nettyvagyok blogja

nettyvagyok•  2011. június 10. 02:25

Jusztícia

I.

  A nevem Ella. Már egészen kicsi koromtól kezdve bolondulok a csillagászatért. Ezer, és ezer éjszakát töltöttem az erkélyen ülve, és bámultam a csillagokat a távcsővel, amit a tizedik születésnapomra kaptam. Az egyik ilyen éjjelen ötlött az eszembe, hogy talán asztronautaként kellene majd dolgoznom a jövőben. Ez a gondolatom meg is valósult - csak nem pont úgy, ahogyan elképzeltem.
  Két társammal együtt én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy hetekig keringjek a Föld körül, és a legközelebbi bolygók felszínéről fotókat készítve élet nyomai után kutassak. A társaim, Katie, és Jeremiah nem szívesen vállalták el a megbízást, pontosabban fogalmazva parancsot, mert mindkettejüknek családja volt, akiket idelent kellett hagyniuk. De a pénz nagy úr - és hiába kelletlenül, mégis velem kellett jönniük. Az első egy hétben semmi különöset nem találtunk. Sem vizet, sem egyéb életre utaló jeleket. Aztán közelebb kerültünk a Jusztícia nevű kisbolygóhoz, és abban a pillanatban, ahogy az első képek elkészültek, az emberiség sorsa megpecsételődött. Azonnal visszaindultunk.
A Jusztícia egy nem túl régen felfedezett kisbolygó volt - már az elején is lehetett sejteni, hogy alkalmas rá, hogy az emberiség közel fele ott éljen. A kezünkben volt a megdönthetetlen bizonyíték - fotó egy idegen bolygó felszínén lévő apró kis oázisról. Víz. Fák. Oxigén. Briliáns. Kiharcoltam, hogy én lehessek az, aki először Jusztícia földjére lép, és mintákat szerez az ottani talajból, vízből, és egyéb dolgokból. De akkor még nem tudtam, hogy ott fog történni valami, ami megváltoztatja az életem.
  A Jusztícia körülbelül akkora volt, mint a Föld háromnegyede. A gravitáció gyengébb volt, a légkör pedig sokkal párásabb. A nappali időjárás mérsékeltnek volt nevezhető, az éjszakai azonban csontig hatoló hideggel érkezett. Volt, hogy -30 °C-ot mértem egy éjszakán - mintha a sivatagban éjszakáztam volna. Az egyik reggelen, amikor ismét a víz összetételét vizsgáltam az űrhajómban, ami nem messze a lefotózott oázistól parkolt, a riasztórendszer beindult, és a kamerák képernyőjén egy világos árnyat láthattam elsuhanni. Először nem értettem mi az, gondoltam, csak valami légköri jelenség, vagy ahhoz hasonló, arra nem is gondoltam, hogy esetleg intelligens életforma lehet a bolygón. Tovább dolgoztam hát, és nem foglalkoztam a kamerák előtt újra és újra megjelenő fénypászmával. Éjjel azonban furcsa álmom volt. Az oázis fáinak árnyékában ültem, és az ölemben egy gyermek volt. Játszottam a gyermekkel, énekeltem neki, és akkor odalépett hozzám egy magas, kopasz lény, melynek lábai a kenguruéhoz hasonlítottak. A szeme írisze kék volt - a közepén ülő pupilla pedig leginkább egy kereszthez hasonlított. A lény meztelen volt, de nemiszervnek nyomát sem láttam, ezért képtelen voltam meghatározni a nemét. A lény a gyermekre vetette a tekintetét, majd rám, és csipogó hangon magyarázott valamit egy idegen nyelven, én pedig értetlenül bámultam rá.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem, és reméltem, hogy nem fedezi fel a hangomban a rémületet, és nem tesz kárt bennem, vagy a gyermekben.
- Beléd...hatolni. - a hangja recsegett, és egyszerre csipogott, álmomban felsikoltottam. Hideg verejtékben úszva ébredtem fel, és ellenőrizve a kinti állapotokat, kelletlenül konstatáltam, hogy reggel van, és ideje munkához látni. A napok gyorsan teltek, és közeledett a hazautazásom ideje. Indulás előtt egy nappal mindent összeszedtem, aminek köze volt a vizsgálatokhoz, és elrebegtem egy imát, hogy az utam zökkenőmentes legyen. Miután mindennel végeztem, lefeküdtem, és szinte azonnal mély álomba merültem. Mintha...hipnotizáltak volna. Nem tudtam, hogy azon az éjjelen idegen járt az űrhajón. És azt sem tudtam, hogy az az idegen hajszál pontosan úgy néz ki, mint a lény, amely álmomban "ajánlatot" tett. És persze azt sem tudtam, hogy megerőszakolt, amíg én öntudatlanul hánykolódtam a sötétség tengerén. Másnap hazaindultam, és egyelőre semmilyen furcsa jelet nem fedeztem fel magamon. Ahhoz hetek kellettek.

