noheb blogja
SzemélyesNegyvenöt év (osztálytalálkozóra)
Negyvenöt év, oly hosszú idő,
halványulóban emlékképek,
múltat, mát és jövőnket vivő,
felnőtté váló gyermekévek.
Egyen köpeny és egyen könyvek,
dolgozatok és feleltetés,
gondtalanság és hulló könnyek,
emléket őrző igaz mesénk.
Alig takaró miniszoknyánk,
és trapperfarmer a kordivat,
Ausztriából orkánkabát
lázadásunk tán kicsit riadt.
Nemzedékünk, mely jövőt szépít
és nem hallgat a hazug szóra
azt gondolta, hogy érettségi..,
és nyílik majd a sárga rózsa.
Barakklakó ifjú évek,
megkapóan szépek voltak,
hogy megéltük az a lényeg,
tetteinkben felragyognak.
Negyvenöt év oly hosszú idő,
de körbe nézve nem ezt látom,
tekintetekben jövőt hívő,
múltat idéző ifjúságom.
Titok...
Őszi szerelem nyár felé oson
megbújva, hogy ne lássa más.Büszke egyenes szilfa fasoron,jövője fájó látomás. Ma én csöndesen hallgatom meséd,igazsággal még tartozom.Szemhéjam alól félve nézek feléd,állmosoly hazug arcomon.Papa és Eszter
Emlékeim közt kutatva,
gondolok egy régi napra,
egy férfire, egy kis lányra
papára és unokára.
Eszter haja szőke búza
elbűvölő, Ő azt tudja.
Szeme az, az égbolt kékje
csupa bűbáj egész lénye.
Ha meglátod rögtön véged,
Eszter szeme kék igézet.
Pörgő szoknya, apró cipő
két évével igazi nő
Röpköd, mint egy csöpp pillangó.
elbűvöl a tündérmanó,
de most indul sok a dolga,
aztán még is meggondolja.
Papa szíve büszkén dobban,
szőke tündér elé toppan.
Emeljél föl nyújtja kezét,
nagy mosoly ül csalfa szemén.
Már is ragyog Papa arca,
felemeli jó magasra,
Megforgatja, megpörgeti,
beleszédül úgy szereti.
Simogatnak apró kezek,
ellágyulnak férfi szemek,
Így öleli Eszter babát,
első leány unokáját.
Boldogsága határtalan,
eszébe jut a régi kaland
édesapa barna lánya
kis hercegnő anyukája.
(Édesapámra emlékezve)
Segítség
Tánc
Annyira akartalak
Annyira akartalak, így
nem láthattam a lényeget:
hogy a fa, nem árnyékolhat
egyszerre két külön helyet,
Csendes eső közeledett
ott lapultam lombod alatt,
nem észleltem valóságot,
mert annyira akartalak.
Mert annyira akartalak
befalaztam szerelmemet,
de alap nélkül összedőlt,
mit épített a képzelet.
Megrekedtek érzéseim
a törmelék súlya alatt,
visszanézni nem merek, mert
én annyira akartalak.
Nem maradt más mára csupán
tégla és sajgó érzelem.
Ma elvezet kézen fogva,
érzés nélkül, az értelem.