Hegyimenet Útközben-8 Összeomlás

pauleve55•  2013. augusztus 3. 20:53

Nagyjából két év telt el így - hangulatjavító antidepresszánsnak csúfolt kábítószer hatása alatt, vakon és süketen minden belső figyelmeztető jelzésre. Érzéketlen öntudatlanságban cipeltem megnyomorító terhet jelentő felelősségemet, a hétköznapok minden gondját.

Íme a zombi! - lehetett volna rám írni. Való igaz - sírnom már régóta nem kellett, de nevetni is elfelejtettem.
Egy alkalommal - éppen sorban álltunk a Penny áruházban - Mikikém a gyerekekre jellemző tisztánlátással szólt hozzám.
- Hol van a nevetésed? - kérdezte.
Máig emlékszem a jelentős pillanatra.
Néha, titokban én is éreztem - nem lesz ez jó így! Éjszakai nyugalmam, mindennapjaim eredményessége nem függhet néhány bevett vagy éppen nélkülözött tablettától.
Ez nem én vagyok!
De hol is van az igazi én?
Hogyan lehetne megközelíteni őt?
Mit kellene tennem, hogy visszanyerjem szabadságomat?
Az általam magamnak feltett kérdések egyetlen lehetséges megválaszolója, önmagam felszabadítója - saját lelkem - elkábítva, elhallgattatva szenvedett.
Én pedig belül megszólaló zavaró, nyugtalanító kérdéseim felzaklató hatását újabb tabletta bevételével közömbösítettem.
Hiszen épp ezért kaptam őket.
Nyugtalanság, zaklatottság, izgatottság esetére.
Fantasztikusan őrült gondolatmenet. Amikor lelked kijavítandó problémát jelez - akkor a megoldás, a tisztázás, az őszinte szó helyett - megmérgezed.
Mostantól csöndben légy! - szól a vegyszeres utasítás.
A probléma - természetesen - még mindíg létezik, de téged már nem érdekel.
Sikerült jól befognod a száját! - de kinek is?
Kinek a száját fogtam be?
Kit is kényszerítettem hallgatásra?
Megemészthetetlen, rémes életem szellemi következményeit kinek a torkán nyomtam le erőnek erejével?
Két év után kiderült.
Ennyi idő kellett, hogy az átélt események jól elfojtott hatása fizikai tüneteket produkáljon.

Szőnyeg alá söpört tennivalóimra lázas, hányós, hasmenős, gyomor-epe-máj-bél fájós katasztrófa figyelmeztetett. Régi jó szokásom szerint, próbáltam tudomást sem venni róla. Gyomorrontás, majd elmúlik.

Hát nem így lett.

Hetek óta tartó, egyre fájdalmasabb emésztési zavaraim miatt orvoshoz kellett mennem. Ez volt a meghatározó pillanat, amikor saját magamat – önszántamból! - ráállítottam a "krónikus betegség" elnevezésű vakvágányra.

Emésztésem látványos összeomlásakor falunkban éppen vad hatalmi harc dúlt.

Előző polgármesterünk hivatali ideje lejárt. Az újabb választások után nagy politikai ellefele ülhetett a hatalom székébe. Azonnal megkezdett tisztogatásának első áldozata azöreg körzeti doktor lett. Nyugdíjazása után helyét egy baráti ember vette át.
Új ember, új szokások.
Az eltelt negyven évben a falu már kiismerte az öreg doktort. Mindannyian tudtuk, mit várhatunk tőle. Rendelőjében mindíg, minden alkalommal sűrű füst fogadott. Doktorunk cigarettázott,
jó sokat! A betegek pedig mind-mind kaptak a füstből.
Doktorunk a személyét irányítás alatt tartó, kőkemény függőséggel élt és gyógyított.
De ő legalább gyógyított.....
Nem így az utód.
Új orvosunk új szokásokat honosított meg.
Ő nem dohányzott - ő alkoholista volt!
Rövidesen fura pletykák terjedtek a faluban. Illuminált doktor úr betegének panasz áradatát félbeszakítva, egy elegáns mozdulattal becsúszott íróasztala alá. Valahogy túl labilis lett az eddig megbízható forgó szék!
Kis falunk jól menő, forgalmas kocsmáinak állandó látogatói nagy megkönnyebbüléssel nyugtázhatták a hírt.
Mit papol nekünk, ez sem különb nálunk!
Ezután az érdeklődést doktorék újabb galibája tartotta éberen.
Orvosunk felesége autójukba pakolta több, apró gyermeküket és a pirosan villogó fénysorompó, a leeresztett félsorompó ellenére, a vasúti sínekre hajtott. Szerencsére az érkező mozdony csak autójuk hátulját kapta el. Mindannyian megúszták élve.
Máskor kiderült, a fiatal asszony megcsalta urát, vagy éppen fordítva. Doktor úr munkaidőben, orvosi rendelőjében vetette alá asszisztensnőjét egy komolyabb, beható vizsgálatnak. Rosszkor érkező felesége pedig hamarosan ölre ment - szó szerint összeverekedett! - az új barátnővel.

Gondolom, így már teljesen érthető, hogy ennyi magántermészetű és családi zűrzavar közepette a gyógyításra doktor úrnak energiája nem maradt.
A rendelésre betévedő, bizakodó embereket segítség helyett szakorvosi beutalókkal látta el.
Lett légyen bármely természetü a panasz - a segítés felelősségét másra hárította. Eleinte a beutaló mellé mentős szállítás is dukált. Azonban ekkora pazarlást csak néhány hónapig tűrt el az egészségpénztár.
Így történhetett, hogy a lázas, taknyos, egész éjjel fülfájós Miklóst segítségnyújtás nélkül, a városi rendelő fülészetére utalta. Csalódott, kétségbeesett képem láttán pedig nagyvonalúan kijelentett - fölösleges a vasúti közlekedés miatt aggódnom. Egyszerűen csak kérjek meg egy szomszédot, autójával vigye Miklóst azonnal a közeli városba.
Csak néztem, mint a moziban!
Felelőtlenségből jeles!
Más alkalommal, falunkba hazaköltözött gyerekeim nagyon megtaknyosodtak. Éjjel-nappal tartó, kimerítő orrfújások után menyem háziorvosunk segítségét kérte. Elpanaszolta neki, hogy nem tud aludni bedugult orrától.
Doktorunk a helyzet magaslatára emelkedett és - altatót írt neki!
Nem orrcseppet - altatót.
Bedugult, náthás orr kezelésére.
Szemmel láthatóan, az új orvos bátran felvehette a versenyt nyugdíjazott elődjével.
Két vakmerő ember, akik dörgedelmes kioktatásokat szórtak züllött, elhízott, dohányzó, piáló, zabáló, akarat gyenge pácienseik fejére - miközben ők maguk sem különböztek megítélt áldozataiktól.
Mégis. Úgy gondolom, öreg doktorunk negyven évnyi tapasztalata magasan felülmúlta kezdő kollégája tehetetlenkedését.

Ez volt a hadszíntér, amelyre betévedtem.

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!