Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Hegyimenet Útközben-17 Színtiszta szenvedés
pauleve55• 2013. augusztus 5. 14:23
Iszonyatos, elmondhatatlanul rettenetes dolgokat éltem át ezen a helyen. A kiszolgáltatottság, a mérhetetlen emberi szenvedés törvényszerűen vonzotta a fiatal, egészséges kórházi személyzet gorombaságát. Csinos, kedves nővérkéket fúriává változtatott a félelem.
A halálfélelem!
Minden munkanapjuk minden percében önmaguk elkerülhetetlen jövőjét láthatták. Az előbb-utóbb hozzájuk is biztosan elérkező halállal néztek szembe. Ezek a sokkoló érzések legtöbbjükből haragot váltottak ki. Feltámadó dühük célpontjai a félelemkeltő, elborzasztó haldokló emberek lettek.
Amit akkor éreztem, mára már meg is tudom fogalmazni.Csak megbékélt, tudatos lélek képes emberségesen helytállni a halál állandó jelenlétében.
Régen jól tudták ezt. Nem véletlenül dolgoztak apácák a földi purgatóriumokban.
Az ismerős ápolónők közt kialakult kedvező hangulatban azért egy kicsit felengedhettem. Ez volt a kórházi számítógépes rendszer bevezetésének boldogtalan időszaka. Fiatalabb-idősebb nővéreket kényszer tanfolyamon okítottak a windows csodáira. A nővérpultban elhelyezett böhöm asztali géppel együtt megérkezett a win 98 is. Természetesen összes kiszámíthatatlan szeszélyét is magával hozta. Ezután a csapkodó, szitkozódó ápoló személyzet és a makrancos program állóháborúja következett.
Emlékszem, egy alkalommal éppen egyik ijesztően nagyhangú - egyébként jóindulatú - nővér válogatott káromkodások közt emlegette Bill Gates munkásságát és összes felmenőjét. Amint a nővérpult elcsendesedett, én is odamerészkedtem. Addigra saját határtalan kíváncsiságomnak köszönhetően már én magam is ismeretséget - barátságot? - kötöttem a windows 98 fantasztikusan kétségbeejtő gondolkodásmódjával. Ha szükségessé vált, akkor az újraindítás során fellépő rendellenességek javítási, mentési, törlési instrukcióit már álmomban is végigjátszottam.Most sem tettem másként.
Sok kakát látott gumikesztyűmet szárazra töröltem, lenyomtam a szükséges billentyűket és láss csodát! ...... a program máris működött. Végszóra hátam mögé megérkezett a félelmetesen nagyszájú nővér is. Elismerően bólogatott. Őt a számítógép egyáltalán nem érdekli, mondta őszintén. Csak kényszerből dolgozik vele, de legközelebb azért megmutathatnám neki, mit is csináltam a programmal.
Borzasztóan jól esett az elismerés.
Addigra már túl voltam az Amerikából hazatelepült és csak angolul megszólaló idős bácsi esetén. Szegény kis rozzant tatával ápolásának első napjaiban rajtam kívűl nem sokan tudtak szót váltani. Később az öreg ráébredt a magyar valóságra. Ezután már nem kellett tolmács a kommunikációhoz.
Most is - mint életem során mindíg - lelkem mélyén kitartóan bizonyítani akart az a kislány, akit anyukája nem szeretett, eltaszított. Akkor még nem értettem saját önpusztító viselkedésem okait. Ma már tudom a kettősséget. Felvállaltam az anyám által sugalmazott méltatlan körülményeket, mégis, valahol menet közben megmutattam valódi önmagamat. Anyámmal ellentétben, vadidegenekből álló környezetem minden alkalommal elismeréssel fogadta addig rejtegetett képességeimet.
Takarító céges munkatársnőim - hozzám hasonlóan - szintén az elismerés hiányától, totálkáros önértékelésüktől, minimális önbizalmuktól szenvedtek. Nem számított - fehér vagy barna. Mindannyian mesterfokon űztük az önpusztítást. Az egy főre jutó családi erőszak, alkoholizálás, öngyilkosság, börtönbüntetés, éhezés és adósság kolléganőim körében tetőzött. Akkori lelki állapotomban ebben a közösségben éreztem otthon magamat. Későbbi felemelkedésemet szerény kis érettségimnek és nagyon elszánt lelki munkámnak köszönhettem.
