Hegyimenet Útközben-14 ...és drámák

pauleve55•  2013. augusztus 5. 00:15

Életem mostani szakaszában éppen a falu közössége által buzgón kínált "elhagyatott, magányosan szenvedő öregasszony" című dráma főszerepét utasítom vissza. Rámenős győzködésüket több, különböző előadásban hallhattam már.

- "Akárhányszor találkozunk, maga mindíg fáradtabb." - nyitotta beszélgetésünket az ismerős fiatalasszony.
- "Csodálkozik? Négy sikeres, tanult férfit neveltem fel egyedül. Furcsa lenne, ha közben nem fáradok el."
Nem is hallotta, amit mondtam. Láttam már, ez a hangos, szigorú monológ nem rólam szól.
Ez az ő magánszáma.
Belül somolyogva figyeltem külvilágnak szóló, részvétteli jóindulatnak álcázott manipulációját.
- "Magának is jobb lenne, ha elköltözne a gyerekeihez! Különben is, szörnyű látni, amikor biciklizik, ahelyett, hogy vonattal járna!" - mondta ezután hangjában és szándékában súlyos nyomatékkal.
Megnyugtattam, innen legfeljebb egy erdei remetelakba költözök. Ott még jobban kiélvezthetném az egyedüllétet.
Megsértődött, de nem adta fel.
Majd ő segít - felkiáltással kezemből erőszakkal húzta, tépte bevásárló szatyromat. Elmagyaráztam neki, miért nem kell a segítsége. Azt, hogy nem akarom saját magamat lesajnált, segítségre szoruló, tehetetlen embernek érezni. Régen rossz lenne, ha egy szatyor kifogna rajtam!
- "Teher alatt nő a pálma?" - kérdezte gúnyos mosollyal és elváltunk.
Bosszús volt, amiért kisiklottam a kezei közül, pedig ő már képzeletben szörnyűlködve mesélte a falunak, hogyan kellett neki, magának cipekednie az agyon dolgozott, elhagyatott, meghibbant roncs öregasszony helyett.
Hát, ez nem jött össze.

- "És, sikerült társat találni? Ne legyen szomorú, még nem késő!" - bíztatott a kedves, boltos hölgy.

Félig viccesen megkértem, ne ijesztgessen. Ezután már békén hagyott.

- "És a gyerekeid legalább támogatnak?" - kérdezte mohó, rosszindulatú arccal egy korombeli ismerősöm. Elmagyaráztam neki, addíg jó, amíg én tudok adni nekik. Nagyon nagy baj lenne, ha nem tudnék anyagilag gondoskodni magamról. Még egy darabig grimaszolt és rángatta a vállát, de elhallgatott.

- "Mit tudsz csinálni egyedül otthon?" - faggatott szent borzadállyal utcabeli szomszédom.

Biztosítottam, annyi tervem van, annyi mindent szeretnék még megtenni, annyi fontos dolgot kell bepótolnom, hogy már száz évre előre teleírtam a naptáramat. És a sok-sok elolvasatlan könyv még bele sem fért.....
Valódi jószándékát bizonyítva szomszédom bólogatott és megpróbált megérteni.

Láthatóan mindannyian bajban vannak. Izgatottan, felháborodva vagy épp értetlen szörnyűlködéssel terelgetnek a szokások által kijelölt útra. Szeretnék végre látni, ahogyan elvárásaiknak megfelelően legyengült beteg, megkeseredett, világfájdalmasan szenvedő, csupa panasz öregasszonnyá változom.

Úgy gondolom, ellenállásomnak köszönhetem a szemközti udvarból házam elé tolt, szeméttel dúsított hó hegyet, felbontva kapott levelemet vagy a kerítés ajtó elé telepített, papír zsebkendővel díszített kupac kakát.
Kinyilvánított függetlenségemre környezetem saját szellemi képességei szerint reagál.
És még csodálkoznak, hogy velük közösséget vállalni nem akarok!!

Időnként - szerencsére nagyon ritkán - családom is megkínál "az egyedül, elhagyatottan szenvedő mártír anya" című dráma főszerepével. Tudom, jószándékkal teszi, akármelyik családtagom is szándékozik engem megmenteni. De mitől is? Itt és most szeretném tudatni összes segítőkész, jólelkü, szerető szívű családtagommal, hogy engem nem kell megmenteni!

