ő is áldozatul esett a nyugati kultúránkban oly kedvelt materialista szemléletnek. A Tibeti vagy Egyiptomi Halottaskönyvek megmutatják, hogy egy megvilágosodott szellemi létezésben gyökerező kultúrában is szükség van a lélek vezetésére. Hát még a mi civilizálatlan civilizációnkban, ahol földi életében a lelket még saját, anyagi testtől független, önálló létének lehetőségéről is lebeszélik.
Pisti - és még sokan mások - a megszületésekor magával hozott szellemi tudást szülői, iskolai, társadalmi kényszer hatására szemétre dobta. Kiábrándult, sivár, félelemmel telt életének alapját csak az anyagi létezés jelenthette. Túlvilágról, szellemről vagy akár önmaga lelkéről nemhogy beszélni, de még hallani sem akart.
Képzeljük el, hogy egy ilyen kőkemény tagadásban élő ember anyagi testét levetve átkerül abba a szellemi létezése, aminek korábban még puszta gondolatát is tagadta. Megváltozott helyzetét, új környezetét mindenáron az egyedüli létezőnek hitt anyagi világgal akarja azonosítani.
Valami nem stimmel! Ez hamar kiderült.
Pisti, aki földi életének történéseit mindíg saját előítéleteinek szűrőjén át tekintette, aki mindent feláldozott előre elkészített, kőkemény ítéleteinek oltárán, aki hajthatatlan, súlyos gyűlölettel acsarkodott a számára ismeretlen, változást hozó és követelő dolgokra - ez a lélek most rákényszerül saját kőbe vésett véleményének megváltoztatására.

Súlyos, komoly feladat.

Csak remélni merem, hogy leírt gondolataimmal segíteni tudok neki.

 

---->>>>


9.)

Fia városi temetését anyósom - kölcsönből - intézte. Tudtam, hogy kiadásaihoz hozzá akarok járulni, de azt nem, ellenséges hangulatában a pénz elfogadására hogyan fogom rávenni. Végül megfelelő alkalom férjem városi munkahelyén, utolsó fizetésének felvételekor adódott. Anyósom és az ott meósként dolgozó rokon természetesen itt is előttem járt. Hiába számítottam törvény szerinti kedvezményezettnek, hiába volt minden üzemi, bérelszámolói elutasítás - ők ketten értetlenül, erőszakosan törekedtek Pisti fizetésének megszerzésére.

Epedve, dühödten figyelték, amint az üzem egyik irodájában a pénzt kezembe számolták.
Ez volt a megfelelő alkalom. A statisztáló, balhéra éhes közönség csak tovább javította az adódó lehetőséget.
Néhány papírpénzt anyósom kezébe nyomtam - "Ebből tessék visszafizetni a kölcsönt!" - és angolosan leléptem, még a reakció megnyilvánulása előtt.

Óriási szükségét éreztem jó hírem erősítésének.

Férjem rokonának tevékenysége nyomán a gyár forrongó darázsfészekhez vált hasonlatossá.
Vagy inkább izgatottan kotkodácsoló baromfival teli tyúkólhoz?
Egytől-egyig, minden ott dolgozó nő tudta, - halál biztosan tudta! - hogy Pisti földreszállt angyal volt. Bizonyosan állították, férjemet én öltem meg.
Mindannyian vadul védelmezték, tőrbe csalt áldozatnak tekintették őt.
Szentül megfogadták, intézkedni fognak, hogy megakadályozzák az árvaellátás kifizetését!
Legbőszebb hangadójuk, a falunkban lakó X.- né szorgalmasan hordta-vitte a híreket.
Utcahosszat ő szórta becsületem bizonyításához elengedhetetlen, saját öngyilkosságom szükségességének ötletét is.
Végül fáradhatatlan nyomozása visszájára fordult. Minél szorgalmasabban kereste férjem angyali mivoltának bizonyítékait - annál több szennyes került elő. Becsületére legyen mondva, ezeket a híreket is megosztotta hisztérikus kolléganőivel.

Ebben a lassan enyhülő, feszült hangulatban a gyár tárgyilagosan gondolkodó vezetősége pénz gyűjtést szervezett félig árván maradt gyerekeim javára. A gyűjtés végeredményét autóval fuvarozták falusi otthonunkhoz. Frissen elszenvedett, temérdek lelki sebesülésem fájdalmától indíttatva rövid úton elzavartam őket. Pénzestől, mindenestől visszakotródtak a városba.

Nem akartam tőlük semmit!
Egyszerűen csak felejtsenek el, hagyjanak békén. Már eddig is túl sokat tettek.
Itt az ideje abbahagyni.
Kiderült, van a gyárban olyan ember, akinek saját lelkiismerete minden szaftos pletykánál, hisztérikusan felfújt drámánál fontosabb.
Ismét felkerestek.
Szelíden, türelmesen beszélő fiatal pasas nyugodt hangon kijelentette - "Szerintem el kell fogadni azt a pénzt. A gyerekeknek."
Igaza volt. Eddig is iszonyatos szegénységünk most csak még kilátástalanabbá vált.
Jól jött az a hétezer forint.

Pokoli két hét után már csak a temetés megpróbáltatásai voltak hátra.

