Hegyimenet-3 Változás

pauleve55•  2013. július 29. 12:06

Kilenc évvel korábban, amikor Manónak becézett István fiam betöltötte harmadik évét, férjemmel közösen megállapodtunk - a sovány, beteges gyereket nem íratjuk óvodába. Otthon maradok és gondoskodom a gyerekekről, a háztartásról. Most már látom, akkori döntésemmel mennyire megnöveltem már addig is létező kiszolgáltatottságomat. Ennek férjem is örült. Hiszen önmagamat is lebecsülő, háztartási rabszolga állapotomban az ő otthoni hatalma elleni fellázadásomtól tartania nem kellett.

Fizetés utáni, több napos részegségei elmúltával a megmaradt és hazaadott pénzt próbáltam ügyesen beosztani.
Számlák, ennivaló, iskolai kiadások.
Ruházatunk nagy részét én varrtam, kötöttem.
Anyósom mai napig azt a sötétkék télikabátot hordja, amit én készítettem neki.
Anyám egy hasonló, kicsit hosszabbra szabott változatot kapott.
Pistinek ugyanilyen téli dzsekit és bélelt, téli nadrágot varrtam.
Az akkor még olcsón megvásárolható orkán anyagokból gyerekeimnek egyedi, kék-fehér mintás, majd később világos szürke-fekete kabátokat csináltam. Ünneplő öltöny, ing, farmer nadrág - mindent otthon gyártottam.
Rengeteg enrgiával és igyekezettel dolgoztam családunk boldogulásán.
Emeleti lakásunk konyhájában fél éjszaka tapostam a varrógép pedálját.
Jól jött a ruhagyári, bedolgozói állás.

Gyerekszobai térelválasztó, sok polcos szekrényeinket is én terveztem, fűrészeltem, gyalultam, fúrtam, csavaroztam. Miután a szükséges hajópadlót a közeli Tüzépről Pisti felcipelte a negyedik emeletre, rémülten menekült a láthatóan komoly munka elől. Egy hét alatt - a belőle kicsikart minimális segítséggel - elkészítettem szobabútorunkat.

A vízben oldott okker sárga pác felkenése és az élénk színü, pipacsos tapéta felragasztása a láthatóan előforduló szépséghibákat is kozmetikázta. Hozzánk látogatóba érkező kis dédmamánk elismerően nézett.
"Úgy dolgozol, mint egy férfi!" - szólt a férjem teljesítményét ismerve kissé kétes értékű dícséret.
Elégedett voltam.
Boltban, pénzért bútort vásárolni - számunkra ez maga volt a biztos lehetetlenség.

Azonban városi lakásunkban - minden találékonyságom ellenére - éreztem kiszolgáltatottságunkat. Gyerekeim számára nagyobb mozgástérre, magam pedig több lehetőségre vágytam. Tudtam, egy kis kert kiválthatná a városban csak boltban, pénzért megvásárolható ennivalónk nagy részét.

A városban lakótelepi, negyedik emeleti, tanácsi panelban laktunk. A négy csupa élet-energia gyerek alig hatvan négyzetméteren, kettő és fél szobában nehezen fért el.
Tavasszal és nyáron a ház körüli játszótér biztosította a mozgási lehetőséget nekik, de az őszi, téli hónapokban szűkké, zsúfolttá vált a lakás.
A lépcsőházi közlekedés, a négy emelet megmászása sokszor elriasztott a szabadlevegős programoktól. Valódi súlyemelőként négy év alatt több tonnányi élelmiszert, babakocsit és gyereket cipeltem négy emeletnyi magasságba.
Az északi fekvésü lakáson végigvonuló főfal ősztől tavaszig penésztől virágzott.
A negyedik és egyben legfelső emeletre érve a központi fűtés már minden erejét elvesztette. Míg az elsőn harminc fokos melegre panaszkodtak, addig nálunk sokszor 16-18 fok uralkodott.
A központi kazánházban '85 novemberében végzett gázszerelési munkálatok idején semmilyen fűtést sem szolgáltattak két héten át. A lakás 12-14 fokosra hült. Mindannyian belebetegedtünk. Gyerekeim - az alig négy hónapos Miklóssal az élen - öreg bagósokat megszégyenítő módon köhögtek.
A kényelmesnek kikiáltott központi fűtés megvonása tél közepén, nyilvánvalóvá tette kiszolgáltatott helyzetünket.
A lelakott, elhanyagolt állami lakás rosszúl záródó ablakain besüvöltött a téli szél. Állandóan rengeteg mosott ruhát próbáltam radiátorokon, fürdőszobában szárítani, de néhány nap után rendre megpenészedve, büdösen kerültek vissza a mosásba.
Gyerekeimet folyamatosan üldözték a lépcsőházban kakukkoló házisárkány, nyugdíjas nyanyák. "Halkan gyere a lépcsőn, mert felébred a papagájom!" - szólt az intelem.
Elegem lett.
Biztosan tudtam, hogy helyzetünkön változtatni akarok.

Már itt, a kezdet kezdetén ellenállásba ütköztem. Férjem kijelentette, ő itt nagyon is jól érzi magát és más nem érdekli. Rájöttem, hogy a gyerekek és a magam érdekében akár egyedül, segítség nélkül is végig kell vinnem ígéretes tervemet. Menet közben kiderült, Pisti mégsem ragaszkodik a passzív ellenálló szerepéhez.

Nem bizony!

Miért is tette volna, amikor lehetősége nyílt aktívan gátolni, akadályozni, visszahúzni lépten nyomon. Így végül egy óriási, nehéz kolonccal a nyakamban belekezdtem a megvalósításba.

'87 tavaszán még nagyon képlékeny, folyamatosan változó lehetőségeket tartalmazó tervezetet állítottam össze gondolatban.


Nyolcvanhét augusztus 20.-án láttam meg először majdani saját családi házunkat.
A gyönyörű nyári napsütésben tágasan, nyílegyenesen futó hosszú, falusi utca otthonos, ismerős érzést keltett bennem.
Tudtam, megérkeztem!
A nagy kerttel körülvett régi házikó utca felöli, vályogból készült helyiségeihez az északi oldalon téglából eszkábált előszoba és konyha tartozott. A még benne lakó tulajdonos néni szívesen tárgyalt az eladásról és könnyű szívvel mondta ki a vételárat - 400 ezer forint.
A hely teljesen elvarázsolt és láthatóan jól érezték magukat a velünk tartó gyerekek is.
Pisti szótlanul, véleménytelenül vett részt az eseményekben.
Megfelelő mennyiségü készpénz hiányában családiház vásárlási szándékomat valamiféle fura elmebaj megnyilvánulásának vélte. Anyukája szorgosan segített neki bizalmatlan hitetlenkedésének fenntartásában. Lesajnáló mosollyal nyugtázta lelkesedésemet - "Úgysincs pénzetek. Ne zúgolódj. Méghogy a saját házad! Mindíg szegények voltunk, azok is maradunk. Majd meglátod, neked ez úgysem fog sikerülni." - hallottam napról napra.Pisti és anyukája kívülálló ellendrukkerekként húztak vissza, pusztították még gyenge, épphogy éledező önbizalmamat.

Ennek ellenére az én fejemben már összeállt a terv!


---->>>>

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pauleve552013. július 29. 21:26

:-))

Mygan2013. július 29. 20:48

:)