Hegyimenet Útközben-5 Indul a tanév!

pauleve55•  2013. augusztus 1. 10:50

Hetek teltek el azóta, hogy végre nagy elszántsággal és józan, tárgyilagos módon elemeztem anyámmal közös életünk számomra eddig láthatatlan, mégis meghatározó mozgató erőit.

Az utána következő mély, sötét levertség már nem lepett meg.
Sőt. Az elmúlt két évben megtanultam, hogy a tisztázó, megvilágosító felismeréseket mindíg a mélyrepülés hosszabb-rövidebb időszaka követi. Alkalmanként a képet még fizikai betegség - náthás megfázás, izületi fájdalmak - is színesítitk. Az újra felidézett, ismét átélt, majd átértékelése után megint elraktározott emlékek megemésztéséhez idő kell. Hiába ismerősek a helyzetek, a szereplők, ha most új a nézőpont és így újak a reakciók is.
Gyerekkorom történetét ma már nem az állandóan síró, szeretet nélkül felnövő kisgyerek fájdalmával figyelem. Ez a történet már nem rólam szól. A távlatok kiszélesedtek, kitágult a látószög. Időközben rájöttem, milyen botorság volt anyámtól felnőtt viselkedést, felelős anyaságot követelni.
Anyám sohasem nőtt fel.
Felnőtt méretü testében mindvégig ott sírt-zokogott a saját anyja által gyűlölt, elutasított kislány. Anyám éretlen, gyermeki féltékenységgel vetélytársnak érezte kényszerű anyasága végeredményét - saját gyerekét. Az időben megrekedve, még nyolcvanöt évesen is anyukája szeretetéért, elismeréséért harcolt. Ebben a küzdelemben mindenki ellenfélnek számított.
Gondolkodását, érzelmeit megismerve, már teljesen érthető, hogy segítségére 93 nyarán sem számíthattam.

Ahogyan telt az idő, 93 nyarán egyre nagyobb szükségem lett volna szembenézni az átélt tragédia lelki következményeivel. Segítségre lett volna szükségem. Talán csak egy pártatlan hallgató kellett volna.

Nem volt.

Miközben a gyilkos indulatú falu és férjem városi családja felelőtlenül bűnösségemet harsogta, még saját rokonaimra sem számíthattam. Nem is tudom, hogy az unokatestvéremtől érkező kárörvendő lenézés vagy az anyámtól kapott megszégyenítő, lealázó gyűlölködés okozott-e több pusztítást.
Csak egy kívülálló tisztázó igazmondása, a felülemelkedő pártatlanság menthetett volna meg. Környezetem ilyesmit nem ismert.
Olyan állati élvezettel vetették magukat a gyilkosos-öngyilkosos-bosszúállós játszmába, hogy mértéktartó önfegyelmezésükre hiába is vártam. Saját magam és gyerekeim hétköznapjai habzó szájú hiénák falkájának fenyegetésében teltek. Idegenek, ismerősök, rokonok, mind szemmel látható élvezettel gyűlölködtek ellenünk. Senki, de valóban senki sem gondolt a rám szakadt felelősség hatalmas terhére. Egyiküknek sem jutott eszébe felnevelendő négy gyereke érdekében megkímélni már amúgy is tönkrement, agyon hajszolt áldozatukat.
Menekülőre fogtam.
Teljesen bezárkóztam.
Segítség nélkül, csendben magamba fojtottam mindent.

Szeptember, az új tanév kezdete fenyegetően közeledett. Bár sikerült a nyarat fillérekből átvészelni, az iskolakezdés megoldhatatlan feladatnak tűnt. Augusztus második felében még fogalmam sem volt, hogyan vesszük meg a szükséges könyveket, füzeteket. Hogyan pótoljuk a tavaly óta kinőtt, széjjel taposott - nyáron szandál helyett használt - tornacipőket. A kertben megtermő zöldségek, az alkalmanként akár hitelbe is megkapott két kilós kenyerek biztosították mindennapi élelmezésünket, de a vízdíj és villanyszámla befizetése után tanszer, ruha vagy cipő vásárlására gondolni sem mertem.

