Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Hegyimenet Útközben-13 Játszmák és...
pauleve55• 2013. augusztus 5. 00:09
Az emberek túlnyomó többsége cselekedetei következményét nem tudja vagy nem akarja felmérni. Az életükben adódó kihívásokat rémülten fogadják.
Ezekre a sorscsapásnak minősített eseményekre előre elkészített válaszokat keresnek. Olyan lehetőséget, amikor gondolkodás nélküli, automatikus reakciójukért nem kell felelősséget vállalni.Ijedten vizslatják környezetüket, két kézzel kapaszkodnak a mások által is alkalmazott, régi jól bevált szokásokba.
Soha, eszükbe sem jut mélyebben elemezni pillanatnyi helyzetüket. Alaposabban kideríteni, vajon számukra melyik megoldás lenne megfelelő. Egyáltalán nem zavarja őket, hogy a közkedvelt és elfogadott sémák általában visszahúzó, bénító tartalmakat hordoznak és negatív végkifejlethez vezetnek. Eszükbe sem jut, hogy épp most, a mindenki által elfogadott szerep eljátszásával saját életüket - önmaguknak és önszántukból - teszik tönkre. Mindíg, minden csak a szokások, a kritizáló külvilág engedélye alapján végezhető.
Legfőbb cél a gondolkodás, a felelősség vállalásának elkerülése.Ez a "hiszen mindenki más is így csinálja" jelszó nekem kevés volt. Éreztem, a "mindenki más" az nem én vagyok. Lehet más elégedett önpusztító felelőtlensége kellős közepén trónolva. Én magam inkább továbbgondolom életem dolgait. Előre tekintek. Eltervezett céljaimnak megfelelő módon veszem jelen pillanatom akadályait.
Ebből a gondolkodásból természetesen állandó konfliktus támadt. Hiszen kotkodácsoló, panaszkodó, bosszúálló, egymásra mutogató, manipuláló környezetem viselkedésével pontosan ellentés megnyilvánulásokat produkáltam. Hosszú távra, mindíg csak saját erőmre alapzva terveztem és felelősen gondolkodtam. Terveimben az igazi emberi értékek megvalósítását tartottam fontosnak.
Minden alkalommal, amikor a külvilág felkínálta - sőt erőszakosan rám tukmálta! - az éppen esedékes, helyzetemhez illő játszma drámai szerepét, én segítségüket visszautasítottam.Saját életemben saját tervet, saját megoldást készítettem.
Ezzel kivívtam sértett környezetem felháborodását. El sem tudták képzelni, hogy egyszer valaki megtagadja az engedelmességet. Merészel ellenállni. Megvédeni saját szabadságát.
Nem manipulálható.
Mit képzel magáról, ő jobb nálunk? Lenéz minket! Ennek semmi sem jó! Senki, hülye, csodabogár, elmebeteg, destruktív elem ...
Óriási ellenállásba ütköztem, amikor fellázadtam "az asszonynak tűrni kell csendben" című dráma "mártír, szenvedő feleség" szerepével szemben. Amikor rájöttem, ez a színdarab mindannyiunk kínkeserves pusztulásához vezethet csak. Környezetem most is erőnek erejével rángatott vissza. Ebben az esetben igyekezetemmel kiérdemeltem a "hülye kurva" megtisztelő címet.
Megítélésemen az sem javított, hogy Pisti "a férfinak innya kell" című drámájában eljátszott agresszív, " a család ura és parancsolója" szerepén is átláttam. Hogy bolond módon szerettem volna őt magát is felszabadítani.Ezzel persze csak megerősítettem környezetemet véleményében. Miszerint erkölcstelen senki vagyok, aki nemcsak engedelmeskedni nem akar urának, de még férfiúi előjogaitól is megfosztaná őt!
Szörnyű!
Egyikük sem látta, hogy Pistit elpusztítják ezek a ráerőszakolt szerep által kötelőzéve tett előjogok.
A "mártír, szenvedő özvegy" elnevezésű dráma megtagadása okozta az egyik legnagyobb összeütközést. Képes voltam túl tekinteni a szenvedő áldozat pillanatnyi sikert adó szerepén. Láttam, a jövőben mekkora pusztítást okozna. Éppen a nekem legfontosabb embereket tenné tönkre. Környezetem reakciója pontosan tükrözte döntésem jelentőségét.
Hatalmas volt.
