Hegyimenet Családi leltár-5

pauleve55•  2013. augusztus 6. 20:58

 

Ebben a fura leltározásban most Sándor jön.
Sándor gyerekem a másodiknak születettek lezser, könnyed magabiztosságával érkezett.
A bölcsődében majd az óvodában könnyen vette az akadályokat.
Egy-kettőre eljött az iskolába járás ideje. A csupa szeretet óvó és gondozónők helyett most gyerekem szellemének fejlesztését kis fiatal, menyét arcú, pökhendi stílusú tanító néni vette kézbe. Az ünnepi hangulatú első osztályos évnyitó után alig néhány nappal megtörtént a rémesen lelombozó családlátogatás.

Miután emeleti lakásunkban kellő tisztelettel fogadtam, ez az épphogy végzett, szinte gyerekkorú tanító néni flegmán, nagyképűen nyilatkozott a rábízott gyerekcsapatról.

- "Nem nagy eresztés!" - szólt az ajakbiggyesztős ítélet.

- "Nem nagy eresztés!" - alkotta meg véleményét harmincegynéhány hat-hét éves kisgyermekről alig két hétnyi ismeretség után. Ez a csapatnyi idegen gyerek nevének megjegyzéséhez is rövid idő neki bőven elegendő volt lesújtó ítélete kialakításához.

- "Nem nagy eresztés!" - mondta és kifejezően legyintett keskeny, megfelelően manikűrözött kezével.

Még a lélegzetem is elállt. Hogyan merészeli?!

De már késő volt.
Az ítélet megszületett.
Tanító néni már nem is várt semmit apró tanítványaitól. Hiszen ők egy ilyen "nem nagy eresztés" osztály. Sötét, buta kis fejében a dolgok már eldöntettek!
A szerencsétlen kis nebulóknak ezek után bizony fel kellett kötni a gatyát, hogy kitörhessenek ebből az előítéletből!

Sándor lelkesen vetette magát az iskolai életbe. Amihez kedve volt, azt mindíg megtanulta. A többi tanyag elsajátításához szülői kényszert alkalmaztam - rendszeresen kikérdeztem a frissiben feladott és éppen megtanult leckéket. Egy kicsivel több szorgalom jól jött volna, de így is remekül - nagyjából négyes átlaggal - mentek a dolgok.

Biztosan tudtam, mekkora őrültség lenne gyerekeimre rákényszeríteni azokat az égig érő elvárásokat, amiket irányomban saját szüleim alkalmaztak. Minden kitűnő bizonyítványomért gyomorfájással, álmatlansággal, állandó bűntudattal, beteges megfelelési kényszerrel fizettem. Amikor a szülő csak a tökéleteset hajlandó elfogadni, amikor a hajszálnyi lecsúszás aránytalanul nagy büntetéssel jár, akkor az iskolába járás gyorsan rémálommá válik. Amikor a szülő csak a külvilág felé mutatott kitűnő képpel törődik és közben fütyül gyereke valódi képességeire, na ez már nem tanulás, ez lelki terror.

Ezt mindenáron el akartam kerülni!
Lehet, hogy épp ezért átestem a ló túloldalára és időnként a szükségesnél kevésbe szorongattam meg a lazaságot alkalmanként túlzásba vivő gyerekeimet?
Nem tudom.
Egy biztos - inkább akartam egészségesen pimasz, szertelenül vidám csibészeket látni magam körül, mint gyerekkori önmagamra hasonlító önsanyargató, stréber, rettegő idegroncsokat.
Ebben mind az öten, maradéktalanul egyetértettünk!

Már falun laktunk, amikor Sándor rájött, mennyire vonzódik a zongorázáshoz. Az ajándékba megkapott komolytalan szintetizátor csak rövid ideig kötötte le. Valódi zongora, valódi zongorázás lett az elérendő cél. Első lépésként naívan, reménnyel telve pályaválasztási tanácsadásra a megyeszékhelyre utaztunk. A zeneiskola hatalmas, fekete, valódi zongorája mellett Sándor kíválóan bizonyított. A játék szintetizátor és az időnként rendelkezésre álló iskolai zongora megtette a magáét. Bíztató elismerő bólogatás és - elutasítás következett!

- "Milyen kár, milyen kár!" - változott hirtelen varnyúvá a szakember.

Minden hiába - mondta - gyerekem túlkoros!
Nincs mit tenni, szabály az szabály!
Megdöbbentem.
Hogyan lehetséges időben korlátozni a tehetség megjelenését?!
Hogyan is képzelheti valaki, hogy a művészi adottságok a hivatal által meghatározott időrendben fognak majd jelentkezni - és csakis, szigorúan a szabályozás szerint! Ráadásul éppen a mindent gyökeresen megváltoztató, alapjaiban megrengető és megújító kamasz kor beköszönte előtt.
Hiszen a legnagyobb zeneszerzők közt is alig találunk Mozarthoz hasonló csodagyereket.
Pedig a hivatal kőkemény rendszere értelmében egyedül csak ő lett volna alkalmas a zenei képzésre. Az összes többi túlkoros zseni kolléga pedig szigorúan kiselejtezésre került volna.
Nem volt mit tenni.
Hivatalosan is túl öregnek nyilvánított gyerekem ettől kezdve hetenként egy alkalommal, a közeli kisvárosból falunkba kijáró zongora tanárnőtől vett leckéket.
Már csak az itthoni gyakorlás problémáját kellett megoldanunk. Zenetanári segédlettel sikerült is kerítenünk egy részletre megvásárolható, kis méretű zongorát. Néhány hónap alatt - anyám támogatásával - ki is fizettük.

Jó volt hallgatni, amint Sándor nagy lelkesedéssel gyakorolt. Egy tanéven keresztül két kisebb testvére is zongora órákat vett, de őket nem varázsolta el a hangszer. Sikeres templomi Karácsonyi koncertek, iskolai évzáró hangversenyek következtek egészen addíg, míg egy szép nap gyerekem lelkében a zongora helyét elfoglalta az elektromos gitár.

És hogy a billentyűk ezután se hiányozzanak, kárpótlásképpen hazahozta életünk első - szintén részletre megvásárolt - számítógépét.

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!