Hat-nyolc osztályt végzett kiszolgáltatott, megfélemlített kolléganőim végleg megrekedtek kilátástalan helyzetükben. Ők más utat válsztottak. A munkaidő kezdetekor - hajnali fél hatkor - vagy éppen ebédidőben bedobott felesek rövid időre elmulasztották a jelen pillanat szenvedését.
A rendszeres névnapi - munkahelyi - bulizások, a hétvégi bálok feledtették a valóságot. A gyökér csakra szintjén dúló féltékenységi harcok, a robbanásig pumpált értelmetlen viták, egymás életének erőszakos manipulálása elterelte figyelmüket katasztrófális létezésük igazságáról.
Megértettem - ma is megértem - őket. Felébredni, felemelkedni, kitörni nagyon nagy elszántsággal lehet csak. Sok sok erő és bátorság kell hozzá.
Fő főnökünk, a cég tulajdonosa szintén nagy ivászatairól lett híres. Ez az akkor hatvan éves, kövér, csillogó Barbie babának öltözött asszony szívesen mulatott együtt kedvenc alkalmazottaival a saját maga szervezte céges összejöveteleken, közös autóbuszos kirándulásokon. A részvételt minden alkalommal sikerült szerencsésen megúsznom. Mindíg elvállaltam a beosztásból kimaradó bulizók műszakjait. Így mindannyian jól jártunk. Nekem bőven elegendő volt utólag végighallgatni ügyvezető igazgató asszonyunk asztalon táncolós, részegen tántorgós nagyjeleneteinek hajmeresztő történeteit.
Én, lelkiismeretes bolond, évekig örlődtem a kórházi osztályon adódó rengeteg tennivaló és saját főnökasszonyom akadályozó, megbénító utasításai között. Amikor a ledolgozott hónap végén az egészségügyes ellenőrzés mindent megfelelőnek talált - fönökasszonyunk akkor azonnal csökkentette a ledolgozandó órák vagy éppen a munkát elvégző alkalmazottak számát. Minden elismerést, főorvosi-főnővéri dícséretet azonnali megtorlás követett. Takarítós cégének célja szemmel láthatóan nem a zavartalan munkavégzés, hanem az állandó, folyamatos torzsalkodás fenntartása volt.
A kórház gazdasági, pénzügyi, ápolási vezetőinek valószínüleg megérte, hogy maradéktalanul egyetértsenek ezzel a szándékkal. Negyedévenként biztosították munkaszerződésének meghosszabbítását. A rabszolga sorban robotoló takarítónőkön és a kórházi osztályokon kívül mindenki más jól járt. Úgy tűnt, a mocsok eltakarítása egyáltalán nem fontos szempont.Megoldás helyett - problémát kellett gyártanunk naphosszat.
Ebben az eldurvult légkörben a kék köpenyes takarító céltábla és villámhárító lett.
Bár cégtulajdonos fönökasszonyunkat - saját bevallása szerint - nagypapa korú első férje emelte ki a putrik világának legdurvább nyomorából, írástudatlanságából, mostanra mindent elfelejtett. Valósággal büntető hadjáratot folytatott állandó szegénységgel küzdő, tanulatlan alkalmazottai ellen. Soha nem tudta megbocsájtani nekik, hogy valamikori önmagára emlékeztetik.
Természetesen ma már látom, éppen ez az állandó igazságtalanság, a rendszeres megalázás tartott ott éveken keresztül abban a környezetben, ahol a külvilág pontosan annyira haragudott rám, mint én saját magamra. Pontosan ezt vártam, úgy éreztem, ezt érdemlem.
Nem tudom megmondani - sőt, én magam sem értem! - hogyan bírtam ki a négy év sok-sok munkanapját.
Fájdalomra hangolódott egóm boldogan vetette magát az emberi szenvedés határtalan áradatába.
Zászlaján a "Minél rosszabb, annál jobb!" felirat virított.
