Hegyimenet Végül VI-IX

pauleve55•  2013. július 22. 17:29

6.)

Kilencvenhárom áprilisának utolsó napjai itthon megkönnyebbült nyugalomban teltek. Már nem először történt meg, hogy férjem dúlva-fúlva elvonult itthonról és csak több nap múlva került elő a közeli városban lakó anyukájától. Két áldott nyugodt nap és éjszaka következett. Emlékszem, az élelmiszer boltban összetalálkoztam a buzgó, iskolai gyermekvédővel. Érdeklődésére őszintén újságoltam a hírt - másfél napja férjemnek színét sem láttuk.

Szombaton délután látogatóba megérkezett anyósom. Első gondolatom szerint biztosan fia utasításait követi és rendet teremteni jött. Volt már példa arra, hogy fia által feltüzelt, ellenséges anyósom harciasan elterpeszkedett saját konyhám kellős közepén és kijelentette, azért jött, hogy veszekedjen velem. Az, hogy veszekedés kettőnk közt soha nem történhetett, egyedül az én érdemem. Erre valóban büszke vagyok. Szerencsétlen férjemen kívül szinte soha, senkivel sem veszekedtem. A hangos konfliktusnak még a lehetőségét is elutasítottam. Így tettem harcias anyósom durva hadüzenete hallatán is. Sikerült is kihúzni a méregfogát. Olyan elveszetten, kétségbeesetten állt, hogy valósággal megsajnáltam. Majd meghalt egy jó kis veszekedésért, mégsem kaphatta meg! Más kommunikációs eszköze nem lévén, csak nézett sírós zavarodottan.

Biztosan hittem, most ismét egy ilyen jelenet következik, de nem így történt. Kosarában fiának szánt, több üveg hőn szeretett balatoni sörrel érkező anyósomnak fogalma sem volt gyereke hollétéről.
Talán Csabikám, vagy Sándor fiam tekert el aznap délután a férjem törzshelyének számító, tőlünk nagyjából öt kilométernyire lévő kocsmába.
Akkorra férjem már télen-nyáron biciklivel járt városi munkahelyére. Azt, hogy mennyire fontos neki rendszeresen útba ejteni az országúti kocsmát, már régóta tudtam.
Hogy pontosan mi is történt abban a kocsmában, hogy férjem milyen szándékkal és milyen hosszú ideig járt oda, soha nem akartam tudni. Bőven elég volt hallani a faluban terjengő izléstelen, mocskos pletykákat! Azonban a tény, hogy férjem már régóta reszkető kisegérré változva igyekezett a térben tőlem minél távolabb elhelyezkedni, sok mindent megmagyarázott.

Ehhez talán annak a később általam is meglesett, nőiesen kerekded formájú, lágy hangú fiatal kocsmáros fiúnak is köze volt....


                                                                                                  - . -


Másnap reggel utolsó filléreinkből jegyet váltottam, vonatra ültem és a városi rendőrségen bejelentettem férjem eltűnését. Tudtam, biztosan tudtam, mi történik majd! Előző éjszaka álmomban láttam őt saját ágyán hason feküdni. Hazajöttem - mondta furán sápadt, élettelen arccal.

Azon a hétfői délelőttön megtalálták testét a berekben, a nádaratók művészien felállított gúlái között. Minden gyűlöletét saját maga ellen fordította. Önmagát felkaszabolta, lemészárolta. Kiontott vérének hatalmas tócsájától néhány méterre elvergődött, hason fekvő testét csiga gyűjtők már korábban felfedezték. Úgy gondolták részegen alszik - ez ugye elfogadott magyar szokás?! - és nem zavarták! Hiába, no..... a részegség szent dolog! Részeg embert megzavarni szentségtörés lenne! - nem igaz?

Akkor, ott, a rendőrségen az esemény mindenki számára érthető, előre megjósolhatóan bekövetkezett tragikus öngyilkosságnak bizonyult. A kórházban dokumentált korábbi kísérlet csak megerősítette, az azonnal elvégzett hatósági boncolás pedig végérvényesen bizonyította ezt.

