Hegyimenet Útközben-15 Csak egy kis nyomor...

pauleve55•  2013. augusztus 5. 14:07

Az itt és most jelen pillanatának valósága 2002-ben ijesztő felismerést hozott. Hiába a kertben megtermelt zöldségek, hiába a nyári szezonális vagy a faluban végzett alkalmi mezőgazdasági munka - állandó, bejelentett, éves állást kell találnom.

Pedig tényleg mindent elvállaltam. Szőlőt kapálni és szüretelni jártam falubeli ismerősőkhöz. Volt, aki előre szólt - fizetni nem tud, de kaját csomagolni igen. Na, más sem kellett fasírtra, rántott húsra, házi sütire éhes csemetéimnek. Mire délután lett és nyakig sárosan, ragacsosan kiértünk az utolsó sor végén, mire végighallgattuk és végig hahotáztuk a jelenlévők összes fergeteges anekdotáját, mire a nap közben pálinkával és háziborral megerősített teherhordó férfiak az utolsó nagy láda szőlőt is feldobták a traktor platójára – majd magukat is eldobták az őszi nap melegítette fűben! - addigra háziasszonyunk már szatyrokba csomagolta fizetségünket. Otthon aztán se vacsorára, se másnapi ebédre gondom nem volt!
Mindíg nagyon hálás voltam neki.
Köszönöm.

Kukorica kapálás és szedés idején is megtaláltak a szomszédok. Törtük, hántoltuk, zsákba szórtuk a sötétsárgára érett, nagy kukorica csöveket. Azt, hogy egy darab spárgán lógó, csuklóra erősített százas szeg milyen nagyszerű vágó szerszám - és mekkora kincs - tud lenni, azt is itt tanultam meg.

Amikor egy jóérzésű, falubeli vállalkozó apró fenyőfacsemeték elültetéséhez keresett alkalmi munkást, én pont megfeleltem. Sohasem felejtem el a nagyszerű hangulatot. Reggeli induláskor két kisebb gyerekemet is autóba pakoltuk, így robogtunk a munka helyszínére. Nagyszerű nap volt. Nem munka, sokkal inkább erdei piknik. Gyönyörű környezetben, illatos friss levegőn, családias hangulatban dolgoztunk. Gyerekeim időnként nekibuzdultak és kezem alá adogatták a kis gyönge fácskákat. Amikor megunták, játszottak tovább. Estére a gyerekszerető, kedves vállalkozó ünnepélyes keretek közt kifizette őket is! Hazaúton nagyon büszkén csörgették maréknyi fémpénzből álló fizetésüket. Ennek a vállalkozónak együttérző, jószívű anyukája egy alkalommal nagy vészhelyzetből segített ki minket. Állandó, folyamatos csőd helyzetünkkel már könnyen boldogultam, de amikor még a szokásos rossznál is rosszabbá váltak a dolgok, akkor már nem bírtam velük. Segítségre lett szükségem.

Tudtam, hogy pénzt soha senkitől nem kérek! Se kölcsön, se ajándékba – semmilyen formában! Akkor kipattant az isteni szikra.

Férjem halála után pesti unokatestvérem rendszeresen – negyedévenként? - meglátogatott bennünket. Rendszerint extra vállalati autóval, kiöltözve és tűsarkakon, nagy firifittyel érkezett. Ilyenkor anyámat is felpakolta és nálam is hagyta több hetes falusi kiruccanásaira. Minden alkalommal tele csomagtartóval érkezett.
Igen. Ez nagyon jól hangzik. Ugye?
Volt idő, amikor még én is reménykedtem, hogy az otthnából hozzánk elhozott kopott-szakadt használt ruhák, széttaposott-levetett cipők, roncs konyhai eszközök, törött játékok között akad majd használható, rendes holmi is. Valami, ami igazi segítséget jelent. Néhány havonta zsákszám érkezett a kacat, amit persze minden alkalommal hálásan megköszöntem. Láttam unokatestvérem arcán a nagylelkű adakozás örömét – ezt el nem rontottam volna. Ilyenkor anyám is büszke lehetett kedvenc-fogadott lányára. Olyan elragadtatással, olyan átszellemült alázattal csodálta az előkerülő vacakokat. Nagyon büszke volt nevelt gyermekére amiért az ilyen irdatlan mennyiségű tárgyat vásárolt, használt, birtokolt.
Gondoltam, hadd örüljenek.
Persze éreztem én, éreztem, mennyire megalázó, hogy minket csak erre tartanak méltónak. Ennyire becsülnek. A sok vacak kacatos szemét felvevőhelyének tartanak.
Néhány hét után, amikor anyám hazautazott, a lim-lomot összeszedtem és bepakoltam a kályhába.
Tény és való – egy pár ócska cipő a sparheltben megmelegített egy kisebb fazék fizet!
Hurrá!
Egyszer mégis csoda történt. Megérkezett hozzánk egy 36-os számozású nagyon jó minőségű, vadiúj, bordó bőr szandál. Bár hordani a magas sarkút semmiképpen sem tudtam volna, de értéke miatt elrejtettem.
Iszonyatosan szorult anyagi helyzetünkben ez a szandál lett a tárgyalási alap.
Szégyelltem magam én, rettentően szégyelltem magam, de mégis csak belevágtam. Fenyőültetős, erdőtulajdonos falubelim kis ruhás-cipős butikot üzemeltető és rendszeresen vásározó anyukájának ezt a szandált ajánlottam fel megvételre.
Koldulás volt ez, de legalább mégsem látszott annak!
Kedves, szelíd arccal, szemrebbenés és főleg ítélkezés nélkül adott érte egy nyolcszáz forint értékű étkezési utalányt.
Az a kis darab papír hihetetlen segítséget jelentett!
Azonnal nagy szatyor rizsre, lisztre, cukorra, kenyérre váltottam a szomszédos élelmiszer boltban.
Azóta is – örökké! - hálás vagyok érte.
Köszönöm.

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!