Már meg sem lepődtem. Életem számtalan fájdalmas tragédiája után ez a helyzet éppen megfelelőnek tűnt. Hiszen mindíg is ezt éltem át...... miért is lenne most más.
Célom a túlélés lett.
Szemem előtt a pénz kereset szent célja lebegett. Idővel sikerült ügyes - és nagyon veszélyes! - technikát kifejlesztenem.
Ott voltam munkahelyemen, de mégsem voltam jelen. Testem szorgalmasan végezte a tennivalókat, de lélekben távol jártam. Hamarosan olyan sikeresen alkalmaztam ezt a "testen kívüli" állapotot, hogy a töménytelen mennyiségű szar és a rothadó testek szagát sem éreztem már.
Roham léptekben javuló anyagi helyzetünk pedig igazolta cselekedeteim helyességét. Első purgatóriumi fizetésemből csodálatos, sötétbarnára pácolt, fém húros gitárt vásároltam a két "kicsinek".
Mikikém hamarosan lemondott gitárhasználati jogáról. Attól kezdve a hangszert Manó gyerekem egyedül - Istenadta tehetséggel! - üzemeltette.
Lelkiismeretes igyekezetem eredményeképpen néhány hónap alatt sikerült maszek munkákat is szereznem. Ezután szabadnapjaimon magán lakásokat takarítottam a minimálbérnél jóval magasabb fizetésért. Hálás voltam a külön megbízatásokért. Most utólag már látom, lelki fejlődésemben mekkora jelentősége volt a munkaadóimtól kapott bizalomnak. Rengeteget javított önbecsülésemen a tény, hogy idegen emberek megbíznak bennem, beengednek lakásukba és magánéletükbe. Ők már akkor észrevették bennem azt az értéket, amiről én magam még sokáig nem tudtam.
Külön munkáimnak köszönhetően heteket dolgoztam végig szabadnap nélkül. Másnaponkénti tizenkét órás kórházi műszakok közt hat-nyolc órás maszekolások következtek. Emlékszem egy szombatra, amikor éppen a huszadik, egyvégtében ledolgozott nap után igyekeztem bepótolni az alvás restanciámat. Amikor délután fél egykor felébredtem, Miklós gyerekem nagyon megkönnyebbült. Délelőtt már többször hallgatózott a szobaajtóban.
Aggódott, vajon veszek-e még levegőt....?
Túléltem, kibírtam! Akkor és még sok-sok újabb munkanapon.
Egészen addíg a napig, amikor is rajtakaptam fő főnökasszonyunkat, hogy nagyon előnytelen, fizetés csökkentő változtatások bevezetését tervezi egy rafinált munkaszerződés módosítás segítségével. Írni olvasni alig tudó, megfélemlített kolléganőim azonnal aláírták az ominózus nyomtatványt.
Én nem.Több hetes huzavona kezdődött. Bunkó letolások, megfélemlítőnek szánt közönséges beszólások következtek. Végül megelégeltem a helyzetet és hosszú emailt írtam a munkaügyi felügyeletnek. Névvel, címmel, elérhetőséggel. Volt miről. A sokszor egy hetes késéssel érkező fizetések már rég megkeserítették mindenki életét.
Nem maradt el a hatás.
Ügyvezető igazgatónőnek nem volt szüksége az aláírásomra, hogy kikövetkeztethesse, ki is lehet a levélíró. Eddigi káromkodásokkal fűszerezett, arrogáns telefonhívásai után most, szinte tiszteletet éreztem a hangjában.
-"Írni, azt tud!" - mondta, majd megkérdezte, mi lenne, ha közös megegyezéssel elválnánk egymástól.
-"Tegyünk úgy."- válaszoltam megkönnyebbülten. És úgy tettünk.
Rémes négy évem borzalmas tapasztalai végre emlékké válhattak.
Bárhogy is volt - megérte.
Ma már teljesen biztosan tudom – megérte!
Ja, és a bércsökkentő sunyi terv végül süllyesztőbe került. Úgy hiszem, – remélem - hogy bukásához az én hangos tiltakozásom is hozzájárult.
---->>>>