Novellafüzér
Erőszak játszma
Férjem - Pisti - szülei, az ő szüleik és hetediziglen visszamenőleg a család szentírásként, megvátoztathatatlan törvényként fogadta el az élet dolgainak nemek szerinti leosztását.
A kőbevésett szentség szerint a férfi-férj-apa durva, erőszakos, agresszív, primitív barom állat míg a nő-feleség-anya urától minden fizikai és lelki szenvedést szó nélkül eltűrő, megállás, pihenés sőt alkalmasint akár evés-ivás-alvás nélkül robotoló, urát szolgáló rabszolga.Az évszázadok óta végzett agymosásnak köszönhetően a nők - így Pisti anyukája is - erősen védelmezték a szent TÖRVÉNYT.
A fiú gyerek agresszív barom kínzóvá, míg a lány kiszolgáltatott, szenvedő áldozattá KELL váljon.
Ebbe a szellemiségü családba született Pisti eredendően szelíd, visszahúzódó, érzékeny lelkével. Befeléforduló, csendes természetéhez a zenehallgatás és olvasás állt a legközelebb.
Huszonéves korában még jól láthatóak voltak ezek a kellemes tulajdonságai.
Elképzelhető nagy fantázia nélkül is, hogy szüleiből milyen reakciót váltott ki szelíd, álmodozó viselkedése!
Tizenhat éves korára már túl volt mindenen.
Apja "buzi"nak bélyegezte békés személyiségéért. Ja és persze sűrű, hullámos hajáért!
Szülői összefogással kidobták otthonról mint reménytelen, férfivá válni nem akaró lázadót. Ezután Pesten dolgozott és munkásszállón lakott.
Ezekben az években, majd később a Honvédségnél jött rá, hogy piálással időlegesen el lehet hallgattatni azt a belül élő, létező szelíd, csendes álmodozót és már majdnem sikerül a szülői követelményeknek megfelelelően erőszakos állattá válni.
Szülei biztosan örömmel látták a változást - "Férfivá vált a gyerek!" - mert a seregből leszerelés után már hazaköltözhetett.
Életének következő majdnem húsz éve ebben a kettős lavírozásban telt. Több napos, kimerítő részegségei során pont úgy viselkedett, ahogy szülei elvárták egy férfitól. Ezután több napos józanságai idején újra erőre kapott az igazi, értékes lelke és a libikóka másik oldalára húzta. Berúgva büszkén alkalmazta a szülői programot míg kijózanodva bűntudattal nézett magára. Hosszabb józan időszakának ő maga szándékosan vetett véget, mert úgy érezte, hogy józanon "birka".
Sokáig kínzott a gondolat - miért pont én, miért pont így...?Mevilágosodtam!
Egyszerüen statiszta voltam az ő játékában. Bárki más ugyanígy megfelelt volna. A szülői lecke megtanulásának bebizonyítására elsőként is kellett egy feleség majd egy család gyerekekkel. Nyilvánvalóan csak egy családon belül lehet bizonyítani, hogy a családfő agresszív, alkoholista, erőszakos állat.
Család nélkül ez nem megy.
Én nagy marha készségesen berendeztem a színpadot a Pisti játékához. Egyetlen mentségem, hogy annyira kevésre becsültem magamat akkoriban, hogy elképesztően boldog voltam, amikor Pisti határozottan kijelentette, tudja mit akar - Megnősülni.
Ekkor kellett volna szóljon a vészcsengő - nem engem elvenni akart, hanem megnősülni.
Ez hatalmas különbség.
Neki a nősülés altal kapott és gyakorolhatónak vélt hatalom kellett a magánszámához.
Az egész elkövetkező házasságunk arról szólt, hogy ő próbálta érvényesíteni a szülői tanítás által jogosnak vélt hatalmát, míg én igyekeztem megakadályozni a törekvésében.
Az egészet csak tovább tarkították a közbeiktatott néhány napos, egy-két hetes józan időszakai, amikor láthatóan még mindíg az a csendes, visszahúzódó, békés ember volt, bármennyire is igyekezett elpusztítani ezt az igazi lelkét.
Ilyenkor még az arca is megszépült.
A velünk született igazi lelkünket egy ideig el lehet palástolni, letagadni vagy elfojtani, de előbb-utóbb biztosan megerősödve felszínre tör. Azt gondolom, hogy ő maga is érezte, a lelkében létező szelídséget, csendes álmodozást nem tudja kipusztítani, sőt egyre erősebben kikivánkozik a napvilágra. Úgy gondolom, hogy az utolsó kísérlete - a homoszexuális kapcsolat - éppen ezt az önmegvalósítást szolgálta.
Tudva tudta, - szülői utasítás! - hogy egy férfi nem lehet szelíd, lágy.
