Nóra

LÁSZLÓCZKY ANDREA: Válasz a tagadóknak

Nem volt holokauszt...

- hatmillióan suttognak lezárt gondolataimban -

Összetört gyerekcsontok - "Vajon mért nem forrnak?"
Kimetszett élő hús - "Nem nagy ár a kornak."

Puskatus ütések közt kereslek és dúdolom neved
Smá Jiszrael...

Nem volt holokauszt...

- hatmillióan sikítanak megrontott gondolataimban -

Csonkolás, kasztrálás - "A tudomány fejlődik."
Tífusz, bolha, tetű - "A fájdalom hol végződik?"

Meztelen testek közt kutatok és kiáltom neved
Smá Jiszrael...

Nem volt holokauszt...

- hatmillióan üvöltenek meggyötört gondolataimban -

Szögesdrót, gázkamra - "Mindez csak torz mese."
Treblina, Auschwitz - "Nem valós egyik se."

De én kettétört életek és füstbement álmok közt ordítom neved
Smá Jiszrael!

LÁSZLÓCZKY ANDREA: Utunk

                zakatol a vonat
              és vergődik a lélek
                 veled megyek
                       én is
              az emlékező gének
                  őrült csatába
                    kezdenek
                      veled
                      velem
                      velünk
                így vajon mennyit
                     nyerünk
             merünk-e szembeszállni
                múltban és jelenben
                    lesz-e jövőd
                        jövőm
                  én csak fogom
                    a két kezed
              (te persze nem érzed)
                  fázol és éhezel
              tébolyultan kérdezed
              meddig zakatol még
                     a vonat és
                 vergődik a lélek

                a vagonban fiatalok
                        öregek
                 egybegyúrt testek
                     cseppfolyós
                       ragacsos
                     gondolatok
                       szövetek
                        álmok
                     és az álnok
                        gének
                 befonnak mindent
                   mint a pókhálók
                  miközben zakatol
                      a vonat és
                   vergődik a lélek

                 (talán rám gondolsz)

                 együtt kuporgok veled
                       egy sarokban
                      s majd a hosszú 
                  sorokban együtt várunk
                      egy számra vagy
                             a gázra
                            a keringő
                            dallamára
                       táncolunk jobbra
                            vagy balra
                        ahogy egy szent
                        akarat igazgatja
                               a sok
                          gémberedett
                               testet
                           és az estet
                        bejárja a könnyű
                                léptű
                              rettenet

                          de addig még
                         zakatol a vonat
                      és vergődik a lékek
                          tombolnak az
                               idegek
                                 az
                        emlékező gének
                              benned
                              bennem
                              bennünk
                          hiszen mindig
                     tovább kell mennünk
                           (te mondtad
                           az ember erős
                            mindent kibír
                         de ki bír elviselni
                           ennyi emléket
                         kevés rá egy élet)

                                   ...

                         az időn átlopódzom
                            hozzád bújok
                              szorosan
                            oltalomra vágyva
                             ez a kor olyan
                           otromba és gyáva

                                   és én
                                   félek
                                   mert
                                 a vonat
                                  ma is
                                 zakatol
                                    és
                                 vergődik
                                  a lélek

KOCZETH LÁSZLÓ: Álom, nyitott szemmel

                 (Marc Chagallnak)

nagyapa a tetőn hegedül
füstölt heringek táncolnak
szomorú fekete ló
húzza a koporsót

égre száll
az akvamarin-angyal
eső mossa könnyét
sárga holdtányérba

tehénpillájú derengő hajnalban
a Dvina zavaros vizén túl
egy zsinagóga ég
füst, romlás, tóratekercsek

a sápadt menyasszony
csak forog
forog
összemosódik szatócs
a koldussal
- táncol a szakállas rabbi

felhőn utazik
az időtlen idő
- Mose
a vézna zsidógyerek
ébren álmodik                                

RUDER JANA: Zenébe botló álmok

A kialudt vulkánt
már nem gyötrik
összekarmolt álmok,
zenébe botlanak
a hegyen
füvek, fák, virágok.
Játszom,
táncol velem a világ:
fejemre könnyeimből
kötök koronát.
Énekelek, messzire
száll dalom,
bánatomat a folyókra
gombolom.