Néhány nappal korábbi próbálkozása is ekkor derült ki. Boncolásakor mellkasán friss, de már gyógyuló sebeket találtak.
Egyszerre érthetővé vált a jelenet, amikor pár nappal azelőtt, kezében zacskónyi kötszert lobogtatva dicsekedett - ezt mind a munkahelyi elsősegély készletből lopta. Ma már úgy gondolom, egyszerre, egy időben, egymásnak ellentmondó belső parancsok közt örlődött. Miközben önmaga elpusztításán dolgozott, mégis - igyekezett saját tervét leleplezni, meggátolni. Ezért tartotta fontosnak a kötszerek megmutatását.
Született gondolatolvasó kellett volna összekuszálódott lelkének kibogozásához.
Én kevés voltam hozzá.
DE!
Ha sikerül is megfejtenem rég száműzött józan esze gyenge, homályos jelzéseit, vajon segítségért kihez fordulhattam volna?!
Manipuláló üzenetét - "kötelességed lett volna megmenteni, te vagy az oka" - többé nem veszem magamra. Feltett szándékom, hogy önmagamat többé rombolóan önsanyargató, bűntudatos gondolatokkal nem gyengítem.
Biztosan tudom, Pistit saját magától csak Pisti menthette volna meg.
Önálló, szabad akaratából másképp döntött.

Döntéséért felelősség egyedül őt terheli.

 

---->>>>


7.)

Jócskán délután lett, mire a hivatalos tennivalók lezajlottak. Étlen, szomjan, letaglózva szédelegtem a rendőrség emeleti folyosóján. Megszántak. Beülhettem egyik autójukba és kegyelemből hazáig fuvaroztak. Kerítésünk előtt megállva a fiatal - velem nagyjából egyidős - rendőr még egy percre visszatartott.

"Most nagyon nehéz, de akármi is történt, nevelje fel a gyerekeit!" - mondta részvéttel.
Hálásan köszönöm!
Ő volt környezetemben az egyetlen ember az elkövetkező hetek-hónapok-évek vesszőfutásában, aki értékesnek tartott, aki érezte, mekkora felelősség, milyen komoly feladat hárult rám.
Egyedül ez a vadidegen rendőr próbált megerősíteni, lélekben támogatni.
Azon a napon megkezdődött pokoljárásom idején sokszor próbáltam felidézni szavait.
Miközben saját anyám és unokatestvérem lenéző gúnnyal megvetéséről biztosított - "nem érdekel, veled mit csinálnak, de a gyerekeket nem hagyom", -
- amikor Pisti egész rokonsága gyűlölködve vesztemet kívánta és kötelezően elkövetendő saját öngyilkosságomra figyelmeztetett - "ha lenne benne becsület, ő is megölné magát", "majd én gondoskodom róla, hogy ne nevelhesd fel a gyerekeidet" -- én rémülten kapaszkodtam az ismeretlen rendőrtől hallott, egyetlen emberséges mondatba.

Falusi otthonomban harcias anyósom valamint unokahúga és annak férje fogadott. Mintha idegen lakásba tévedtem volna. Az elvadult, bosszúszomjas rokonok hatalomátvétele közepette rémült arcú gyerekeim csendesen lapultak. Pillanatokon belül megtudtam, hogy az unokahúg teljes harckészültségben végig asszisztálta a berekben végzett rendőrségi helyszínelést. Bosszúvágyuk szinten tartása végett még anyósomat is a helyszínre vonszolta, hogy szerencsétlennek végig kelljen néznie a halott gyereke körül végzett rendőri munkát.

Igyekezete eredményes volt.
Anyósom, szemében kemény gyűlölettel, zavarodottan ismételgette - "mennyi vér, mennyi vér volt ott".