Ha a férfi nem lehet ilyen, hát felvett magára egy nőies szerepet, hogy abban játszva mégis előtörhessen a csendes szelídség.Valószínüleg ez az utolsó próbálkozás sem teremtette meg a feltételeket az igazi érzékeny, békés lelkének felszínre engedéséhez.
Rájött, hogy nem tud a szülői minta szerint férfi lenni, nem tud a szülői minta szerint "buzi" lenni, csak a szülői mintát megtagadva tudna a saját indíttatásának engedni és békés lélekkel élni, de önálló gondolkodásra, döntésre, elhatározásra képtelen volt - hát elpusztított mindent.
Ezek után érdemes elgondolkozni a családjukban történt sok öngyilkosságról!
Biztos vagyok benne, hogy NINCS öröklődő öngyilkossági hajlam, de VAN ebben a családban egy mérhetetlenül nagy fokú primitív butaság és az ezzel együttjáró kőkemény, pusztító előítélet.
Ebben a szerencsétlen környezetben sorban egymás után az öngyilkosságba menekültek a szelid, csendes, békés lélekkel született és ezért a hagyományos elvárásokat teljesíteni nem tudó férfiak. Sajnos előtte még éppen elég pusztítást végeztek.A kicsit érdesebb lelkü hímnemüek valahogyan csak-csak összeegyeztették valódi személyüket az elvárttal és egyszerüen a segítségül használt alkohol zabálta fel egészségüket.
Ennyi.
Hegyimenet Családi leltár-10
Nem meglepő módon, gyerekem óriási energiákkal vetette magát a kamaszkor önpusztító tevékenységeibe. A cigaretta, a bulik, a fülbevalók, testékszerek, tetoválás, feketére festett haj, szem és körmök riasztó külsőségei mögött ott szenvedett az apukáját nyolc évesen elvesztő kisfiú. Szerencsés vagyok, hogy megváltozott életszemléletem erőt adott extrém dolgainak megértéséhez. Itt, most ki merem mondani - Isteni erő támogatott, hogy soha ne feledkezzek meg arról az emberről, aki most épp ilyen szörnyű külső mögött rejtőzködik. A gyerekemről, aki kisgyerekkori, feldolgozatlan tragédiájával próbál éppen szembenézni.
Apránként, a ráadás középiskolai évekkel együtt ez is elmúlt.Miklós hulladékgazdálkodási technikus lett.
Ekkorra már saját jogosítvánnyal is rendelkezett.
Következő célállomás a távoli, dunaparti város főiskolája.
Sok anyagi és szervezési nehézség után, 2006 szeptember elején gyerekem beköltözött a főiskolai kollégiumba. Sándor autójának öriás csomagtartója megtelt a koleszos élethez szükséges holmikkal, úgy mint például hatalmas, létfontosságú hangfalak - mélynyomó is! - valamint a hozzájuk tartozó erősítő. Szóval minden, ami kell.
A kollégium épülete hatalmas meglepetést okozott. Közös előtérbe nyíló, szállodai tisztaságú kétszemélyes szobáihoz saját, összesen csak négy főt kiszolgáló fürdőszoba, mellékhelyiség. Jó állapotban lévő bútorok, tiszta falak. Közös mosógép, tiszta, rendes közös konyha.Igaz, tudtam, Miklós szállása kishíján ötször többe kerül, mint a korábbi kollégiumi helyek, de a különbséget csak most láttam.
A nagy távolság, a rossz, lassú közledés miatt gyerekem ritkán jött haza. Gyorsan feltalálta magát és önellátó lett. Mosott, főzött, sütött saját magára.
Ahogyan azt a kollégiumi költségek is megmutatták, ez az iskola más anyagi színvonalon üzemelt. Szerencsére az ösztöndíjak is ebben a felsőbb kategóriában mozogtak.
Eleinte talán még voltak gondok a tanulással, egy ellenségesnek érzett tanerővel, a közösséggel, de lassan minden helyrerázódott.
Első félévben az előző nyáron felfüggesztett, de ősszel visszamenőleg, egy összegben kiutalt özvegyi nyugdíjból és árvaellátásból használt laptopot vásároltunk.
Miklós öröme határtalan volt.
Itthoni íróasztala mellett újonnan szerzett szerkentyűjén dolgozott, miközben feje fölött gyönyörű, barna-vörös pöttyökkel díszített pillangó repdesett.
Emlékeim szerint november második felében!
Óvatosan, pohárral lefedve, papírral betakarva Mkikém a szabadba menekítette. Amint az előszobába visszalépve a bejárati ajtót becsukta maga után, feje búbján ismét ott ült egy hasonló pillangó. Miklós az előszobai tükör előtt állva hitetlenkedett.
Máig sem értjük pontosan a történteket.