Már meg vagyok mentődve!
Zűrös, súlyos életem évtizedei után végre hihetetlen békét, nyugalmat találtam.
Fizikailag egyedül lenni, egyedül élni saját enrgiámmal feltöltött békés otthonomban, ez a legtökéletesebb szabadság állapota!
Hazatérni biztonságos, csöndes menedékembe, bezárkózni és élvezni a nyugalmat!
Tudom, hogy ez megjár nekem! Megdolgoztam érte.
Néhány hónapja már biztosan érzem, anyagi világban rámrótt feldatomat befejeztem. Eddig az volt a dolgom, hogy másoknak adjak magamból. Most eljött az idő, amikor önmagamért élhetek.
A befelé forduláshoz, az elmélyüléshez pedig csönd kell.
Az egyedüllét csöndje.
A buddhizmus vagy hinduizmus számtalan fajtáját gyakorló keleti társadalmakban senki sem csodálkozik azon, ha egy idősödő ember elvonul a világtól és végre szellemi házi feladatának megoldására összpontosít. A kereszténység önkéntes magányt vállaló remetéit is békén hagyták.
Bár ebben a mi betegesen anyagias, megvadult nyugati társadalmunkban ez furcsán hangzik, de én most szellemi leckét írok.
Ennek van az ideje.

Innen már tisztán látható, hogy egész életemben, mindíg széllel szemben mentem. Mindenkori ellenállásom és szabad döntéseim helyességét elért családi sikereim, megtalált lelki békém és fizikai egészségem bizonyítja. Az előrevivő dac útján azonban elkövettem egy nagy hibát. Bolond módon elismerést, elfogadást vagy éppen támogatást vártam rokonaimtól, családtagjaimtól, emberi környezetemtől. Attól aki ellenkezésem miatt halálosan, vérig sértődött! Ráadásnak ellenséges viselkedésüket fel sem ismertem.

Majdnem hatvan év kellett, hogy fejemben világosság gyúljon.

Eddig nem vettem észre, hogy amíg életem során én magam a felmerülő problémákat feladatnak tekintettem és egyetlen célom a legegyszerűbb, legjobb megoldás megtalálása volt, addíg munkakapcsolatunkat a környezetemben élő emberek hatalmi harcnak érezték.

Na nehogy már neki legyen igaza! - jelszóval utasították el ötleteimet.

Ezekben az összecsapásokban őket soha nem érdekelte a feladat eredményes megoldása. Egyetlen céljuk szerint mindenáron parancsolni akartak nekem.
Anyám, unokatestvérem, Pisti és rokonsága, ismerősök és idegenek akaratukat teljes gőzzel erőltették rám.
Gondot az sem jelentett nekik, ha rám kényszerített döntéseik hibái már a kezdet kezdetén tisztán láthatóak voltak.
A végeredménnyel ők nem törődtek.
Hiszen rám erőltetett hibás döntéseikért a felelősséget nem nekik kellett vállalni.
Csak és egyes egyedül a parancsolás volt fontos.
Azt teszed, amit én mondok, ha belepusztulsz is!

Sikerült ezeket a csapdákat kikerülnöm.

Cserébe, előre megjósolható módon megkaptam vérig sértődött környezetem elutasító haragját.
És ekkor, én nagy marha, nem értettem, mi történik.
Legközelebbi hozzátartozóim miért nem büszkék pozitív végeredményt hozó döntéseim láttán?!
Miért nem örülnek sikeres önállóságomnak?!
Miért próbálnak a helyes útról visszahúzni?!
Kicsi gyerekkorom óta őriztem lelkemben a visszautasítás fájdalmát.
Hűségesen kínoztam magamat a sértődött külvilág által sugalmazott bűnösségem tudatával.

Ennek itt és most van vége!

Többé már nem kívánom szabad döntéseimet környezetemmel elfogadtatni.

Segítséget, támogatást tőlük már soha többé nem kérek.

Kedvelhetnek vagy akár útálhatnak is úri kedvük szerint.

Ma már nem érdekel.

Megkönnyebbültem.

Szabad vagyok.


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. augusztus 6. 12:48

Köszönöm :-)

Mygan2013. augusztus 6. 00:01

:)