Még aznap este, a bezárt posta egyik emeleti irodájából telefonálhattam anyámnak Pestre. Mobil telefonok még nem léteztek és a posta előtti nyilvános fülke készüléke állandóan visszadobta aprópénzemet. Kegyelemből, jóérzésből - kíváncsiságból? - beengedtek egy beszélgetés erejéig. Hogy mennyire látható, megjósolható volt férjem öngyilkossága, azt anyám reakciója is bizonyította.

"Pisti meghalt!" - mondtam neki.
"Mit csinált magával a szerencsétlen?" - jött a válasz.

Másnap reggel az önkormányzat együttérző támogatásáról biztosított. Felajánlották segítségüket a temetés elintésében. Jóindulatuk nem tartott sokáig.

Anyósom és rokona még aznap, ordibálva követelték a polgármestertől és a jegyzőnőtől, hogy az önkormányzat tiltsa meg nekem férjem eltemettetését. Közönséges viselkedésük megtette a magáét. Hamarosan hívatott a jegyző és keresetlen szavaival egy-kettőre levette rólam a keresztvizet. Nagyjából mindennek elmondott, majd kijelentette - támogatásra ne is gondoljak, nagy szégyent hoztam a falura!
Dühödt ellenségessége bizonyításának érdekében még hetekkel később is a nyakamra járt, hogy kertünkben az időszerű mezőgazdasági munkák elvégzését ellenőrizze.
Bánatára mindent rendben talált.
A kertet, a természetben végzett fizikai munkát mindíg szerettem. Az ennivalónkat megtermő növényeket, az őket hűségesen éltető földet mindíg tiszteltem, gondoztam.
Talán, lehet, hogy egy "jóindulatú" rokon bujtogatta?
Jegyzőnk szilárdan hitte - semmirekellő lusta alak vagyok, aki helyett imént elhalálozott férje végzett minden házi és kerti munkát!
Hívatalos papírokért még abban a napban a rendőrségre utaztam. Fárjem rokona - anyósomat véres kardként hurcolva - végig a nyomomban autózott. Úri kedvének engedve a városi állomáson erőszakkal ráncigált lefelé az autóbuszról, hogy kocsijába ültessen.
Szigorúan segítő szándékkal!
Dulakodása akkora feltünést keltett, hogy az utastársak rosszalló tekintetétől követve végre magamra hagyott. Búcsúzóul biztosított róla, hogy most, azonnal a megyeszékhelyre autóznak, ahol feljelentenek gyilkosság vádjával.
És úgy is lett!
Anyósom és rokonai kézbe vették az igazságszolgáltatást.
Ráadásnak, az egész dicsőséges nap betetőzésére délután ismét, teljes létszámban megjelentek falusi házunkban.
Csak egy valamivel nem számoltak.
Addigra megérkezett anyám Pestről és a tőle megszokott, mindenkinek kijáró gőgös lenézéssel fogadta őket.Villámlátogatásuk itt hirtelen véget is ért.

Akkor este teljesen betelt a pohár. Házunk első helyiségében, két bezárt ajtó mögött alvó családomra rácsuktam a harmadik, előszobai ajtót is. Bezárkóztam férjem előtérből nyíló, szobának nehezen nevezhető disznó ólába és sorban, módszeresen összetörtem minden kezem ügyébe akadó tárgyat.

Volt mit.

Férjem lakókörnyezete egy állati ól és egy ócskás raktárának tökéletes elegye volt. Mindent, de valóban mindent összehordott szűk, alig néhány négyzetméteres szobájába. Ágya alatt összezsúfolt, egymásra pakolt dobozok rejtették mindenfelől összeguberált kincseit. Szekrény, polc, fiók dugig tömve az ismeretlen eredetű és rendeltetésű üvegekkel, alkatrészekkel, mütyürkékkel. Vagy az éppen esedékes munkahelyéről ellopott apróbb tárgyakkal. Óriási készlete ellenére, csak a legritkább alkalmakkor bütykölt, javítgatott otthon. Temérdek összezsúfolt kincse biztonságot adott neki. Egyszerűen csak azért kellettek, hogy ott legyenek.