Azt már csak magunk közt, halkan merem elmondani, szerintem felfokozott spirituális energiájával Miklós saját maga materializálta a csodaszép, pettyes lepkéket.
Az öröm, a boldogság hatalmas teremtő erő.
A leghatalmasabb!
Idő közben - valamikor - óriási, megmagyarázhatatlan félelem tört rám. Mi lesz, ha én is meghalok mielőtt még Miklós végezhetne a főiskolán?! Mi történik még iskolás gyerekemmel, ha teljesen egyedül marad ebben az életben?! Rettentően féltem, nehogy valamiképpen cserbenhagyjam utolsónak maradt, legkisebb gyerekemet. Ésszerűtlen, kínzó gondolataimat végül megosztottam Csabiékkal. Arra kértem őket, segítsék Miklóst tanulásában, ha én időnek előtte elpatkolnék. Drága, aranyos, megértő Csabikám és élete párja Zsuzsi gondolkodás nélkül, azonnal vállalták a feladatot! Óriási kő esett le a szívemről.
Koleszos be- és kiköltözések alkalmából nagy, családi kirándulást csaptunk. Eleinte Sándor, később Manó autóját pakoltuk dugig. Nagy Duna parti séták, Tescós bevásárlások, közös, kínai kajás ebédelések töltötték ki a napot. Mindíg csodálatosan éreztem magam hangos, vidám gyerekeim társaságában.
Gyorsan, gond nélkül teltek az évek. Hirtelen ismét diplomaosztó következett.
Legkisebb, legvégére maradt gyerekem hivatalosan is mérnök informatikus lett.Megtettük a negyedik lépést.
Akkor, a dunaparti kisváros tornacsarnokában hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Határozottan tudom, munkámat akkor fejeztem be.
Ez volt a feladatom.
Ezt kellett teljesíteni.
Életemben azóta megengedhetem magamnak az önmegvalósítás luxusát is.
De ez már egy újabb történet......
Hegyimenet Családi leltár-9
Most pedig következzen Miklós!
Mikikémnek kicsi korától komoly előnyt jelentett érdeklődő, kifelé forduló természete. Könnyű bizalommal tudott barátkozni és ugyanezek a vonásai segítették az óvodai beilleszkedéskor is. Emlékszem a falura költözésünk utáni első óvodai látogatásunkra. Míg nagycsoportos korú Manókám vonakodó ellenkezését a kedves, barátságos óvónői kar igyekezete is csak lassan, nehezen tudta legyőzni, addig Miklós egy pillanat alatt, önként és vidáman vegyült el az érdekes, ismeretlen játékokkal és idegen gyerekekkel teli csoportszobában. Mire megrettent bátyját sikerült hátam mögül előimádkozni, addigra Miklós már eltünt a színes forgatagban. Óvodai évei később is hasonlóan teltek.Kamu beszédhibájának megszünése után már valóban gond nélkül várhattuk az iskolakezdést.
A váratlanul adódó gond, a hirtelen támadt problémák gyerekem szorgalmától, teljesítményétól függetlenül jelentkeztek. Úgy gondolom, Pisti halála Miklós életét alapjaiban rázta meg.
Bár mindannyian megszenvedtük a történteket, de a legnagyobb veszteséget minden bizonnyal Miklós élte át.Tudniillik élete végére Pisti már egész családját, egytől-egyig mindenkit útált - Miklós kivételével.
A hét és fél éves gyerek teljesen érthető módon ragaszkodott apjához, akitől érezhető szeretet kapott. Miklós gyerek fejjel nem értette apja ellenünk táplált haragját. Egyszerűen csak élvezte helyzetét. Mind láttuk, Pisti mennyire kihasználja őt, mind tudtuk, mi következik majd.
Pisti ugyanígy szerette két nagyobb gyerekemet, majd Manót is - egészen addig a pillanatig, amíg a gyerek gondolkodás nélkül, vakon imádta őt. Szülői szeretetének az első érdeklődő kérdés, az első kritikus hangú mondat, az első ellenszegülés véget vetett.
Teljesen értelmetlen lenne azon elmélkedni, hogyan lett volna jobb?!
Mikikém vajon jobban járt volna, ha módja és lehetősége van megtapasztalni amint - legkésőbb az ellenszegülős, vitatkozós, kritzálós kamasz kor elején - Pisti őt is eltaszítja magától?
Pisti sérült, beteg lelke minden újat, váratlant, idegent veszélyes támadónak érzett és elutasított. Az ismerős környezet, a családtagok is ellenségek lettek, ha nem követték és szajkózták az ő kőtáblába vésett, rugalmatlan elveit. Amint a kőkemény dogmáit megrázkódtató - megkérdőjelező! - friss gondolat elhangzott, Pisti egója riadót fújt.
Ellenség a láthatáron!