II.

  Napok óta émelyegtem. A cérna akkor szakadt el, amikor az egyik fontos értekezleten teleokádtam a papírkosarat, és még el is ájultam. Hőhullámok gyötörtek éjszakánként, és fáradékony lettem. A kollégáim azonnal pletykálkodni kezdtek, hogy valószínűleg terhes vagyok, de én erről nem is tudtam, amíg Katie oda nem jött az állapotom felől érdeklődni. Természetesen a többiek adták neki ezt a feladatot.
- Mondd, Ella, nem vagy te véletlenül...állapotos? - olyan angyali arcot vágott, hogy legszívesebben szembeköptem volna. Az utóbbi időben egyre ingerlékenyebbé váltam, és ez most készült feltörni bennem. Éppen borzalmas hányingerem volt, és amikor öklendezni kezdtem, Katie halálra vált arccal rohant el valamiért, amibe belehányhatok. Amikor ezen a közjátékon túljutottunk, és én egy papírtörlővel rendbeszedtem magam a női vécében, Katie újra feltette a kérdést, én pedig kinevettem.
- Ugyan már. Ahhoz szexelni is kellene. - nyögtem neki nevetéstől fuldokolva, és mivel ezzel a kijelentéssel egy újabb pletykaáradatot alapoztam meg, kisétáltam, hogy összeszedjem a holmimat, és hazamenjek. Azon az éjjelen a lény megint megjelent álmomban, Beszélt nekem arról, hogy az utolsó, aki a bolygón életben maradt, ezért megtermékenyített, hogy fennmaradjon a faj, amiért az ősei olyan sokat tettek. Beszélt nekem városokról, amik elpusztultak, gyermekekről, akik a szüleik nélkül, egyedül haltak el a vadonban, és hogy a gyermek, akit a szívem alatt hordok, egy nap vissza kell, hogy térjen a szülőbolygójára, hogy újra benépesítse azt. A reggeli kávém fölött ülve azon gondolkoztam, hogy ez tisztára olyan, mint egy modern Ádám és Éva sztori. "Szaporodjatok, sokasodjatok!", mondá az Isten, mire Ádám és Éva a parancsnak engedelmeskedve egetrengető kufircba kezdtek. Attól az éjszakától kezdve az én modern Ádámom újra és újra megjelent az álmaimban. Szinte éreztem magamban a falloszát, amit elképzelni sem tudtam, milyen lehet, éreztem, ahogyan dolgozik bennem, hogy a magja egyesüljön a petémmel, egy teljesen új fajt létrehozva. Egy ember-földönkívüli hibridet. Micsoda kalamajka származna ebből!
Az émelygés és egyéb tünetek után az első, amit megfigyeltem, az volt, hogy híztam. Pajzsmirigy problémákra kezdtem gyanakodni, ezért a munkahelyemre kirendelt orvossal megvizsgáltattam magam. Vért vett, ami mellé vizeletet is adnom kellett, így derült ki, hogy nem pajzsmirigy problémám van. A vizetelemben magas HCG hormonszintet észleltek, és hivatalosan kijelentették, hogy terhes vagyok. Összedőlt a világ.
  Az agyam napokig kattogott azon, hogy vajon hogy történhetett ez meg. Aztán felvillantak az emlékképeim a lényről, akit akkor már Ádámnak neveztem. Az első álmom, amelyben közölte, hogy belém fog hatolni; a villanások a kamerákon; az álomtalan álmom az utolsó éjszakán. Akkor kezdett körvonalazódni a magyarázat. Ádám barátunknak valószínűleg telepatikus képességei vannak, így tud kommunikálni velem még most is. Gyakorlatilag bemászik a fejembe. Rettegni kezdtem attól a valamitől, amit a szívem alatt hordtam, arra gondoltam, hogyha az a valami megszületik, vajon mi lesz az emberiség sorsa. Mi van, ha elpusztítja az emberiséget? Mi van, ha úgy jön a világra, ahogy azt már sokszor láttam az Alien filmekben, amiknek Sigourney Weaver volt a főszereplője? Mi van, ha...? Ádám még élt. Az utolsó telepatikusnak nevezhető üzenetet akkor kaptam tőle, amikor már haldoklott, és amikor az a valami bennem először mozdult meg.
  A hónapok nagyon gyorsan teltek, a hasam egyre gömbölyödött, az étvágyam nőtt, rengeteget híztam, de nem volt feltűnő a magasságom miatt. Egy augusztusi éjjelen aztán elfolyt a magzatvíz, és az a teremtmény nagyon szeretett volna szabadulni a méhemből. Hamarosan a szülőszobán találtam magam, és az epidurális érzéstelenítés ellenére is óriási fájdalmat éreztem. A magzat hatalmas volt. Legalább 5 kilós, éppen ezért egyszerűen felmetszették a hasamat, és kivették belőlem. Az orvos, és a nővérek, akik ott voltak a gyermekem születése pillanatában, egy emberként sikítottak rémületükben. Ha nem lettem volna eszméletlen, akkor én is sikítottam volna. Na ja, azok a hülye drogok.
  Nem engedték, hogy megnézzem. Azt mondták, bizonyos testi deformációkkal jött a világra, és még nem vagyok alkalmas arra, hogy feldolgozzam a látványt. Közöltem velük, hogy asztronauta vagyok, és kötélből vannak az idegeim. Akkor behozták. Az elején semmi különöset nem fedeztem fel rajta. Az egyedüli, ám mégis szokatlan jellegzetessége a szeme volt. Írisze kobaltkék, a pupillája pedig kereszt alakú. Kíváncsian nézett rám, a levegőt markolászták apró, húsos kezecskéi. Rám mosolygott. Borzasztó gyorsan fejlődött. Titokban tanulmányoztam - rájöttem, hogy imádja a cukortartalmú ételeket, és hogy az intelligenciája messze felülmúl egy egyszerű embert. Az asszociációja remek volt. Lapokat terítettem a földre, amikre bizonyos tárgyak voltak rajzolva. Azokat a tárgyakat neki a megfelelő lapra kellett tennie. Egyszer sem hibázott. Nem próbáltam neki megtanítani az "anya" szót. Neki is csak Ella lettem, annak ellenére, hogy én hoztam a világra. De mit tehettem volna? Nem akartam vele mély kapcsolatot kialakítani, mert tudtam, hogy egyszer majd el fog hagyni, és nem akartam fájdalmat. Ezen kívül rettegtem tőle. Adam-ként anyakönyveztettem. Otthon csak Szörnyecskének hívtam, de látszólag ez nem izgatta. Valószínűleg nem volt tisztában azzal, mit jelent a szörnyecske. Azzal meg még kevésbé, hogy ő tényleg az. Ennél a pontnál már nem is tűnt annyira intelligensnek. Kétéves korára egy ötéves testi fejlettségével, és egy tízéves szellemi fejlettségével rendelkezett. Mindent megjegyzett, amit látott, vagy hallott. A beszéd nehezére esett, de írásban, és gesztikulációval tudott kommunikálni. Leköltöztünk a tengerpartra, olyan helyre, ahol kevés ember jár. Valószínűleg csodálkoztak volna, ha tudják, hogy csak kétéves. Nem akartam, hogy csodának kikiáltva felhasználják a mocskos pénzhajhász akcióikhoz. Hát kettesben éldegéltünk, a világtól távol, és éreztem, hogy közeleg a nap, amikor el fog menni.