Ebben a káoszban nem lehetett rendet rakni, kitakarítani. Végül egy ismeretlen eredetű és tartalmú, kicsi barna üveg eltörésekor valóságos bűz bombának bizonyult. Sajátos nagytakarításomat ekkor félbehagytam.

Valamikor, a következő nyár folyamán zsák számra, napokig hordtuk Pisti felhalmozott szemetét kifelé elhanyagolt, piszkos, büdös szobájából.

 

---->>>>


8.)

Gyerekeim biztonságáért aggódva következő nap - kisebb vagyonnak megfeleő összegért - mindannyian, együtt utaztunk a városi kórház hullaházába. Anyósom és rokona minket jócskán megelőzve, éppen a kórboncnokkal vitázott megérkezésünkkor. Felháborította őket, hogy a személyes tárgyakat és a hivatalos papírokat ők nem, csak az özvegy kaphatta kézhez. A boncolás öngyilkosságot bizonyító végeredményét hangosan, gorombán vitatták. Biztosítottak bosszújukról. Csak, hogy tudjam... a gyilkossági feljelentést ellenem már meg is tették. Ennek köszönhetően szerencsétlen Pisti még két hétig feküdt temetetlenül a hullaház hűtőjében, miközben energiaigényes tárolásáért égig érő számlát készített a kórház.

Dühödten szörnyülködő, majd végül megfutamodó anyósom tiltakozása ellenére, én kitartottam elhatározásom mellett - még egyszer, utoljára látni akartam férjemet.

Döbbenetes élményben volt részem.

A piszkos fehér függöny mögött előszedett, tolókocsira helyezett, letakart testet az előtérbe tolták. Nyakáig érő fehér lepedő fölött Pisti hátra csuklott feje, leesett állú, szürkés lilára színeződött, beesett arca látszott.

Hihetelenül kicsinek, gyengének tűnt most az ember, aki éveken keresztül pokollá tette életünket.
Ez a nyugodt, elcsendesedett test éltette a pusztító alkoholistát? Ennyi maradt?
Hirtelen mindent elsöprő részvétet éreztem.
Lelkemben más nem maradt, csak részvét.
Egy fájdalmasan szenvedő, önkéntes magányban tévelygő ember kétségbeesett, végső összeomlásának végeredménye feküdt előttem.

Szerettem volna homlokából hátrahulló, sűrű haját végigsimítani, de nem nyúlhattam hozzá.


Úgy érzem, anyagi testének halála után férjem lelke kétségbeesetten, zavarodottan kereste új helyét új életében.

Azon a bizonyos hétfői napon, amikor a berekben éppen javában folyt a helyszínelés, elsőnek Miklós fiát kereste fel.
Az iskola udvarán játszó nyolc éves gyerek látta a némán, tanácstalanul álló, szürkés alakot. Mintha apja megjelenésekor hirtelen csendes szürkület támadt volna - Miklós megtapasztalt egy másik világot. Élményét a gyerekek nyitott őszinteségével fogadta. Természetesnek érezte - mint ahogyan az is volt. Biztosak lehetünk benne, hogy nem férjem volt az első, fiához szellemi alakban visszatérő apa.
Erről talán Shakespeare tudna mesélni.......
Testének megtalálása utáni éjszakán ködszerűen elmosódott, szürke - asztrális állapotában - jelentkezett nálam is.
Álmomból a fejemben határozott hangon megszólaló "ébredj fel" üzenet térített magamhoz. Pillanatok alatt kitisztult, éber fejjel lestem ki állig húzott takaróm bástyája mögül.
Ágyam fejénél, néhány centinyi távolságra állt a furcsa, homályos alak. Gyenge fénye épp elegendő volt, hogy a falusi éjszaka korom sötétségében láthatóvá tegye őt.
Úgy emlékszem, fura, telepatikus módon hasán lévő sebeire figyelmeztetett.
Akkoriban, sajnos még nem tudtam mit kezdeni ezzel az életreszólóan jelentős élménnyel és - gyorsan villanyt kapcsoltam. Szabadulni akartam a mindannyiunknak rengeteg fájdalmat okozó Pistitől. Felháborított, hogy még most sem hagy békén. Meg sem kezdett kommunikációnkat azonnal félbeszakítottam.