Szerencsétlen, ha lelkébe, gondolatvilágába csak egyszer beengedte volna a környezetéből érkező új szeleket. A felforgató-felfrissítő eszméket. Ha legalább egy pillantást vetett volna az övétől különböző, ellenkező véleményekre. Ha elhitte volna, a másik ember is értelmes, gondolkodik és nemcsak fölösleges zajkeltésre használja a száját.
Borzasztó módon Pisti - egójának utasítására - fordítva ült a bilire. Bensőjében a valóság megismerését, az emberek cselekedeteinek kiértékelését - uram bocsá' elismerését, megbecsülését! - hangosan zengő, látványosan kiabáló szavak akadályozták. Szegény képes volt elhinni a kimondott szavakat, ha azok egybecsengtek a belül hangoskodókkal, de képtelen volt elhinni a valóság tényeit, ha azok némán dolgoztak.
Az a fajta ember volt, aki semmire sem becsüli a személyéért hozott áldozatot, az ő érte végzett munkát, de ájultan tiszteli ha fülébe minél hangosabban üvöltik "szeretlek".Az igazi értéket, saját gyerekét semmire sem becsülte, amikor az nem fújt egy követ vele. Idegen, alkoholista tahókat sztárolt és állított példaképül. Saját lelki fogyatékosságát kereste, vonzotta mindenkiben. Azonosította önmagát a szüleitől kapott, generációk óta változatlanul továbbörökített, vaskalapos dogmákkal. A másképp működő, eltérő külvilág üldözendő ellenség lett.
Családja, gyerekei is.
Pisti halála után Mikikém fél szemére megvakult. A vele megtörtént, felfoghatatlan események ellen teste így próbált védekezni.
- "Látni sem bírom!" - szoktuk mondani.
Nyolc éves gyerekem egy lépéssel tovább ment!Második osztályban derült ki, hogy látása milyen sokat romlott. Korábban, Csabikám látásvizsgálata alkalmával, már kellemetlen tapasztalatokat szereztem az állami rendelő intézet ingerült, türelmetlen szemész orvosával. Most más megoldást kerestem. Időpontot kértem az egyik maszek optikus üzletben.
Várakozási időnket az általános iskolai tanító néni szimpla halogatásnak könyvelte el. Véleményét azonnal közölnie kellett velem.
- "Anyád nagyon felelőtlen." - zúdította rosszindulatát meglepődött gyerekem nyakába.
Fejemben időközben világosság gyúlt, ma már tudom ellenséges viselkedésének okát. Emlékszem a pillanatra, amikor néhány hónappal korábban - Pisti temetése után - az utcán összetalálkoztam vele. Emlékszem keserűséggel, irígységgel, bosszúvággyal teli sötét arckifejezésére.
- "Nem mindenkinek van ilyen szerencséje!" - sziszegte frissiben rámszakadt özvegységemre utalva. Persze tudtam, faluszerte mesélték férjének italozását, de azt nem gondoltam, hogy felelősségére bízott gyerekem kárára törleszt majd.
Maszek optikushoz fűzött reményem utólag beigazolódott. A jó nevű, külföldi cég üzletében dolgozó kedves, szívélyes szemész doktornő türelmesen bánt Miklóssal. Gyorsan kiderült, látását csak ép, jól használható szemének leragasztásával lehet megmenteni. Hogy kénytelen legyen a másik, egyébként fizikailag egészséges, de lelki okokból kiiktatott szemét munkára erőltetni.
Nagyjából másfél évig tartó harc kezdődött Mikikém és a szemtapasz között. Minden nap, minden leragasztás alkalmával megkűzdöttünk. Végül a doktornő - nem olcsó! - közreműködésének, a napi szigorral használt szemtapasznak, Mikikém együttműködésének és a saját elszánt akaratomnak köszönhetően az a lusta szem ismét dolgozni kezdett.Átélt traumáját kisgyerekem legközelebb a sötét kamaszkorban, már egészen más módszerekkel bosszúlta meg önmagán.
Nagyjából ennyi izgalmat tartogatott az általános iskola.
A már megszokott, négy egész körüli - alkalmanként néhány tizeddel fölötti - átlaggal Miklós végigrágta magát mind a nyolc osztályon.Irány a jól bevált, városi szakközép. Az ismerős tanárok, az ismerős hely engem megnyugtatott. Reméltem bátyjaihoz hasonlóan ez az iskola Mikikémnek is szerencsét hoz.
Minden terv szerint történt. Négy év után ismét érettségire készültünk.
Ezidő tájt én már a városi kórház iszonyatos elfekvő osztályán végeztem rémisztő munkámat. A hajnaltól estig tartó tizenegy-tizenkét órás műszakok mellett már nem maradt energiám izgulni életem ötödik érettségi vizsgája alkalmából.
