Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Hegyimenet Útközben-2 Nagymama először...
pauleve55• 2013. július 31. 20:26
93 nyarán ez a szellemiség tartotta a lelket bennünk.
A háztartás és a kert minden időmet lefoglalta.Összetartottunk.
Megváltozott lelki állapotunk külső környezetünkön is meglátszott.
Pisti életében első udvarunk komplett szemétdomb képét mutatta.
Hiába őrizgettük a régi, lerobbant mosógépünkből kiszerelt villanymotort. Fűnyíró nem készülhetett belőle. Az ügyes ezermester szomszéd férjemnélgyorsan kiérdemelte a "tetű" elnevezést. Ajtónk előtt pedig méteres, fás szárú gazok terjeszkedtek vígan. Több éven át folytatott, reménytelennek bizonyuló alkudozás után, 93 tavaszán határoztam. Férjem megkérdezése nélkül átvittük nagy becsben őrzött villanymotorunkat arany kezü szomszédunkhoz.
Pisti lesújtó pillantással hülyének nevezett. "Az a tetű jól átver majd, meglátod."- mondta.
Rosszindulatának akkorra már nem volt hatalma fölöttem. Egyre erősebb, magabiztosabb lettem.
Két nap múlva - még az ő életében - boldogan nyírtuk a füvet potom pénzért bütykölt kis szerkentyűnkkel.
Nyár közepére sikerült - anyám anyagi támogatásával - fehér, műanyag kerti asztalt és székeket vásárolnunk. Rendezett, karban tartott lakókörnyezetünk szomszédságunkat is meglepte. Hiszen az eltelt évek alatt már hozzászoktak udvari szeméttelepünk látványához.
Látogatóba érkező anyósom szörnyülködve nézte a változást.- Ilyeneket vesztek, inkább gyászolnátok! - mondta indulatosan.
- Ezután rendszeresen eljövök és megmondom, mit kell csinálnod! - szólt a legorombító nevelés.
Mondhatom, ekkora önbizalom láttán megállt az ütő bennem. Hiába próbáltam szavait jóhiszeműen értelmezni - mondanivalója egyértelmű volt. Ezentúl az ő parancsainak kell engedelmeskednem. Igyekeztem udvariasan válaszolni. Segítő szándékát megköszöntem és biztosítottam róla - magamtól is tudom mit kell tennem.
Hogy mennyire rosszúl szóltam, az tisztán látszott anyósom távozási sebességéből.
Ezután sokáig, egészen Miklós július végi születésnapjáig nem láttuk őt. Érdekes, bár sajnos egyáltalán nem meglepő módon, anyósom életében egyetlen egyszer, csak ezen a nyáron gondolt unokái születésnapjára. Előtte és utána is, rendszeresen, minden évben emlékeztetni kellett a jeles napokra.
Sőt! Minden alkalommal rosszallotta a szülinapi ünneplés szokását.Csak és kizárólag 93 nyarán jutott eszébe Miklóst megköszönteni. Fiához hasonlóan, gyerekeimet ő is remekül felhasználható eszköznek tekintette. Szülinapi köszöntőnek álcázott, felderítő kém akciója villám gyorsan lezajlott. Csak első udvarunkig jött. Ahogy üdvözlésére kiléptem a bejárati ajtón, ő már az utca felé iszkolt.
Nem értettem. Egyszerűen nem értettem!
Miért értelmezte támadásnak, amikor tudomására hoztam, saját életemet én magam kívánom irányítani?
Miért érezte szükségesnek az üldözött nagymama szerepét eljátszani?
A drámára éhes falu bizonyára örömmel fogadta újabb aljasságom látványos bizonyítékát. Mit is gondolhattak volna, amikor anyósom hátra sem nézve, futva távozott tőlünk.
Elítélendő színjátszására egyedül csak szörnyű butasága lehet a mentség.
Megbotránkoztató viselkedésére eddig is, jó néhány alkalommal kellett mentséget keresnem, találnom. Mégis, úgy érzem, életem összes öntudatlanul pusztító szereplője közül ő a legtisztességesebb. Míg anyám, vagy férjem rokonsága megpróbálta képmutató hazugságok mögé rejteni egyértelmű gonoszságát, addig anyósom nyíltan, kendőzés nélkül akart rosszat nekünk. Míg a többiek önmagukat fényezve, hazug látszatot kreáltak, addig ő általában őszintén bevállalta rosszindulatát. Ezért éreztem úgy, mentséget érdemel.