Ezután férjem éjszakáink rendszeres vendége lett. Előfordult, hogy egyazon időben hárman is - két nagyobb gyerekem és én - fárasztó álmunkban vele küszködtünk. Időközben kirámolt, kimeszelt szobájába átköltözött fiaimtól az ágyát és a kapukulcsát követelte vissza. Nekem a megszokott ittas hőbörgés jutott. Pénzt akart, zsebpénzt.

Tehetetlenül vártuk a következő "előadást".

Ma már biztos vagyok abban, hogy Pisti nem hitte el saját testének halálát. Valószínüleg megtévesztette az asztrális létezés valósághű környezete. Egyszerűen csak haza akart jönni és a megszokott módon tovább élni.

Úgy gondolom, mérhetetlenül dühös lett, amikor sehogyan sem tudott boldogulni velünk.
Szerencsétlen módon - sok-sok milliónyi embertársához hasonlóan - ő is áldozatul esett a nyugati kultúránkban oly kedvelt materialista szemléletnek. A Tibeti vagy Egyiptomi Halottaskönyvek megmutatják, hogy egy megvilágosodott szellemi létezésben gyökerező kultúrában is szükség van a lélek vezetésére. Hát még a mi civilizálatlan civilizációnkban, ahol földi életében a lelket még saját, anyagi testtől független, önálló létének lehetőségéről is lebeszélik.
Pisti - és még sokan mások - a megszületésekor magával hozott szellemi tudást szülői, iskolai, társadalmi kényszer hatására szemétre dobta. Kiábrándult, sivár, félelemmel telt életének alapját csak az anyagi létezés jelenthette. Túlvilágról, szellemről vagy akár önmaga lelkéről nemhogy beszélni, de még hallani sem akart.
Képzeljük el, hogy egy ilyen kőkemény tagadásban élő ember anyagi testét levetve átkerül abba a szellemi létezése, aminek korábban még puszta gondolatát is tagadta. Megváltozott helyzetét, új környezetét mindenáron az egyedüli létezőnek hitt anyagi világgal akarja azonosítani.
Valami nem stimmel! Ez hamar kiderült.
Pisti, aki földi életének történéseit mindíg saját előítéleteinek szűrőjén át tekintette, aki mindent feláldozott előre elkészített, kőkemény ítéleteinek oltárán, aki hajthatatlan, súlyos gyűlölettel acsarkodott a számára ismeretlen, változást hozó és követelő dolgokra - ez a lélek most rákényszerül saját kőbe vésett véleményének megváltoztatására.

Súlyos, komoly feladat.

Csak remélni merem, hogy leírt gondolataimmal segíteni tudok neki.

 

---->>>>


9.)

Fia városi temetését anyósom - kölcsönből - intézte. Tudtam, hogy kiadásaihoz hozzá akarok járulni, de azt nem, ellenséges hangulatában a pénz elfogadására hogyan fogom rávenni. Végül megfelelő alkalom férjem városi munkahelyén, utolsó fizetésének felvételekor adódott. Anyósom és az ott meósként dolgozó rokon természetesen itt is előttem járt. Hiába számítottam törvény szerinti kedvezményezettnek, hiába volt minden üzemi, bérelszámolói elutasítás - ők ketten értetlenül, erőszakosan törekedtek Pisti fizetésének megszerzésére.

Epedve, dühödten figyelték, amint az üzem egyik irodájában a pénzt kezembe számolták.
Ez volt a megfelelő alkalom. A statisztáló, balhéra éhes közönség csak tovább javította az adódó lehetőséget.
Néhány papírpénzt anyósom kezébe nyomtam - "Ebből tessék visszafizetni a kölcsönt!" - és angolosan leléptem, még a reakció megnyilvánulása előtt.

