Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Hegyimenet Útközben-3 Nagymama másodszor...
pauleve55• 2013. július 31. 20:56
Anyám egészen más eset volt.
Míg anyósom tiszta, nyílt rosszindulata a pokolba vezető, jószándékkal kikövezett úthoz hasonlított, addig anyám a tranzakció elemző pszichiátria állatorvosi lovaként produkálta a pusztító tudatalatti üzenetek egész tárházát.A viselkedésével sugallt megvető elutasítás leplezésére rafináltan, hangosan reklamált. Miközben tökéletesen közvetítette a "Ne légy közel!" parancsot és megvonta tőlem a kisgyereknek létszükségletet jelentő fizikai biztonságot - ezzel egyidőben hangosan siránkozott, amiért az ő gyereke nem bújik hozzá, nem szeretgeti, ölelgeti anyukáját. Anyukáját, aki mondva csinált indokkal még gyereke haját is vastag, háztartási gumikesztyűben mosta - csak az érintést elkerülje! Kétségtelenül ügyes megoldás!
Szavai hatására saját bűnösségemet hamarosan megtanultam. Bűntudatom hatására elfelejtettem - jól elfojtottam! - veszteségemet.Eszköztárának a "Ne okozz gondot - húzd meg magad!" utasítás szintén része volt. Történhetett velem bármi - AKÁRMI - anyám hisztérikus kiborulással reagált. A büdös kölök csakis az ő bosszantására tette amit tett. Megvarrhattam ujjamat varrógéppel, támadhatott hányós-hasmenéses nyavalyám, összetörhettem magamat udvari játék közben vagy éppen lehetett életveszélyes mandula gyulladásom, mindegy volt. Mindíg, minden út anyám áldozati mártírságához vezetett. A sok felfokozott dráma, a ráadásnak megkapott megszégyenítés vagy verés korán megtanított, jobban járok, ha csöndben maradok és igyekszem egyedül megoldani minden gondomat.
Segítséget úgysem kapok...A felém irányított "Ne létezz!" tudatalatti utasítása hihetetlen eredményeket hozott. Meghalós megszületésem után még további két alkalommal támadt életveszélyes betegségem.
A "Ne légy gyerek!" utasítás értelmében anyám egészen korán, kicsi koromtól fogva józan, higgadt segítséget követelt tőlem saját érthetetlen, fura megnyilvánulásai alkalmával. Legmegdöbbentőbb akciójában háborogva osztotta meg velem szexuális jellegű előítéleteit - talán tíz éves lehettem! Természetesen anyám ekkor is a gyereknek kijáró, megértő, felnőtt választ követelte tőlem - a porbafingó, éretlen gyerektől!
Mellette nem lehettem gyerek - tudniillik családunkban a gyerek szerepét ő ragadta magához. Ez leglátványosabban drága Apukám halálakor mutatkozott meg. Míg én tizenhat évesen a temetést intéztem, addig anyám az éretlen, sértődött gyerek szerepében, látványosan duzzogott.A tranzakció analízist végző pszichiátria által összeállított lista "Ne légy normális!" tudatalatti parancsát anyám családja már több generáción keresztül adományozta tovább. Az ő szótárában gyakran szerepelt a kifejezés - elmebeteg.
Nem csak az övében.....Emlékszem, elmondása szerint eljegyzése hírére anyukája felháborodott.
Hozzámész egy elmebeteghez! - hangzott el a szakvélemény.
Anyám anyja kétségbeesetten féltette saját elmebeli képességeit. Környezetében mindenkit besározott önmaga kíválóságának bizonyításáért. Ezt a félelmet és a vele járó viselkedési mintát anyám is eltanulta.
Egész gyerekkorom a feltételezett, minden mozdulatomban, gondolatomban esetlegesen tetten érhető elmebetegség - nem is titkolt - keresésének jegyében telt.
Elmebetegnek kikiáltott nagynénéim, nagybátyáim, apai nagyszüleim története egyre inkább elbizonytalanított - talán én magam sem vagyok normális?!
Minden külső segítség, egy húron pendülő idegenektől kapott megerősítés ellenére - anyám élete végéig halálosan rettegett önmaga megbolondulásától. Attól, ami végül bekövetkezett. De nem valamiféle családon belüli örökletes átok hatására! Olyan mértékben nézte le, vetette meg a tényszerű valóságot, hogy saját, összehazudott világának esett áldozatul. A gyógyító igazság kimondásának feladata elől rémülten menekülő anyám nyolcvanöt év ködösítés, mismásolás, szándékos lelki vakság után elveszett temérdek önámító hazugsága közt.
Életem legnagyobb gondját a "Ne légy önmagad!" parancs okozta. Tudniillik ezt mindkét szülőmtől megkaptam. Drága Apukám annyira szeretett volna egy fiú gyereket! De annyira..... Óriási csalódást okoztam neki. Megpróbáltam kijavítani a hibát. Megtanultam minden fiús tevékenységet. Együtt fúrtunk-faragtunk, forrasztottunk, bütyköltünk. Modell vasutat építettünk, úsztunk, korcsolyáztunk. Vele az együttműködés könnyű volt. Mindenben segített, türelmesen tanított, támogatott. Tíz-tizenkét éves koromra tökéletes fiúvá válhattam volna, ha a testem bele nem köp a levesbe....