Természetesen most is minden rendben ment. Miklós már jóval korábban - tavasszal - elküldte főiskolai-egyetemi jelentkezési lapjait. Hogy még véletlenűl se essünk két szék között a pad alá, gyerekem jelentkezett az érettségi után helyben végezhető, két éves technikusi képzésre is. Nevezhetjük parkoló pályának, időnyerésnek, de egy biztos - hasznára vált. Kellet ez a plusz két év, hogy eldönthesse, mit is akar valójában.
Igaz, a három év során kifizetett, kitöltött és beküldött jelentkezési nyomtatványokból csak az utolsó ért célba, de a többi sem veszett kárba. Ezekre a plusz középiskolás évekre Miklósnak nagy szüksége volt.
---->>>>
Hegyimenet Családi leltár-8
Gyerekem szerencsére nagyszerűen haladt. Alsóban, majd a felsős osztályokban is jól teljesített. Időnként megtáltosodva jóval négy egész fölötti eredményeket ért el, de a hullámvölgyek sem vezettek túl mélyre.
Menet közben - valamikor fölsőben - Manó gyerekem beleszerelmesedett a népitáncolásba. Sok éven keresztül, szívvel-lélekkel teljesített a nehéz fizikai munkával járó próbák, fellépések, utazások világában. Táncos karrierje nemcsak a főiskolai tanulás miatt szakadt félbe. Lassan kiábrándult a csoport nagy ivászatokkal tarkított bulizós életéből.Nyolcadik után a jól bevált városi szakközépiskolát, ott is az egészségügyes szakot céloztuk meg. Csabinak köszönhetően akkorra már ismertem az iskola megbízható, visszafogott légkörét. Úgy éreztem, egy komoly, hallgatag fiatalnak ez a hely biztonságos lesz. Egy kis régimódi fegyelem - és önfegyelem - sohasem árt!
És úgy is lett.Két majdnem felnőtt gyereken edződve már én is sokkal könnyebben vettem a szokásos - hajmeresztő - kamasz és fiatalkori buktatókat.
Ahogy telt az idő - természetesen - az autóvezetői tanfolyamról sem feledkezhettünk el.
Az időközben megszünt állami cég - az ATI - helyett több magánvállalkozás indult.
Elméleti oktatás, elsősegély, vezetési órák..... minden, ahogy kell.
Manókám nagyszerűen teljesített.
Egy-kettőre hozzájutottunk családunk harmadik jogosítványához.
Az első komoly problémák ez idő tájt jelentkeztek. Szerencsére gondjaimat nem gyerekem viselkedése, vagy teljesítménye okozta.
A piszkos anyagiakkal álltam hadilábon.
A hirtelen, hihetetlenül megdrágult tankönyvek, iskolai felszerelések őrült pénzekbe kerültek!Szakközépiskolai tanévnyitón minimum húszezer forint kellett a tankönyvek kifizetésére. Plusz Miklós - mostanra szintén sokkal többe kerülő - általános iskolai könyvei.
Kétségbeesés helyett - nyári, szezonális munkát szerveztünk mindhármunknak.
2000 nyarán fantasztikus heteket töltöttünk vendéglátós rabszolga robottal. Hulla fáradtan, de vidáman és elégedetten dolgoztunk. Miklós a szomszéd faluban működő cukrászüzemben végezte a betanított culáger munkát. Mi ketten - Manó és én - egy Balaton parti étteremben takarítottunk, mosogattuk a szennyes edényeket, pucoltuk a zöldséget.
A tulajdonos ismeretlenül is ismerősünk volt. Családunk 94 óta minden nyáron hozzájárult az üzlet nyereséges üzemeléséhez. Csabikám és élete párja, később pedig Sándor is koptatták a mosogató, a zöldséges, a konyha kövezetét.
Az otthon hallott vidám történetek, a biciklizős munkába járás kalandja engem is kíváncsivá tett.
A balatoni vendéglátós, szezonális munka világa semmihez sem hasonlít. Szabadnap nélkül halálra fáradt, kialvatlan, torzonborz alvajárók csapata lót-fut a megkergült méhkasra hasonlító konyhán.Remekül szórakoztam. Egyetlen perc üresjárat nélkül, szinte elrepültek a munkanapok. Összezördülés, vita már akkor is távol állt tőlem. Békepárti nyugalmam és erős elhatározásom mindent egyszerűvé tett. Tudtam, most erre van szükség.
Szeptemberben, az iskolakezdés napjaiban ez a másfél hónapnyi fizetésem kihúz majd a csávából.
A tanulás költségeit sikerül előteremtenem.
Két szintén dolgozó gyerekemtől egyetlen fillért sem kértem el.