III.

  A tizenharmadik születésnapján történt. Testileg annyira volt fejlett, mint egy tizenhat éves tinédzser, szellemileg pedig leginkább egy huszonévesre hasonlított. Imádott filozófiai és pszichológiai könyveket olvasni, ha havonta egyszer nem vettem neki egy ilyen jellegű könyvet, képes volt, és napokra kiment az erdőbe, és étlen, szomjan, alvás nélkül kóborolt. Gyönyörű lény volt. Magas, nyúlánk, a szemei egyre szebbek lettek az évek alatt, és ha belenéztem, úgy éreztem, olvas a gondolataimban. A haja barna volt, és dús. Ha futott, senki sem érhette utol, a beszéde pedig lággyá és dallamossá változott. Még mindig nehezére esett, az R betűt például képtelen volt helyesen kiejteni, de ő így volt a tökéletesség mintapéldája. Észrevettem, hogy egyre többször bámul egy pontot az égen, és én tudtam, mi az a pont. A Jusztícia. A hazája.
  Szokás szerint valahol az erdőben duzzogott, mert nem vettem meg neki azt a könyvet, amit annyira akart. Azt hiszem, Nietzsche egyik kötete volt az. Én sosem értettem a filozófiához, nekem a realitás talaján kellett maradnom, mint asztronauta. Én kész tényeket vizsgáltam, sosem mentem bele azoknak a tényeknek az átvitt értelemben vett létezésébe. Egyszerűen nem érdekelt. Azért fizettek, hogy kutassak. Hát kutattam. Míg ő valahol kinn csavargott, a szobájába mentem. Hónapok óta zárva tartotta előttem az ajtót, és a kíváncsiság furdalni kezdte az oldalamat. Amit odabenn láttam, egyszerre volt elkeserítő, és lenyűgöző. Körös körül a falon rajzok a Jusztícia egyes pontjairól. Az ágy felett egy latin felirat, amelyet valószínűleg valamelyik könyvéből lesett. Az ágyon egy frissen rajzolt kép. Rólam. És a lényről, aki őt nemzette. A képen meztelen voltam, a szemeim lecsukva, a lény pedig szinte egész testével körbefont. Körülöttünk a végtelen űr, aprólékosan ráfestve minden apró csillag. Gyönyörű volt az egész. Hallottam, amint csapódik a bejárati ajtó, és gyorsan kiosontam a szobájából. Átmentem a dolgozószobámba, ahol az asztalon becsomagolva feküdt a könyv, amit annyira akart. Amikor felért az emeletre, a kezébe nyomtam, és felragyogott az arca. Egy puszit nyomott a homlokomra (nagyjából egy fejjel lehetett magasabb nálam), és a saját csipogó, recsegő nyelvén köszönetet mondott. Elpirult.
- Bocsáss meg Ella. Szóval azt akarom mondani hogy nagyon szépen köszönöm! - rámosolyogtam, és néztem, ahogy besétál a szobájába, és magára zárja az ajtót. Valószínűleg egész éjjel azt a könyvet fogja bújni. Nekem pedig ideje lenne elkezdenem a vacsorakészítést.
 
