Hegyimenet Családi leltár-2

pauleve55•  2013. augusztus 6. 13:26

Érkezési sorrend szerint - elsőnek Csabikám kezdett iskolába járni.

Hat éves korára az óvoda buzgó, komoly nagycsoportosából kisiskolás lett. Első óvónénije helyét pedig elfoglalták az éppen esedékes tanító és tanár nénik.
Mégis, a négy gyerekem életébe bevonuló számtalan óvó-, tanító-, tanár- vagy barátnő közül egyedül ő volt az, aki miatt féltékenységet éreztem!
Eltartott egy ideig, míg megszoktam a gondolatot, hogy három éves, aranyhajú Csbikám ragyogó szemekkel áradozik óvónénijéről.

Szerencsére lelkemben hamarosan - és véglegesen! - helyükre raktam a dolgokat.

Csabikám az első, legidősebb gyerekek alkalmazkodásával, fegyelmezettségével vette az akadályokat. Mindíg igyekezett jól teljesíteni. Kitartó szorgalma már az első hónapokban eredményt hozott. Osztályában ő olvasott leghamarabb, legkönnyebben. A költözés és a vele járó iskola váltás ellenére később is tartotta a négyes szintet. Hetedik osztálytól a falubeli általános iskolában tanult.

Minden bizonnyal csupa jóindulat osztályfőnöke és hozzá hasonlóan jószándékú - magyart tanító? - felesége nyolcadik elejére elhitette gyerekemmel, hogy a továbbtanulásra semmi esélye. Szülői értekezleten hiába próbálkoztam, otthon gyerekemnek hiába pedzegettem a városi szakközépiskolában tanulás előnyeit.

Csabikám nagyon alapos - tanári - agymosáson esett át.
Ennek következtében elhitte az őbenne megbízni képtelen tanároknak, hogy valóban buta a szakközépiskolához!

Elmondom mégegyszer a biztos érthetőség kedvéért - nagyjából négyes átlaggal tanuló fiamat osztályfőnöke és magyar tanára lebeszélte a szakközépiskoláról! Mellékesen még önmaga butaságát, tanulási képtelenségét is elhitették vele.

A napi szinten végzett pusztító programozás - "hülye vagy te, fiam" - olyan hatásos lett, hogy Csabi gyerekem még velem is szembeszállt, amikor önmaga remek képességeiről, kíváló szorgalmáról győzködtem.
Nem volt mit tenni.
Már láttam, gyerekem tanári segítséggel ással magát elfelé..... pillanatnyi célja minél butábbnak, képtelenebbnek lenni.
Ezek után már csak a megyeszékhelyen működő egészségyügyi szakiskolát merte bevállalni.

Az iskolához rémes, szörnyű kollégiumi elhelyezés járt. A megdöbbentő valósággal csak a beköltözés napján szembesültünk. Kétségeesetten néztük az emeletes vaságyakkal tezsúfolt hálótermet. Én magam szívszakadva bíztam rá gyerekemet a náci kápó és a szovjet gulágból érkezett börtönőr keresztezéséből született nevelő tanárra! Egyedül Csabikám hivatásos katona apja érezte helyénvalónak a honvédségéhez annyira hasonlító körülményeket.

Egy hét alatt ki is borult a bili.
Következő pénteken gyerekem hulla fáradtan, kialvatlanul, sírva szédelgett haza. A tériszonytató fölső ágyon négy éjszaka mozdulni sem mert - nemhogy elaludni. A szobatársak állandó hangoskodásától tanulni nem lehetett. Úgy tűnt, hogy őrajta kívül mindenki más bulizni, bandázni, szórakozni érkezett a kollégiumba. A meglehetősen piszkos, elhanyagolt lakókörnyezet a sok rémségre csak rátett még egy lapáttal.

Gyerekem hazaérkezésére ünnepi megterített asztallal és itthon ritkán előforduló sült hússal készültem. A különleges vacsora mellett gyorsan elkészült a megmentő terv is.

Hosszú, szívhezszóló levelet írtunk második csalájával a megyeszékhelyen élő apukájának.

Következő vasárnap este Csabikám - közösen írt levelünk kézbesítése után - már új családjánál aludt. Apja igazi szülőként intézkedett a kollégiumban és gyerekét három évre magukhoz költöztette.
Örökké hálás leszek neki és jószívű, segítőkész második feleségének.
Attól kezdve a szükséges iskolai költségeken túl Csbikámmal minden hónapban a gyerektartás és a családi pótlék néhány ezer forintját is elküldtem új, nevelő anyukájához.

Bár a legnagyobb probléma megoldódott, de - ugye? - semmi sem fenékig tejfel! Apjuk italozását ezentúl nemcsak kislánya, de nagy fia is páholyból nézhette.

Csbikámnak a tanulás természetesen - várakozásomnak megfelelően - remekül ment. Ideje volt újabb tervet készítenem. Cél a közeli város szakközépiskolája, az érettségi és egy főiskolai diploma.

Persze így és ennyit egyszerre nem zúdítottam gyerekem fejére.
Gondoltam, haladjunk kis lépésekben. Bőven elegendő, ha én ismerem a távoli, elérendő célt.
A könnyen, fájdalommentesen elvégzett szakiskola utáni nyáron itthon, együtt angol nyelvet tanultunk. Addigra már leszerveztem a szakközépiskolai különbözeti vizsga időpontját. Az elengedhetetlenül szükséges, néhány kezdő angol leckét közösen, gyorsan átrágtuk. Gyerekemet minimális angol nyelvtudás árán felvették a szakközépiskola harmadik osztályába.
Ezzel hatalmas lépést tett, hogy megszabaduljon az általánosban ráerőltetett lekicsinylő, önértékelést romboló programtól.

Pisti - mintha összebeszélt volna az említett falubeli tanerőkkel - hasonlóan vélekedett.

- Tizennyolc éves felnőtt férfi. Menjen el dolgozni! - handabandázta ittasan. Nem tudta, hogy valójában tizenhét éves a gyerek, de talán nem is érdekelte. Fejében hangosan, erőszakosan követelőzőtt a szülei által betelepített program.
Aki öltönyben dolgozik, az mind tetű! - Csak az tanul, aki lusta dolgozni! - harsogtak az előítéletek.
Iskolai bizonyítványaim láttán nagyvonalúan jelentette ki - ő is lehett volna kitűnő tanuló, de nem akart az lenni.
- Igazad van. Csak az akaráson múlik. Én akartam! - válaszoltam neki és belül jól szórakoztam értetlen, megdöbbent arckifejezésén.
Mégis, Pisti kőbe vésett, tanulást lenéző elvei és rosszindulatú szóáradata ellenére szenvedett, amiért szülei őt nem taníttatták.
Érezte, most itt az alkalom elégtételt venni.
Bosszút állni.

Mindegy kicsodán, csak bosszú legyen!


---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. augusztus 6. 22:00

Örülök, hogy szóltál a betűk miatt, köszönöm :-)

10082013. augusztus 6. 21:02

Így már sokkal olvashatóbb számomra

pauleve552013. augusztus 6. 20:51

Köszönöm! Variálok a betűkkel valamit :-)

10082013. augusztus 6. 20:44

Itt a folytatás!

Tetszik, csak a dőlt apró betű számomra
eléggé nehezen olvasható a monitoron :)