Ezt így tettem korábban nagyobb testvéreikkel is. Biztosan tudtam, a szülőnek kötelessége megtenni gyerekeiért mindent. Saját továbbtanulásukért a gyerekekkel fizettetni - ez nem tűnik jó megoldásnak. Elszántan igyekeztem magam, egyedül megteremteni az új tanév kezdéséhez szükséges pénzt.
Gyerekeim ezekből a nyáron megkeresett forintokból kerékpárokat, hi-fi tornyokat, mobil telefon készülékeket vagy - a saját zenekarukban megszállottan gitározó Sándor - éppen elektromos gitár torzítót vásároltak.
Örömüket örömmel néztem. Tudtam, ez így van jól.
Örömteli célok nélkül értelmét vesztené a munka. A szülői hatalommal elkobzott fillérekkel együtt elvész a munka értelme is. Célom akkoriban éppen a munkához szoktatás – és nem a leszoktatás! - volt.Soha nem felejtem el a gyönyörű délutánt, amikor mi hárman, lóhalálában ledolgozott munkanapunk után a Balaton partján találkoztunk. A strand füvén ücsörögve Miklós büszke örömmel mutatta aznap megkapott, első fizetését.Lehet, hogy a kertben sokkal több, vidámabb és egészségesebb gaz burjánzott, lehet, hogy a háztartás katasztrófális romlásba dőlt, de mégis - ezen a nyáron fantasztikus sikert értem el.
A megkeresett, továbblendítő készpénz ennek a sikernek csak a kisebbik része.Valójában fejben, gondolkodásban győztem!
Elérkezett a pillanat, amikor az én életemben is időszerűvé válhatott volna anyám sírós-rívós, mártír szenvedő anyás drámája.
Nem hagytam.
Egyszerűen csak másképp döntöttem.
Ennyi.
Pillanat alatt eltelt négy év és menetrend szerint elérkezett, majd el is múlt az érettségi ideje. Természetesen most is minden rendben ment. Már én is kevesebbet izgultam, hiszen ez életem negyedik érettségi vizsgája volt. Húúú....! A sikeres érettségi majd a főiskolai felvételi után újabb, mindennél nehezebb megpróbáltatás következett. Manó gyerekemnek 2001 nyár végén kollégiumba kellett költöznie.
De ő egyáltalán nem akart.
Indulása napján Balaton parti munkahelyemről lestem a közelben eldöcögő vonat ablakait. Frissen főiskolássá lett boldogtalan gyerekem arckifejezése minden ellenérzését elárulta. Szerencsére ellenséges hangulatából a gólyatábor egy hetes őrülete végleg kizökkentette.
Újabb faltól-falig főzős, ételdobozolós hétvégék következtek. A mosáson megosztoztunk.Hol itthon, hol a kollégium közös, automata mosógépében készült el. Csabiéknak - és az ő Suzukijuknak - hála, a ki- és beköltözések csomagszállítós, pakolós napjai sem okoztak gondot.
Az eléggé lepusztult, sok bulizást látott épület apró szobáiban viszonylag olcsón lakhatott az ifjúság. Az összefirkált lépcsőházi falak, összerugdosott kopott ajtók, a közös társalgó széttördelt ülőbútorai sok-sok túláradó energiáról árulkodtak. Ezt a folyosó végén kialakított vizes blokk közös zuhanyzói, mellékhelyiségei is megszenvedték. Csabikám egészségügyes kollégiumához hasonlóan, ez a hely is afféle remek hangulatú bohém tanyára emlékeztetett.
Bár az egy főre eső mosatlan edények és piszkos zoknik száma bizonyára országos átlagot döntött volna, mégis minden rendben ment.
Utolsó pillanatban, negyedik év végén gyerekem vonakodó ellenállásával még egy utolsó akadályt gördített saját maga elé. Alaposan megnehezítette önmagának saját szakdolgozata elkészítését. Végül szerencsésen jóra fordultak a dolgok és elérkezett a diplomaosztó napja. Akkoriban éppen felváltva robotoltam a kórház dicstelen takarító brigádjában valamint a mellékesen, maszekban bevállalt magánlákásokban. Ezért most - sajnos - kevesebb energiám jutott az ünneplésre. A lényegen persze semmi sem változtathatott.
Ezen a napon Manó gyerekem kezébe vehette gyógypedagógusi diplomáját.Hála Istennek!
Idáig sikerült kitartanom.
Megvolt a harmadik lépés.
---->>>>
Hegyimenet Családi leltár-7
Ennyi tapasztalat megszerzése után úgy éreztem, már mindent tudok a gyerekek természetéről. Megismertem a hangya szorgalmú, tökéletes alkalmazkodó és a korlátlanul szabad, öntörvényű típust. Engem már nem érhet meglepetés.
Hát igen - nagyképű magabiztosságomat Manókám hamarosan és alaposan megtépázta.A huszadikán születettek nehéz karmáját hordozó gyerekem egy-kettőre bebizonyította, van új a nap alatt.
