Egy pszichopata naplójából...

Annyiszor felépítettem e kővárat,  

olyan sokszor erősítettem meg 

katonák ezrei védik  

kínzó eszközök millióit tárolja. 

S mégis találok rajta egy patkány rést, 

mit rögtön be is kövezek, 

de a patkány már aranyozott asztalon jár 

szívesen csapnám agyon, s enném húsát. 

Hetek óta rohangál a patkány a kővárban, 

mit tudhat , amit én csak sejthetek, 

sose nézett szemembe csak rám tekintget. 

Minap csapdába ejtettem. 

A patkány távozó lelkembe lesett ,s  

kirohant a várból. 

Egy mocskos patkánynak sem voltam elég jó

Arra gondolok magányomban, miközben a síri csend erőszakolja füleimet, 

s miután a bűzt kiirtottam a szobából, hogy mit kéne csinálnom. 

Rajzolhatnék, hogy megcsillantassam művészieségemet,  

s, hogy majd utána az instán a spontán kiválasztott  

mély üzenetet sugalló idézettel büszkélkedjek. 

A vers írása már annyira nem megy, hogy  

a jegyzettömböt se találom,  

s ha neki kezdenék is üres ablakot találnék. 

Ehetnék valamit, bár ezelőtt 20 perccel is ezt csináltam. 

Minden gondolatom vagy unalmas vagy már gondoltam rá.:  

Gondolt már a halálra? Lefogadom igen. Hányszor gondolt rá? Kétszer -háromszor egy héten? Mennyit szokott rajta tűnődni? Pár órát vagy esetleg percet? Mennyire gyötri le a halál gondolata? Napokig nem mozdul ki miatta vagy talán rögötön eltűnik a gondolat, mert valaki eltereli róla a figyelmét? Mit gondol érdemes az éppen folyó életünkben a halálról gondolkodni? Mit gondol elkéne rendezni mindent a halálig hogy semmit ne hagyjunk hátra vagy csak hirtelen itt hagyni ezt az ismert és a már már annyira megszokott világunkat? Hogyan szeretne meghalni? Betegségben ami hónapokig akár évekig kínozza ont vagy betegségben ami oly gyorsan elviszi az életét messze messze innen, hogy szeretteitől sem tud elbúcsúzni? Vagy ott vannak a halálos balesetek és az öngyilkosság az utóbbit persze csak néhány ember társunk alkalmazza akik sokat gondolnak a halálra és semmi nem tudja elterelni figyelmüket róla. És aztán mi? Bolyongunk a végtelen sötétségben vagy tán bolyongunk az ismert unalmas világban újra csak test nélkül  vagy esetleg ott van a mennyország.   

Érintetlen testbe bújt undormány ő, 
pelyhes bőre, csak úgy libabőrözik mikor a kintről érkező levegő olykor befúj a már így is érintetlen szobába. 
Ő, mint a ma született bárárny most semmiben fetreng s kést szorít markába. 
Körmei alatt a vér már megalvadt. 
Kezei remegnek, néma s arca mozdulatlan. 
Nem lélegzik, s nem dobog szíve. 
Haja már, mint vasoszlopok állnak, 
s csak szoríntgatja a kést markában. 
Szája ürege belülről már megfulladt a vérbe, 
s sebes, sebes és fáj neki, 
de csak nézz. 
Kiszáradt szemekkel nézz megálíthatatlanúl nézz. 
Mi lehet a rideg sőtét elmében, mi képtelen felmelegíteni a helységet. 
Napokig áll ott, s nem tágul. 
A hangok még most sem hagytak fel az oktatással... 
csináld ezt, csináld azt, csináld már meg! ... 
szúrj ide, szúrj oda, s vágd el. 
A fények alig jutnak be az ablakon, 
a motel szoba falai vizesek, 
de Ő csak áll s nézz, markában szorongatva a kést 
gyomra ételért könyörög már, 
torka mostanra mint sivatag. 
Mély jazz zene szól a rossz minoségű rádioból 
s ő csak farkasszemezik a tükörrel...