noheb blogja

Infúzió lassan folyik
cseppenként. Csepp-csepp csepereg
a testbe mely csak másolat,
körvonala az embernek.
 
Mikor a  hús már elfogyott,
szürke hamuszín bőr marad.
Hideg verejték, küzdelem,
kínná lesz minden pillanat.
 
Infúzió lassan folyik
cseppenként. Csepp-csepp csepereg,
kanül a halálért harcol
hol a jövő reménytelen.
 
Szeretet még kapaszkodik,
fuldokol lét, nem lét között,
nincsen már fény, nincs kegyelem,
megváltásért test könyörög
 
Infúzió még folyik,
hangtalan csepp, csepereg
a lélek tovasuhan.
Zbógom! Isten Veletek.

(.., mikor az emlékek
mindent felülírnak.)
 

Még egyszer eljössz,
mégegyszer várlak,
tavasz és ősz közt
rekkenő nyárban.

Vágyódva nézlek
éppúgy, mint régen.
Érzelem tombol
nem tartom féken.

Odalépsz hozzám
egy kissé sután,
ujjheggyel játszol
vállpántos ruhán.

Tűzpiros selyem
lefelé kúszik,
számolnom kéne
legalább húszig.

Magadhoz húzol
ajkad a számon,
erényem sutban,
ledér az álmom.

Szén szemem zárva
külvilág nincsen,
bennem a léted,
néma már minden.

Két test, két lélek
szárnyaló vágya,
közösen omlik
végtelen mába.

Még egyszer újra
magamnak hiszlek,
hazudok ismét
szerelmet szívnek.

.., ez is ünnep, csak éppen másmilyen,
sírokat díszít fel ma a szeretet,
simára vasalt ruhám ünnepi lesz,
hiába...
nem jöhet el az ünnepelt.
 
Mély hallgatásban csupán kavics ropog,
fagyott rögök, hol fázik a képzelet
összezárt ajkaimmal imátkozom,
hiába...
nem jöhet el az ünnepelt.
 
Emlékezet mára elveszett remény,
de ma én mindent csakis érte teszek,
az Ő küldetése régen véget ért,
már tudom...
nem jöhet el, az ünnepelt.
 
Köszönöm mindazt, amit Isten adott, 
hit felemelte közönyös létemet.
Krizantémok között csillag egy ragyog,
érzem, hogy
mégis itt vagy ma énvelem.

 

Szürke sűrű ködbe veszve

Múlóban az utolsó nyári napom,