Óriási szükségét éreztem jó hírem erősítésének.

Férjem rokonának tevékenysége nyomán a gyár forrongó darázsfészekhez vált hasonlatossá.
Vagy inkább izgatottan kotkodácsoló baromfival teli tyúkólhoz?
Egytől-egyig, minden ott dolgozó nő tudta, - halál biztosan tudta! - hogy Pisti földreszállt angyal volt. Bizonyosan állították, férjemet én öltem meg.
Mindannyian vadul védelmezték, tőrbe csalt áldozatnak tekintették őt.
Szentül megfogadták, intézkedni fognak, hogy megakadályozzák az árvaellátás kifizetését!
Legbőszebb hangadójuk, a falunkban lakó X.- né szorgalmasan hordta-vitte a híreket.
Utcahosszat ő szórta becsületem bizonyításához elengedhetetlen, saját öngyilkosságom szükségességének ötletét is.
Végül fáradhatatlan nyomozása visszájára fordult. Minél szorgalmasabban kereste férjem angyali mivoltának bizonyítékait - annál több szennyes került elő. Becsületére legyen mondva, ezeket a híreket is megosztotta hisztérikus kolléganőivel.

Ebben a lassan enyhülő, feszült hangulatban a gyár tárgyilagosan gondolkodó vezetősége pénz gyűjtést szervezett félig árván maradt gyerekeim javára. A gyűjtés végeredményét autóval fuvarozták falusi otthonunkhoz. Frissen elszenvedett, temérdek lelki sebesülésem fájdalmától indíttatva rövid úton elzavartam őket. Pénzestől, mindenestől visszakotródtak a városba.

Nem akartam tőlük semmit!
Egyszerűen csak felejtsenek el, hagyjanak békén. Már eddig is túl sokat tettek.
Itt az ideje abbahagyni.
Kiderült, van a gyárban olyan ember, akinek saját lelkiismerete minden szaftos pletykánál, hisztérikusan felfújt drámánál fontosabb.
Ismét felkerestek.
Szelíden, türelmesen beszélő fiatal pasas nyugodt hangon kijelentette - "Szerintem el kell fogadni azt a pénzt. A gyerekeknek."
Igaza volt. Eddig is iszonyatos szegénységünk most csak még kilátástalanabbá vált.
Jól jött az a hétezer forint.

Pokoli két hét után már csak a temetés megpróbáltatásai voltak hátra.

Pesti unokatestvérem férjével együtt vadiúj, csillogó-villogó BMV-vel érkezett a temetés napján. Extra kocsijukban a klímára tekintettel ablakot nyitni szigorúan tilos volt. Ennél több nem is kellett. Idegileg megviselt, zaklatott gyerekeim már odaúton telehányták a ragyogó járgányt! Temetői csapnál próbáltam gyorsan szalonképessé tenni a leokádott fekete nadrágokat, a takony maszatos kis arcokat. Pestről kölcsönbe kapott fekete selyem szoknyámat derekamon féloldalasra húzta a beleivódott hányadék súlya.

Unokatestvérem előrelátóan magához vette kisebb bőrönd méretű rádió telefonukat és beálltunk a sorba. Pisti hadseregnyi rokonsága kezét-lábát törve igyekezett megszerezni a temetési menet legelőkelőbb helyeit.

Anyósom akkor még élő, kisebbik – szintén alkoholista! - fia oldalán vezette a sort. Testvérei, majd azok gyerekei következtek. Utánuk még sok más, készségesen együtt gyűlölködő ismerős, vezényszóra síró-rívó fekete varnyú öreglány jött.

Mi a sor végén, néhány kedves, jóindulatú utcabeli szomszéd társaságában battyogtunk a kiásott sírig.
Ott, a gödör szélén anyósom lecsapott két kis zavarodott unokájára és többször, erőszakosan figyelmeztette őket - "az apukátok, az apukátok, brühühühü".
Úgy gondolta, az árván maradt gyermekek könnyei jelentősen emelnék a rendezvény színvonalát.
Nem járt sikerrel.
Itthon, magunk közt, mi szigorú egyezséget kötöttünk - megrendelésre, a hiénák szeme láttára egy csepp könnyet sem ejtünk. Sírásra már a temetés előtti hetekben is volt bőven elegendő időnk, okunk és alkalmunk.
A halotti torra anyósomhoz vonuló, hangosan, látványosan zokogó rokonság közeléből fejvesztve menekültünk.