Szóval láthatóan nem voltam fiú - de lány sem!Anyám mindenáron lány gyereket akart. Mégis. Elutasító, távolságtartó magatartásával meggátolt a női szerep leutánozásában. Kinek van kedve utánozni az őt megvető, fenébe kívánó szülőjét?!
Volt nekem példaképem, akit szívesen utánoztam.
Így sikerült is biztosítani magamnak mindekettőjük szomorú csalódottságát.
Egyik fiút várt, de tagadhatatlanul lányt kapott.
Másik lányt várt, de nem ilyen fiús lelkü lányt.
Se lány, se fiú!
Így jár a jó gyerek, ha mindenáron teljesíti a szülői elvárásokat!
Anyám "Ne ríj ki!" parancsa biztosította, hogy egész életemben, mindíg bűntudatom legyen. Már korán kiderült, hogy környezetemtől eltérőek a képsségeim, másképp gondolkozom. Anyám sok éven keresztül nagy erőkkel pusztította önbecsülésemet. Nehogy azt merjem hinni, képességeim jók valamire.
Bármit tettem, mondtam, gondoltam - ő szörnyűlködve szídott érte.
Hiszen mások nem így tesznek, mások nem így beszélnek, mások nem így gondolkoznak.Soha nem vagy jó!
Soha nem felelsz meg!
Elmebeteg!
Csodabogár! - záporoztak az ítéletei.
Mars vissza a langyos sárba, a többi öntudatlanul dagonyázó közé!
Ki látott még ilyet!
Kilógni a sorból!
A "Ne érezz örömöt" utasítás anyám életét is hatalmában tartotta. Úgy gondolom, ez is családi örökség lehetett. Ő belőle minden vidámság azonnal kiváltotta a rosszallást. Legjobb meggyőződése szerint minden öröm hatványozott mennyiségű fájdalmat vonz maga után. Vigyázzunk, soha ne örüljünk! Gyerekkoromban annyira ismeretlen volt a könnyű vidámság boldogító légköre, hogy egyszerűen megrémültem a kis szobánkat kimeszelő, a vidáman végzett munka elégedettségétől ragyogó nagypapámtól. Bolondnak hittem gondtalan, dallamos fütyörészése miatt!
Nálunk minden fogcsikorgatva, szenvedve történt. Nehéz, súlyos kényszerűségből. Mindegy miről is volt szó. Vidámságnak helye nem volt! Ez az anyai parancs megtanította nekem, hogy a hasznos munka mindig csak kellemetlen, kín-keserves tevékenység lehet. Amit örömmel csinálunk, az gyanús! Az valami elítélendő, haszontalan komolytalanság. Megtanultam elfogadni, sőt - saját hasznosságom bizonyítására - megkövetelni a munkahelyi szenvedést.Hiszen a komoly, fontos munka csak így végezhető! Keservesen, szenvedve!
Végül a "Ne gondolkozz!" parancsot semmiképpen sem tudtam volna teljesíteni. Emlékszem, úgy nyolc - tíz év körül lehettem, amikor egy alkalommal megpróbáltam anyámmal megosztani gondolataimat. Előtte sokáig agyaltam az élet-halál értelmén és életkoromnak megfelelő naívitással igyekeztem világmegváltó felismerésekre jutni. Anyám gyanakvó bizalmatlansággal fojtotta belém a szót. Nem értettem.
-"Te is szoktál csak úgy, mindenfélén gondolkozni?" - kérdeztem tőle reménykedve.-"Nem. És neked sem kellene!" - jött a kőkemény, ellenvetést nem tűrő válasz.
Puff neki!
Hát milyen gyerek az aki gondolkodik?!
Anyám tudta a választ - elmebeteg!
Most anyám maradék becsületének megmentésére gyorsan elsorolom az általa NEM alkalmazott tudatalatti, pusztító utasításokat.
A "Ne boldogulj nélkülem!" parancs hiányában szerencsésen, nagyon gyorsan önállósodtam. Képes lettem megállni a saját lábamon.A "Ne légy sikeres!" utasítása felesleges lett volna. Anyámtól már annyi lealázó, megsemmisítő üzenetet kaptam, hogy a siker veszélye e nélkül is, hosszú időre elkerült.
A "Ne bízz senkiben!", "Ne mozdulj!", "Ne légy boldog!" utasítások szerencsére nem szerepeltek az arzenálban.
Ilyen nagy és ennyire súlyos csomaggal a vállaimon, a teher cipelésétől összeakadó lábakkal botorkáltam életem egyik beprogramozott, szükségszerű tragédiájától a másikig. A tőlem megkövetelt, elvárt bukások, szenvedések, kudarcok csak még tovább növelték a pusztító útravaló tömegét. Esélyeim a nullához közelítettek.
Halvány reménységeim a lelkemben erősen élő dac, a feltételekhez kötött elfogadás, a krtikus szemlélet voltak. Eleinte rettegve, az elkövetkező büntetéstől félve - később már bátrabban hallgattam ezekre az előre vivő érzéseimre.
Hamar elhatároztam, amit anyám velem tett, azt én SOHA, senkivel meg NEM teszem. Gyerekeim érdekében megszakítom az anyámtól megörökölt családi hagyományt. Saját szenvedésemet tovább nem adom.