FÉNYANNA: Harminchét emlékláng

Előttem Krisztusként feszülő
tölgyfa árnyékában,
arcom simogatva,
csitul ma a mogorva szél,
apámat látom, ahogy ott ül a padon,
mintha engem várna,
és súgja...
gyere velem kicsilány...
táncoljunk ma egy utolsót...

Én két kezem nyújtom feléd,
a tánclépéseket már kívülről tudom,
de csak a májusi köd
selyemfénye fonja körbe
szétnyitott tenyerem.
Magaddal vitted sírokon túlra
zokogó gyermekarcom,
mikor tíz gyertya lángja, téged várva,
sírva keringőzött... azon a májusi napon...
Tudod, lelkem már elfáradt,
nem harcol, csak makacsul dacol,
a véntölgy kérge közt megbújó lidércfénnyel,
hol szíved ma is hangtalan dalol.
Hisz' ez a nap a te napod is...
Köszönöm, hogy megszülettem... apám...

Továbbindulok,
magamra gombolom kéktintás álmom,
s egy ódon házhoz érve látom,
ablakán a barangoló idő,
pókháló csendet font körbe rá.
Itt, vagyok anyám... látod?
Hol, sarokba dobtad nyüszítő lelkem,
s festettél hangtalan mosolyt a falakra,
elrejtve a valóság fénytől
bölcsőben ringó gyermekéveimet.
Most lehunyom pillám,
színes pillangókról álmodom,
tíz körmömmel kaparom le,
a falak réseibe ivódott múltam.
De te még mindig ott állsz a keresztúton,
feléd megyek csendesen,
hallom szíved hangos lüktetését.
Hisz' ez a nap, a te napod is...
Köszönöm, hogy megszülettem... anyám...

Lábam alatt ring a világ,
léptem ritmusára zokog a föld,
a mögöttem nyújtózkodó,
letaposott utamon,
ma a dacos harminchét évemet temetem.
Az utolsó emlék-kavicsot is rádobom,
mit lelkemben hordtam annyi éven át.
Ma lábújjhegyen járok,
ma a világ csendje vagyok...
Hisz' az a régi dal sem úgy szól,
s a tánclépések sem olyanok,
a keresztút is eltűnt végleg már,
minden emlékem megkövült gyémántként,
a csillagháló sűrű rojtjai közt bujkál.

Ma este elloban harminchét,
kéken táncoló gyertyaláng,
s csak az éj ablakán bekönyöklő
hangod maradt itt apám...
ahogy csak nekem súgtad,
ott a véntölgy alatt...
gyere velem...
táncoljunk egy utolsót...
hisz' ez a nap csak a te napod...
Boldog születésnapot, kicsilány...

ETELA: siránkozó halk sikoly

                    Én 
       nem vagyok hálátlan,
         Istenem, Te tudod.
           Minden reggel,
              imával a
               számon
               ébredek.
       Hiszem, hogy itt vagy,
   látod lelkemet, vigyázol rám,
     fogod ha kell két kezem.
      Most mégis nem hallom
       hangodat, nem érzem,
         nem tudom, mit
               tegyek.
                 Ha
               hallod
             hívó szavam,
           gyere és mutasd
     meg nekem a helyes utat.

 KOCZETH LÁSZLÓ: A Költőnek
(Pilinszky János emlékére)

a keresztnek
nem fáj
görbült
rozsdálló szög
a megfeszítettnek
mégis
örökös bilincs

az egekbe sóhajtó
földre ritkán tekint
túlélővé
az Írás tanítja

sárgára
kopott ujjaid
közt
cigarettád
ágyúcsonkjáról
a padlóra kívánkozik
a
hosszú
hamuvá érlelt
gondolat 

homlokod mélyén
szavakból
tapasztott
fészkét rakja
a halk hangú
versmadár
árnyékból
fényre
vetültél
szőttél darócból
meleg takarót
háborúból
békét varázsoltál
halhatatlanságból
ökök
maradandót