Végre elindulhattunk haza.

Visszaúton Sándor gyerekem ruhája sem úszta meg. El sem tudom képzelni, a két sovány, rossz evő kicsi hogyan tudott ekkora mennyiséget okádni, de sikerült nekik.

Ahogyan hazaérkezve megálltunk kerítésünk előtt, már messziről feltünt tiritarka nyári ruhájában, peckes kakasként első udvarunkban sétálgató anyám alakja. Mint aki gyűlölt ellenfelétől végre átvehette a hatalmat......

Már akkor éreztem, sok-sok gondom, keserűségem származik még anyám uralkodni vágyó, gőgös természetéből.
Lehányt autója miatt hangosan panaszkodó unokatestvérem sirámai elől két kisebb gyerekem rémülten, bűntudattal telve menekült.
Gyerekeim érdekében most is sikerült sarkamra állnom. Határozottan megkértem pesti rokonomat, mondja meg a két kis menekültnek, nem haragszik rájuk és bűnösnek sem tartja őket.
Nagy megkönnyebbülésemre, ezzel a felmentéssel lelkileg megerősítve, gyerekeim végre előbújtak.

Szörnyű, iszonyatos két hetünk végére értünk.

Harmincnyolc évesen igyekeztem felfogni négy gyerekes özvegy mivoltomat.

Negyvennyolc kilóra fogyva, néhány nap alatt megszürkült hajjal, mégis próbáltam optimistán a jövőbe tekinteni.

Innen már felfelé visz az út - gondoltam reménykedve.


                                                                                                                             - . -      


Búcsú


Éltél negyven évet,
elpusztított az alkohol és sok rossz döntésed!
Fejedben sötét ítéletek követeltek bosszút, 
de gyűlöleted nem hozta a vágyott elégtételt,
s az ital segített szítani haragod hosszú
éveken át, míg képzelt ellenség lett a világ,
s beteg lelked hinni akarta "mindenki tetű",
félreértett segítségünkből gyártottad hibánk
és nem használt volna egy angyali lelkületű
szent sem, mikor harcias egód durván leszólta
jó szándékunkat s te akartad, hogy nagyon fájjon.
Fizikai tested kémiai függése gyorsan
biztosította újabb és újabb berúgásod,
hiszen a valóság soha nem lehetett meggyőző
eléggé, ha mártír éned szenvedést követelt
okot találtál minden ártatlan szóban s önző
fájdalmad így önigazolt, míg magad tönkretetted.

Kezeddel együtt szavaid is csattantak rajtam
s veled félni tanultam - vagy csak átismételtem
régóta gyakorolt rettegésemet akaratlan? -
közös játszmánk elragadott, sodort önkéntelen.

Éltél negyven évet,
s a legmélyebb ponton föladtad, felelősséged
áthárítottad s eldobtad léted! magam maradtam -
négy gyerekes özvegy még alig harmincnyolc éves!

Hidd el, megbocsájtani rég, annyira akartam...

Közös sorsunk tragikus leckéjét húsz év után
már másképp látom, segítséged most megköszönöm!
Általad feladatomat rótta rám karmám, csupán
tükör voltál, s a benned megpillantott rémkép önnön
félelmeimet mutatta, s küldött a helyes útra.
Remélem én magam is tükör lehettem számodra,
így tanulságoddá vált végső döntésed súlya
s nem hiába kűzdöttünk, egymáson csiszolódva!









Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. július 29. 11:52

Andreám, köszönöm.

Andicsek2013. július 27. 06:44

Fájdalmasan szép vers..,
Érzem.,átérzem., :(