Gyorsan - már egészen kicsi korában - kialakult csöndes, zárkózott természetének megfelelő életfilozófiája - az állhatatos passzív ellenállás. Ennek jegyében hallgatagon, vonakodva, végül mégis sikeresen illeszkedett be az óvodai közösségekbe.Talán éppen ez a kelletlen tiltakozás, ez a néma befelé figyelés okozta elmúlni nem akaró beszédhibáját. Eleinte még mosolyogva figyeltem az "r" kiejtésekor vívott bájos, kisgyermeki kűzdelmet, de öt éves kor után logopédusi segítségre lett szükség. A falubeli óvodában készségesen segítettek. Nekik köszönhetően néhány hónapon keresztül logopédus tanárnőhöz járhattunk a közeli városba.
Ingyen!!
A heti egy-kettő foglalkozás gyors eredményt hozott. A kedves, tapasztalt tanár néni megtalálta az utat a gyerekek eszéhez és szívéhez egyaránt. Manókám hamarosan büszkén pörgette, ropogtatta az erreket.
// A heti, rendszeres utazás a három éves Miklósnak is érdekes szórakozás lett. Babakocsijában trónolva figyelmesen értelmezte a bátyja főszereplésével zajló eseményeket. Néhány röpke találkozás a derűs, jóságos logopédus tanárnővel őt is meggyőzte - ebben neki magának is részt kell vennie! Öt éves kora körül a kimondhatatlan "r" betű nála is megtette a magáét.
Ismét a kedves tanár néni lett a heti utazások célállomása. Nem sokáig.
Mikikém minden igyekezete ellenére hamarosan lebukott. A türelmes tanárnő derűsen mosolyogva biztosított minket, Miklós tökéletesen kiejt minden hangot, ha akar. Szeretettel megsímogatta csalafinta gyerekem fejét és elköszönt tőlünk. Hiába, nem akarás ellen még ő sem tudott mit tenni. Ezután Miklós varázsütésre elfelejtette beszédhibáját és magától megtanulta kiejteni az "r"-et. //Több hónapnyi munka árán tökéletesre csiszolt beszédkészséggel Manókám szorgalmasan nyűtte tovább az óvodát. Vékony, törékeny testalkatának köszönhetően ráadás éveket töltött a nagycsoportban. Így az első osztályt társainál érettebben, bőven másfél évnyi előnnyel kezdte. Akkor még nem tudtuk, de már a második félévben szükség lett a plusz tartalékok mozgósítására.
1990 január 24.-én alig tizenhét kilós gyerekem életveszélyes, perforálódott vakbél gyulladással került a közeli kisváros kórházának sebészetére. Ez a végzetes állapot szinte minden előjel nélkül, hirtelen alakult ki. Emlékszem, néhány nappal korábban Manókám időnként panaszkodott, hogy rossz a gyomra, de gyomorrontásnak, lázas fertőzésnek nyoma sem látszott. Gondoltam, amíg ugrálós, fára mászós, rohangálós kedve van, addig nincs baj.
Nagyot tévedtem.
A nyöszörgős félálomban telt éjszaka után ölben cipeltem hirtelen lerobbant, fájdalmában mozogni is képtelen gyerekemet az orvosi rendelőbe. Körzeti doktorunk azonnal látta, mekkora a baj. Gyorsan megérkezett a mentő. Délután fél háromkor el is kezdődött a vakbél műtét.Egy alvajáró öntudatlan szédelgésével támolyogtam a kórházi folyosón. Csak bámultam az ajtót, ami nemrég elnyelte a hordágyon fekvő gyerekemet futólépésben toló egészségügyes csapatot.
Végül megfogadtam egy váratlanul felbukkanó nővér tanácsát - "Menjen haza, most semmit sem csinálhat"
Nagyon rosszúl tettem!
Falunkban a posta hivatal már hazaérkezésem előtt bezárt. Alighogy leszálltam a megérkező vonatról, itthon várakozó maradék családommal együtt azonnal a másik szomszédos városba utaztam telefonálni. Innen sikerült nagy nehezen, távolsági hívással kapcsolatot létesíteni a kórházzal.
Ekkor tudtam meg, mekkora a baj! A műtét után mennyire súlyos, életveszélyes állapotban fekszik ott gyerekem. És én nem vagyok mellette!
Hallgattam a tekintélyt képviselő nővérre, aki semmi mást nem akart, csak eltávolítani az útból.
Azokban az években az időszerű orvosi szemlélet szerint a szülő csak hátráltatta a magasságos doktor urak munkáját. A dilettáns, kétségbeesett anyákat villám sebesen elválasztották beteg gyerekeiktől, akiknek egyébként ilyenkor még inkább - sokkal inkább!! - szükségük lett volna anyjukra.
