Hegyimenet Családi leltár-3

pauleve55•  2013. augusztus 6. 13:31

Hamarosan kiderült, hogy gyerekem eddig oly segítőkész apja is így gondolkodik. Sajnos!

Konyhájuban ülve nagyon szigorú hangvételű, roppant fontoskodó kiselőadás keretében világosított fel a középiskolai továbbtanulás anyagi vonzatáról. Biztosítottam róla, hogy számára tervem extra pénzügyi terhet nem jelent majd.
Ekkor a hangulat is megenyhült.
De ne legyünk igazságtalanok.
Még mielőtt rossz véleményt alkotnánk róla, feltétlenül tudnunk kell a lelkében működő mozgató erőkről.
Azokról a szüleitől megtanult és gondolkodás nélkül, öntudatlanul tovább üzemeltetett játszmákról, amik hatására saját gyerekének ellensége lett.
Még most is emlékszem arra a vékony, szelíd arcú, őszinte tiszta tekintetű tizennyolc éves gimnazista fiatalemberre, akit szülei cserben hagytak, akitől éppen most vonták meg anyagi támogatásukat. Aki az angyalföldi gimnázium negyedik osztályában tudta meg, hogy érettségi ide vagy oda, továbbtanulásának lőttek!
Szüleit az sem hatotta meg, hogy fiúk az éppen éledező, hatalmas jövő előtt álló informatikát ösztönösen értette.
A ruhásszekrény méretű, lyukszalaggal programozott számítógépek elvarázsolták.
Tehetségét az iskolában is felismerték. Hétről-hétre neki is jutott a súlyos állami pénzekért megvásárolt számítógép időből. Ilyenkor a Krisztina körúton az Akadémia tulajdonában lévő gép monstrumokon dolgozhatott. Programokat készített és futtatott.
Elsők között az országban!
Jó érzékkel és tehetséggel készült a közeli jövőben, hamarosan megérkező információs forradalomra.

Hogy mekkora sikereket ért volna el, ha....??

Hogy milyen felfedezéseket, kutatásokat vitt volna végbe....??

Hogy mekkora veszteség érte az egyént és a közösséget.....??

Szülei tojtak ezekre az elméleti kérdésekre. Egyetlen szempont a pénz megspórolása volt.

Hiába, a hol kereső, hol csak költő apuka alkoholizmusa sokba került.....
A mentőötlet utolsó pillanatban érkezett egy hivatásos határőr, belügyminisztériumi dolgozó nagybácsitól. Ez a kényszerpálya vezetett végül a honvédséghez. A szülők végre megkönnyebbülhettek. Megszabadultak a gyerektől, aki mostantól nemcsak diplomát, de ingyen szállást, ruhát, étkezést és zsoldot is kapott.
Cserébe pusztán csak a lelkét kellet adnia!
Kit érdekel....!
Ez a becsapott, szenvedő fiatalember néhány év alatt megtört. Rá sem lehetett ismerni. Egyszerre csak szentül hitte és vallotta, hogy egyetlen gyerek sem érdemel tanulmányaihoz anyagi támogatást. Hogy a szülők joggal és helyesen teszik, amikor gyereküket cserbenhagyják, kitaszítják.
Csak a megspórolt pénz mennyisége számít.

Érdekes módon, az eltelt két évtized során fejében a saját szüleitől egykor ajándékba megkapott érettségi is bűnös, méregdrága haszontalansággá változott. Szakmunkásképző lett a csúcs, a még megfizethetőnek ítélt maximum. Saját gyerekeire is rákényszerítette - volna! - az életét kisiklató szülői magatartást. Hiszen végre eljött az elégtétel boldog pillanata.

Bűne - ha volt neki egyáltalán - csak a megvilágosodott tisztánlátás hiányából fakadt. Igazságtalanság lenne többet követelni tőle, mint amennyit a képességei megengedtek neki.
Gondolkodásának hibái lassan, de biztosan megérlelték kudarcait.
Most, közel a hatvanhoz, életében már látványosan kiteljesedett egójának uralma.

A gondolkodás és kritika nélkül, engedelmesen beteljesített önkorlátozó kényszerek - "...mit gondol rólam a külvilág...", "...mások mit szólnak és mit várnak el tőlem..."- ,

a pesszimista - "neked ez úgysem sikerül..." - előítéletek,
a honvédség által is táplált "... nekem higyj, ne a szemednek...", "...azt tedd amit mondok és ne azt, amit csinálok..." parancsok,
az alkoholizmus - "...valahogy ki kell bírnom az igazságtalanságot, amit elkövetek önmagam ellen..." megtette a magáét.
A totális elfojtás hatására odabenn, a sötétségben teljesen elveszett a reménybeli informatikus.
Mára már egy mibil telefon kezelése is gondot okoz annak az embernek, aki az országban az elsők között tanult informatikát, készített programot és alkalmazta azt számítógépen!!

Azt már mondanom sem kell - ugye? - hogy gyerekeim taníttatását anyám fura elmebetegségem ijesztő tünetének tekintette. Hiszen ő - velem ellentétben - jól tudta, mik az elvárt viselkedési normák, hogy mit KELL tennie egy özvegynek.

- Anyagi nehézségekre hivatkozva sürgősen megszabadulni minden felelősségtől. -

Kettőnk közös életében pontosan ezeket a normákat alkalmazta.
A gyerek pedig - jelen történetben én magam - mehet a pokolba!

Ez idő alatt én megszállottan, teljes szívemből hittem és bíztam a gyerekeimben.

Ez azóta sem változott!


Tudtam, Csabi könnyen veszi majd a középiskolát, az érettségit, a főiskolát. És így is lett.
Minden visszahúzó, gátló szándék ellenében.
A középiskolai érettségivel párhuzamosan a jogosítvány megszerzését is megcéloztuk. Tudtam, ebben a mostani autós világban képtelenség jogosítvány nélkül boldogulni. És mikor is lenne legalkalmasabb időpont a tanulásra, ha nem az egyébként is iskolába járós életszakaszban. Csabikám örömmel fogadta az újabb kihívást. Az ATI-nál végzett elméleti tanfolyam és a vezetési gyakorlat végén símán, gond nélkül levizsgázott.
Akkor még tizennégyezer forintból!
A következő nagyjából tíz évben a jáművezetői tanfolyam ára megtízszereződött. Sándor negyvenezer, Manókám hetvenezer majd végül Miklós száznegyvenezer forintért szerzett jogosítványt.
Nem engedtem, hogy ez problémát jelenthessen. Biztosan tudtam, gyerekeimet minden lehetséges tudással fel kell fegyvereznem. Jövőjük, sikerük nem múlhat x forint kiadásán vagy megspórolásán. Azt, hogy ezek a hajmeresztő összegek tulajdonképpen honnan és hogyan kerültek elő - na azt én magam sem tudom.

Mindig volt megoldás.

---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. augusztus 6. 20:54

Ajjaj! :-)) Most, hogy elolvasom, már én sem értem... :-))

10082013. augusztus 6. 20:53

Tényleg, honnan?
Áruld el a titkot, hadd tanuljak :)