93 nyarán fő feladatom az éhezés elkerülése, megelőzése volt. Tudtam, a mindennapi ennivaló segítségével valahogyan tovább araszolhatunk egy reménybeli gazdagabb jövő felé. Egyszerre négy gyerek iskolába indítása heroikus tettnek látszott!
Segítségre nem számíthattam.
Valamikor korábban, egy alkalommal megpróbáltam megkeresni a falu tanácsának szociális ügyekkel foglalkozó előadóját. Hátha megért és támogatáshoz juttat. Óriásit tévedtem.
A hivatalos ügyeket intéző falubeli asszony dühösen oktatott ki az élet dolgainak helyes menetéről.
- "Másnak volt annyi esze, hogy nem szült négy gyereket!" - szólt a hivatalos állásfoglalás.
- "Vagy ha mégis, akkor sokkal nagyobb időközönként, hogy a felnövekedő idősebb gyerekek képesek legyenek ellátni, őrizni, felnevelni kisebb testvéreiket!"
Teljesen ledöbbentem.
Hiszen mi ismerjük egymást!
Az én harmadik - István - gyerekem és az ügyintéző asszony egyetlen egy szem kislánya osztálytársak voltak. Tudhatta, csak a gyerekeimért élek, mindent megteszek értük. Hogy minden pénzt csakis rájuk költök.
Újabb súlyos tapasztalatom megint csak szégyent, bűntudatot keltett bizonytalan, sebesült lelkemben. Megszégyenülten hazatakarodtam és végleg leszoktam a segítség kérésről.

Utolsó pillanatban mégis megérkezett a mentőöv. Augusztus végére megkaptuk a Nyugdíjfolyósító által megítélt és ki is utalt árvaellátást, özvegyi nyugdíjat.

Indulhatott a tanév!

Szeptember első napjaiban Sándor gyerekem fura híreket hozott iskolájából. A közeli kisváros gimnáziumában harmadikba járó gyerekem tanára együttérzőn, de nagyon megdöbbentően érdeklődött.
- "Hányan maradtatok otthon anyukátokkal?" - szólt a meglepő, szülőségemet meglehetősen lebecsülő kérdés. Nem emlékszem milyen nevű, diplomás gimnáziumi tanerő gyerekeim szélnek eresztését nemcsak lehetségesnek, de elfogadható megoldásnak vélte. Egy négy gyerekes özvegy teljesen érthető, önnön anyai felelősségét elhárító, önvédelmi reakciójának.
Mert mit is tehetne az egyedülálló, négy gyerekes, friss özvegy?
Nyilvánvalóan szortírozni, osztályozni kezdi gyerekeit. Ezt megtartom, az nem kell!
Nem tudom megfogalmazni - még most, ennyi év után sem tudom leírni az akkori érzéseimet.
Úgy tűnt, az engem körülvevő társadalom ferde szemmel, sanda gyanakvással figyeli családomat összetartó, emberfeletti igyekezeteimet.
Attól tartok, környezetem cinkos összekacsintással, készségesen vállalt volna segédletet gyerekeim családon kívüli - akár állami - gondozásba adásához. Engem buzgó együttérzéssel támogatott volna a mártír özvegy, a sors által tönkretett, látványosan szenvedő édesanya szerepének eljátszásában. Végül pedig bosszankodva, értetlenül vette tudomásul, hogy nem élek az általa tálcán kínált, felelőtlenségre, hanyagságra buzdító lehetőségekkel.

Meglepődött Sándor gyerekem határozottan biztosította tanárát - családunk változatlan létszámmal, folyamatosan tovább üzemel.

Anyám környezeteméhez hasonló véleményen volt. Kicsit később, Csabikám diplomaosztója után, saját sikeremen felbátorodva megpróbáltam rajta számonkérni elmaradt továbbtanulásomat.- "Mit képzelsz? Hogy is lehetett volna?! Özvegyen maradtam egy gyerekkel!" - válaszolt megdöbbent arckifejezéssel.

- "Én meg néggyel!" - mondtam neki keserűen. Hazudnék, ha letagadnám a párbeszéd erejéből sugárzó elégtételt. Úgy éreztem, lelkileg süket-vak anyám most megértett valamit.


---->>>>


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!