Hegyimenet Útközben-16 Purgatórium

pauleve55•  2013. augusztus 5. 14:14

2002 nyarán munkavállalásom siralmas esélyei nem leptek meg.

Állásvadászatom során szakképzettség nélküli gimnáziumi érettségim túl kevésnek, míg negyvenhét évem túl soknak bizonyúlt. Ráadásul önértékelésemen sokat rontott megelőző húsz évem háztartási rabszolgasága. Mégis, a legriasztóbb dolognak egy idegen emberekből álló közösség látszott. Visszahúzódó, magányos természetem sírva jajveszékelt, de nem volt mit tenni.
Több hónapos keresgélés után 2003 áprilisában jött a nagy lehetőség. Kórházi takarítói állás az elfekvő osztályon. Ennél lejjebb nehezen válszthattam volna, de én mégis örültem.
Büszkeségből, rátartiságból nem lehet megélni. Közepesen működő angol nyelvtudásomért egyetlen kiló kenyeret sem adnak a boltban.
Az elkövetkező négy évben hihetetlen élményeket szereztem.

Első körben és első pillanatban kisebbségivé váltam. Át kellett élnem a bőrszín szerinti, faji megkülömböztetés minden nehézségét. Tudniillik frissen szerzett munkahelyemen roma többség uralkodott. Mai napig hálás vagyok a velem egykorú - szintén nemzetiségi – csoportvezető asszonynak, amiért segített beilleszkedni. Fékezte, csitította az indulatos, pletykás, marakodó lányokat, asszonyokat.
A közel harminc fős brigád ötödik fehér bőrű tagjaként élőben-élesben tapasztaltam meg az igazságtalan kirekesztés súlyát.
Végül mégis jól jött ki a lépés. Az újonnan érkezettnek járó kiszúrásból kerültem a város túlsó végén, a kórháztól távoli épületben üzemelő elfekvő osztályra. Kolléganőim és a szintén nemzetiségi cégtulajdonosnő nem is tudta mennyire jót tesznek velem.
Messze a többiektől, itt csak a műszakváltó társammal kellett kapcsolatot tartanom.

Az egészésgügyesekkel könnyebben boldogultam. Nekik csak az elvégzett munka számított. Dolgozni pedig nagyon tudtam.

Büszke, rátarti, hányaveti kolléganőim ravasz munkakerülése mellett az én buzgómócsing igyekezetem még jobban kitűnt.
Első műszakom első órájában örökre szóló, iszonytató élményt nyújtott ez a kórházi osztály. Itt megkétszereződtek a purgatórium kínjai. Nemcsak a lelkek, de a testek is szenvedtek.

Vaságyak felhúzott rácsai mögött a náci haláltáborokban készült dokumentumfilmek eleven csontvázai feküdtek. Az emberi méltóság utolsó morzsáitól is megfosztott, félmeztelen élő halottak.

Létezésük valóságából kibillent, aggkorú matrónák ültek a kórtermek székeihez kötözve.
Olajzöld bőrü, pókhasú, idióta alkoholisták handabandáztak delíriumos kábulatukban.
Haldokló daganatos betegek kiabáltak önkívületükben.
Amputált lábak, rothadó, felfekvéses ülepek, váladékozó, üszkösödő sebek tették pokolivá az életből még hátralévő napokat. Ezek a romos, magatehetetlen testek leírhatatlan szagokat árasztottak.
Fekália, emberi ürülék - szar! - borított el minden kórtermet, folyosót és mellékhelyiséget.

Percről percre, minden pillanatban akadt egy lelassúlt, tehetetlenül csúszó-mászó emberi roncs, aki a hosszú folyosót dekorálta végig kakával, az ágya melletti falat kente össze a pelenkájából előbányászott festő anyaggal vagy éppen a wc falát fröcskölte körbe a hasmars látható bizonyítékával.

Mindíg akadt egy alkoholista, aki egész kórtermét összevizelte.
Szellemileg leépült öregek, akik a valóságtól elszakadva, indulatosan küszködtek saját rémképeikkel.
Kitépett infúziók vértócsái, kiszaggatott katéterek pisi tengere, sárga arcú, megdermedt tekintetű, lepedőbe csavart élettelen testek, mind-mind a napi rutinhoz tartoztak.
Soha nem felejtem el az első halott mamát, akire én találtam délutáni takarítás közben. Csak álltam és néztem az áttetsző sárga, megbékélt arcot. Néhány nappal korábban még a kényelmetlen kórházi ágyra panaszkodott. Hogy megnyugtassam, felmosás közben elmeséltem neki Andersen Borsószem hercegnőjét. A királyfi és a kényes-fényes hercegnő tőrténetét kikerekedett szemekkel, figyelmesen hallgatta.
Mikor a végére értem mohó reménykedéssel kérdezte - "és, elvette feleségül?"
A befejező "boldogan éltek, míg meg nem haltak" őt is megnyugtatta. Csillogó szemén látszott, rövid időre sikerült visszatérnie múltban kószáló, tétova gondolatai világából.
Talán ő is boldog lett kicsit mielőtt meghalt.
-"Finita commedia" - idézte - rosszúl - Bajazzo záró mondatát, Leoncavallo gyönyörű operájának befejező szavait az időközben odaérő orvos.
-"La commedia e finita" - majdnem kicsúszott számon a helyreigazítás. Időben észbekaptam. Engem itt nem az eszemért tartanak.
Szellemi képességeimet kemény kézzel fojtottam magamba. Hiszen tudtam, nem lóghatok ki a sorból! Gyerekkoromtól fogva súlyos leckéket kaptam ebben a témakörben. Bár közel jártam az ötvenhez, lelkemben még mindíg anyám rám vonatkozó negatív ítéletei harsogtak.
Hittem nekik.
Igyekeztem tökéletesen alkalmazkodni, megfelelni. Még sok év kellett, míg észrevettem, hogy belőlem mindíg fölülről kellett lenyesni. Szerény képességű környezetem elvárásainak megfelelően éppen a lényeget kellett beáldoznom a békesség kedvéért. Most is ezt tettem. Nem akartam kilógni hat-nyolc osztályt végzett kolléganőim közül.
Egy alkalommal mégis kiborult a bili. Délutános műszakban éppen a gyógytornász rendelőjében dolgoztam, amikor észrevettem a takarítónak szóló pimasz, tegező hangnemben megfogalmazott üzenetet. A kockás füzetlapra írt ákombákom szövegre azonnal válaszoltam.
Írásban - angolul.
Kíváncsian vártam a hatást. Négy-öt nap telt el, mire a szintén angol nyelvű válasz megszületett.
Hát igen.
Magyarul pimaszkodni könnyebb volt.....

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. augusztus 6. 12:52

:-)))

Mygan2013. augusztus 5. 23:58

:)