Pesti unokatestvérem férjével együtt vadiúj, csillogó-villogó BMV-vel érkezett a temetés napján. Extra kocsijukban a klímára tekintettel ablakot nyitni szigorúan tilos volt. Ennél több nem is kellett. Idegileg megviselt, zaklatott gyerekeim már odaúton telehányták a ragyogó járgányt! Temetői csapnál próbáltam gyorsan szalonképessé tenni a leokádott fekete nadrágokat, a takony maszatos kis arcokat. Pestről kölcsönbe kapott fekete selyem szoknyámat derekamon féloldalasra húzta a beleivódott hányadék súlya.

Unokatestvérem előrelátóan magához vette kisebb bőrönd méretű rádió telefonukat és beálltunk a sorba. Pisti hadseregnyi rokonsága kezét-lábát törve igyekezett megszerezni a temetési menet legelőkelőbb helyeit.

Anyósom akkor még élő, kisebbik – szintén alkoholista! - fia oldalán vezette a sort. Testvérei, majd azok gyerekei következtek. Utánuk még sok más, készségesen együtt gyűlölködő ismerős, vezényszóra síró-rívó fekete varnyú öreglány jött.

Mi a sor végén, néhány kedves, jóindulatú utcabeli szomszéd társaságában battyogtunk a kiásott sírig.
Ott, a gödör szélén anyósom lecsapott két kis zavarodott unokájára és többször, erőszakosan figyelmeztette őket - "az apukátok, az apukátok, brühühühü".
Úgy gondolta, az árván maradt gyermekek könnyei jelentősen emelnék a rendezvény színvonalát.
Nem járt sikerrel.
Itthon, magunk közt, mi szigorú egyezséget kötöttünk - megrendelésre, a hiénák szeme láttára egy csepp könnyet sem ejtünk. Sírásra már a temetés előtti hetekben is volt bőven elegendő időnk, okunk és alkalmunk.
A halotti torra anyósomhoz vonuló, hangosan, látványosan zokogó rokonság közeléből fejvesztve menekültünk.

Végre elindulhattunk haza.

Visszaúton Sándor gyerekem ruhája sem úszta meg. El sem tudom képzelni, a két sovány, rossz evő kicsi hogyan tudott ekkora mennyiséget okádni, de sikerült nekik.

Ahogyan hazaérkezve megálltunk kerítésünk előtt, már messziről feltünt tiritarka nyári ruhájában, peckes kakasként első udvarunkban sétálgató anyám alakja. Mint aki gyűlölt ellenfelétől végre átvehette a hatalmat......

Már akkor éreztem, sok-sok gondom, keserűségem származik még anyám uralkodni vágyó, gőgös természetéből.
Lehányt autója miatt hangosan panaszkodó unokatestvérem sirámai elől két kisebb gyerekem rémülten, bűntudattal telve menekült.
Gyerekeim érdekében most is sikerült sarkamra állnom. Határozottan megkértem pesti rokonomat, mondja meg a két kis menekültnek, nem haragszik rájuk és bűnösnek sem tartja őket.
Nagy megkönnyebbülésemre, ezzel a felmentéssel lelkileg megerősítve, gyerekeim végre előbújtak.

Szörnyű, iszonyatos két hetünk végére értünk.

Harmincnyolc évesen igyekeztem felfogni négy gyerekes özvegy mivoltomat.

Negyvennyolc kilóra fogyva, néhány nap alatt megszürkült hajjal, mégis próbáltam optimistán a jövőbe tekinteni.

Innen már felfelé visz az út - gondoltam reménykedve.


                                                                                                                             - . -      


Búcsú


Éltél negyven évet,
elpusztított az alkohol és sok rossz döntésed!
Fejedben sötét ítéletek követeltek bosszút, 
de gyűlöleted nem hozta a vágyott elégtételt,
s az ital segített szítani haragod hosszú
éveken át, míg képzelt ellenség lett a világ,
s beteg lelked hinni akarta "mindenki tetű",
félreértett segítségünkből gyártottad hibánk
és nem használt volna egy angyali lelkületű
szent sem, mikor harcias egód durván leszólta
jó szándékunkat s te akartad, hogy nagyon fájjon.
Fizikai tested kémiai függése gyorsan
biztosította újabb és újabb berúgásod,
hiszen a valóság soha nem lehetett meggyőző
eléggé, ha mártír éned szenvedést követelt
okot találtál minden ártatlan szóban s önző
fájdalmad így önigazolt, míg magad tönkretetted.

Kezeddel együtt szavaid is csattantak rajtam
s veled félni tanultam - vagy csak átismételtem
régóta gyakorolt rettegésemet akaratlan? -
közös játszmánk elragadott, sodort önkéntelen.

Éltél negyven évet,
s a legmélyebb ponton föladtad, felelősséged
áthárítottad s eldobtad léted! magam maradtam -
négy gyerekes özvegy még alig harmincnyolc éves!

Hidd el, megbocsájtani rég, annyira akartam...

Közös sorsunk tragikus leckéjét húsz év után
már másképp látom, segítséged most megköszönöm!
Általad feladatomat rótta rám karmám, csupán
tükör voltál, s a benned megpillantott rémkép önnön
félelmeimet mutatta, s küldött a helyes útra.
Remélem én magam is tükör lehettem számodra,
így tanulságoddá vált végső döntésed súlya
s nem hiába kűzdöttünk, egymáson csiszolódva!









 
1...678