Késő este lett, mire hazaérkeztünk.
Pisti pókerarccal várt minket. Éppen zajló szörnyű, közös tragédiánkat rezzenés nélkül fogadta.
Ma már tudom, szülei őt olyan elvek szerint nevelték, amelyek nem engedélyeznek a férfinek soha, semmilyen érzelmet. Ez a lenéző, szexista "csak a lányok sírnak" szellemiség szégyenletesnek minősített érzései elfojtására kényszerítette Pistit.Vigaszra, támogatásra, segítségre most sem számíthattam tőle.
Szótlanul magába zárkózva, a külvilág elől örökösen elrejtőzve görgette gondolatait. Kommunikációra esélyt sem adott. Ahogyan mi nem ismerhettük meg belső világát, úgy ő sem volt kíváncsi környezetére. Úgy gondolom, kisgyerekének súlyos betegségét - a külvilág többi megnyilvánulásához hasonlóan - gondolkodás nélkül, azonnal elhelyezte kőkemény előítélet rendszerének éppen idevágó, megfelelő polcán.
A fejében működő, előre elkészített megingathatatlan szabályszerűségek, parancsolatok, kinyilatkoztatások nem igényeltek külső párbeszédet.
Sőt! Éppen a külvilág kizárásával lehetett igazán hatékonyan alkalmazni őket. Egy másképp gondolkodó, egy friss szemlélet, egy lázadó-lázító forradalmár csak összezavarta volna a gránitból készített rugalmatlan, merev elveket.
Hinni akarom, hogy Pisti aggódott, de nagyon vigyázott, nehogy láthatóak legyenek érzelmei.
Én magam teljes kétségbeesésbe zuhantam. Biztosan éreztem, az egész bajt kettőnk családon belüli állóháborúja okozta. A mindent megmérgező pokoli hangulat idézte elő a lelki szenvedést, ami fizikai megbetegedéssé alakult. Iszonyatos bűntudat kínzott. Másnap délelőtt ismét telefonáltam. Akkor már tudtam, anyósom délben megérkezik és vigyáz Miklósra, amíg én a kórházban Manókámmal töltöm az időt.
Életem egyik legszörnyűbb pillanata volt, amikor a vonal másik végén megszólaló nővér nyomatékosan megkérdezte - "Az anyukájával beszélek? Maga az anyukája?"Hatalmas megkönnyebbülést éreztem amikor kiderült, egyszerűen csak tudni akarja, mikor érek oda. Akkor és az elkövetkező két hétben anyósom minden nap időben megérkezett én pedig délutánonként beteg gyerekemhez vonatoztam. Egy-két alkalommal Pisti is velem tartott.
Amennyire súlyos volt a baj, annyira gyors lett a gyógyulás.
Hála Istennek.
Köszönöm.
Két hét után Manókám kicsit legyengülve, de saját lábán hazavonatozott velem. A kórházban utolsó pillanatban még elmondták, az utóbbi tíz év legsúlyosabb esete volt az ővé. Az addigra már ismerős nővérek valódi örömmel búcsúztatták. Felépülése igazi sikertörténet volt.
Itthon együtt átvettük az összes elmaradt iskolai tananyagot. Könnyen boldogultunk a tanulással. Mire közel négy hét hiányzás után újra elkezdődött az iskolába járás, már mindent bepótoltunk.Az általános iskolai tanítók, tanárok eddig már megismert "áldásos" tevékenysége most sem maradt el. Manókám örömmel, bizalommal vitte iskolába vadiúj, csodaszép mesekönyvét. Meg akarta mutatni első osztályos tanító nénijének. Egy világ omlott össze lelkében, amikor a tanító néni megnyálazott ujjakkal, minden fényes, ropogós, színes lap sarkát összetörve-gyűrve gyalázta végig az ajándékba kapott, nagy becsben őrzött képeskönyvet. Szemmel láthatóan a könyveket, a kultúrát semmire sem becsülte. Persze szakmájában erre nem is volt szüksége.
Hiszen ő a kultúrát már nem tanulta, hanem csak- tanította.
Manókám apai nagymamája is szorgalmasan nyesegette unokája önbizalmát, lekesedését.
- "Ááá, nem lesz ő olyan okos!" - hangzott a szakvélemény amikor gyerekem későbbi továbbtanulásáról beszéltünk. Csak jóval később jöttem rá, szerencsétlen mennyire jót akart unokájának. Szerette volna megmenteni a szörnyű tanulás borzasztó terheitől. Lebecsülő véleményével egyszerre akart engem is és unokáját is meggyőzni.Hiába, az a legbiztosabb, ha sikerül elpusztítani a belső indíttatást, a szándékot.
Ha önmaga hülyeségét sikerül elhitetni a gyerekkel.
Hogy tanulásra gondolni se merjen...
---->>>>