Meggyőződésem szerint csak azok igyekeznek szándékaikról kifelé hamis képet mutatni, akik tudják, amit tesznek - helytelen. Ők valóban bűnösök. Tudják, mi a helyes és mi a rossz. Mégis, a jónak csak hazug látszatát keltik, miközben a rosszat aktívan gyakorolják.
Anyósom más eset.
Ő legjobb, őszinte meggyőződése szerint mondta és cselekedte rémisztő rosszaságait. Kertelés nélküli őszinteséggel szórta ránk rémisztő átkait.
"Meglátod, egyszer biztosan meg fog fulladni!" - mondta nevetgélve, amikor látta, ahogy hason fekvő, néhány hetes kisfiam fejét ügyesen emelgette, forgatta.
"Jobb lenne, ha a gyerkeknek nem is lenne gyerekük!"- szólt az én reménybeli nagymamaságomat megkérdőjelező óhaj.
Nála minden egyszerű volt.
Nem akart csőbe húzni.
Nyílt kártyákkal játszott.
Mind tudhattuk, hogy velem ellentétben, ő megengedné! gyerekeimnek, hogy ne kelljen tanulniuk. Megengedné nekik, hogy tizenhat évesen betanított, culáger melót vállalhassanak. A férfiaknak ősi jogon megjáró alkoholizmust sem tagadná meg tőlük. Valamint azt sem, hogy csak kettő hetente fürödjenek, hogy gusztustalanul bűzlő, piszkos ruhában járjanak. Hiszen ez generációk óta így természetes.
Sőt! Ennek így kell lenni!
Egyedül csak a gonosz meny akadályozza ezeknek az ősi szabályoknak a betartását.
Pisti anyukája édesanyjának kőtáblába vésett, szent igazságait erőszakolta családjára. Azt, hogy szellemi erőszaktétele nyomában pusztulás jár - azt nem tudta felismerni. Anyósom őszinte kétségbeeséssel figyelte, amint elutasítom az ő életét működtető szabályokat. Gondolkodást nem igénylő, készen kapott törvények közé zárva, biztonságban akart tudni minket. Rémülten látta, ötünkre gyakorolt hatása Pisti halálával megszünt.
Eszébe nem jutott volna - van itt valaki, aki gondolkodik, új szabályokat hoz, új rendet teremt, új elképzeléséhez elszántan, mindenáron ragaszkodik.
Eltelt 93 nyara.
Anyósomat fogva tartotta önmagának állított, üldözött-menekülős-áldozati csapdája. Láttam, a helyzet megoldásáért nekem kell tennem valamit. Pisti anyukája - legyen bár akármilyen lelkületű - mindíg az én gyerkeim nagymamája marad. Van az emberi értékeknek egy olyan minősége, amely felülír mindenféle drámát, egós színjátékot.
Azt, hogy férjem anyukája szeret-e engem - azt eldöntheti ő maga. De sorsa által ráruházott, ajándékba kapott nagymamaságáról nem dönthet.
Ahogyan én sem tehettem meg, hogy elvegyem gyerekeimtől unokaságukat.
Szeptemberben vonatra ültettem családomat és a közeli városba utaztunk, nagymama látogatóba. Lehet, hogy anyósom meglepődött megjelenésünkön, de vitára lehetőséget sem adtunk neki. Olyan természetességgel állítottunk be hozzá, annyira hétköznapi egyszerűséggel beszéltünk vele, hogy azonnal elfelejtette önkorlátozó mártírságát. Városi középiskolába járó unokái ezután sok éven keresztül, rendszeresen látogatták és mai napig felkeresik, amikor lehetőségük adódik.
Évek múlva, kórházi kezelés után, nálunk lábadozott heteken át. Főztem, mostam rá. Gondoskodtam róla. Felhízlalva, megerősödve tért haza a közeli városban lévő otthonába. Tudtam, segítségre szorul. Csak ez volt fontos.
Az évek múlásával egyre szembetűnőbb családi sikereink láttán anyósom hihetetlen önkritikát gyakorolt.Elismerte munkám eredményét.
Megdícsért.
"Minden a te érdemed." - mondta - "Bámulatos, milyen jól boldogultok."
Alkalmanként még anyagi segítséget is kapunk tőle.
Ennyire egyszerű békét teremteni.
Összetartani a családot.