Korábban az anyám által sugallt "mártír, szenvedő anya" című játékból is kiszálltam, amikor bevállaltam négy gyereket. Társadalmunk sürgősen bevetette büntető szankcióit. Remek módszerei voltak. A hetvenes években előfordulhatott, hogy munkavállaláskor a fiatal, szaporodásra képes nőket első körben orvosi igazolás beszerzésére kötelezték. Amikor pecsétes dokumentumban igazolták, hogy nem terhesek, majd szent esküt tettek, hogy soha nem is lesznek azok - na akkor lehetett a munkáról beszélni.
Minden, csakis anyagilag motivált munkaadó gyűlölte a gyesre menő kismamákat!Közülük egy sem godolkodott el azon, milyen sors vár a társadalomra amelyik útálja, üldözi a saját jövőjét hordozó, önmaga túlélését biztosító gyerekeket.
Három hónapig próbáltam Csabikámat rejtegetni a külvilág rosszalló tekintete elől. Hat hónapos terhesen már nem tudtam hova behúzni hasamat. Irodai főnököm kifejezte csalódottságát, majd egyértelmü ajánlatot tett a csorba kiköszörülésére. Szerencsére vészes vérszegénységet okozó Csabikám megoldotta a kínos helyzetet. Sürgősen táppénzre menekültem.
A szülőszobában pofozkodó, gorombáskodó orvosok, szülésznők szintén a gyerekvállalás megelőzésén dolgoztak. Aki egyszer kezük közé került, legközelebb jól meggondolta a dolgot. Harmadik gyerekét szülő, fájdalmaira panaszkodó ismerősömet a "hallgasson, minek tette oda a .....ját a ....ba, .....bele" igazságával gorombították le.
Ha ezek után valaki még mindíg kellően elszánt volt, számíthatott a legrosszabbra.
Már a "hátrányos helyzetű nagycsaládos" elnevezés is magában hordozta a külvilág elítélő véleményét.
Másnak volt esze és nem szült négy gyereket! Maga megbolondult? Szaporodik, mint a nyulak!
Mégis, ebben az esetben váratlan megerősítést is kaptam.
Négy gyerekkel a városi parkban sétáltam. Mikikém használtan vásárolt, de gyönyörű, bordó babakocsijában feküdt, jobb oldalon Manó kapaszkodott a kocsiba. Mellettem két nagyobb gyerekem ugrabugrált. Kicsi, öreg mama már messziről, kedvtelve nézett minket.
- "Mennyi a magáé?"- kérdezte mosolyogva.
- "Mind!" - válszoltam büszkén.
- "Istennek tetsző dolog amit maga csinál!" - mondta komolyan.
Fantasztikusan éreztem magamat. Pontosan azt mondta ki, amit én is biztosan tudtam. Megerősített a felejthetetlen pillanat.
Köszönöm.
Saját magamért legtöbbet az orvosos, beteges dráma "krónikus beteg" szerepének megtörésével tettem. Azzal, ahogy felismertem, egy önmagát bevallottan betegnek tartó, saját betegségét fennen hírdető ember soha nem lesz egészséges. A hivatalos papírokon és számítógépek memóriájában rögzített, névreszóló nyavalyák lemoshatatlan bélyeggé válnak. Ráaggatott, hivatali dokumentáció által hozzá rögzített bajaitól megszabadulni senkinek sem könnyű. Ebből a játszmából egyedül a makacs, erős egészségtudat vezet ki.
Hiába is vártam volna ölbe tett kézzel a kívülről érkező csodát. Amíg betegnek hittem magamat, engem az Atya Úr Isten sem gyógyíthatott volna meg. Amíg szellemi képességeim segítségével, készségesen együttműködtem az orvos által programozott szörnyűségek létrehozásában, addíg testem ennek a szándékomnak engedelmeskedett.Az egészséget a gondolatok szintjén, fejben kell létrehozni.
Utána a tökéletes, öngyógyító test igazodik a pozitív gondolatokhoz.
Azt teszi, amit elvárunk tőle.
Gondolataink, önmagunkba vetett hitünk szerint lehetünk betegek vagy egészségesek.
Az pedig már nem is kérdés, hogy egy krónikus betegnek bélyegzett ember vizsgálatok, leletek, panaszok, tünetek, rendelési idők vagy éppen elhalálozott betegtársak körül forgó gondolatai milyen valóságot teremtenek.