IV.

  Borzalmas nagy robajra riadtam fel. Azt hittem, bontják a házat, egy szál bugyiban rohantam ki a szobából, hogy megkeressem a zaj forrását. Éles fehér fény szűrődött be az ablakokon- Kirohantam az udvarra, és láttam, ahogy Adam testéből árad a fény. Szó szerint ő bocsátotta ki. Amikor a bejárati ajtó becsapódott, rám emelte a tekintetét. A szeme izzott, olyan volt, mint egy felhevített fémdarab, csak nem vörösen, hanem kéken parázslott. Meglátta félmeztelenségem, és arcán megjelent egy kaján félmosoly.
- Gyönyörű vagy. - mondta, de a szája nem mozdult. Elpirultam, és kezemmel eltakartam a melleimet. A fényes izzás hamarosan alábbhagyott, és ő újra a régi Adam lett. Lassan odasétált hozzám, és megérintett. Tudtam, hogy nem szabad. Az anyja voltam. De amikor az ajkai az enyémekhez értek, nem voltam többé tudatomnál. A szobámban tértem magamhoz, és őt láttam magam előtt. Meztelen volt, az ablakon bámult kifelé. Amikor meghallotta, hogy mozgolódom, felém fordult, és odasétált az ágyhoz. Lefeküdt mellém, és csak bámult rám a hatalmas, ártatlan kék szemeivel. Elveszítettem az eszméletemet. Az utolsó amit láttam, az a bizonyos kaján félmosoly volt. Eltűnt minden. Elsüllyedtem. Zuhantam a hatalmas, végtelen sötétségben.
  Amikor felébredtem, ő már nem volt sehol. Tudtam, hogy visszatért a Jusztíciára, hogy újra benépesítse. Persze fizikailag és biológiailag is lehetetlennek tűnt, hogy egyetlen egy hímnemű egyed benépesítsen egymaga egy egész bolygót. Nem tudhattam, hogy maradtak még túlélők. Csak azt tudtam, hogy a fiam elment, és előtte közösült velem. Hirtelen rosszul lettem. A szívem hevesen vert, a veríték gyöngyözött a homlokomon, remegtem egész testemben. Felhívtam a mentőket, hogy valószínűleg szívrohamom van. Mindig gyenge volt a szívem. Egy fehér, steril szobában tértem magamhoz. Éjjel volt, de az ablakon mégis erős fehér fény zúdult be rám. Nem számítottam rá, hogy eljön értem, és elvisz a Jusztíciára, mégis megtette. Tudtam, hogy nem én leszek a gyermekei anyja, és ennek örültem. Felőlem lehet aztán bármilyen lény ő, a vérfertőzés nem az én műfajom. De boldog vagyok, hogy vele lehetek. Ő a legjobb dolog az egész életemben. Haldoklom, és ezt mind tudják odakinn. A lány, Nayra, és a fiam, Adam. És a Jusztícia összes lakója. Ella halott. A királynő halott. Ég veled, Jusztícia.

nettyvagyok•  2011. május 25. 10:29

A vén perverz és a tébolyult lány

A '80as évek színes, fényes világát talán mindenki szerette. A szabadságot, az átbulizott nyári estéket, és természetesen a szexet. A fiúk lazák, de udvariasak voltak, a lányok szendék, de vadmacskák. Olivia egy nagyon szép lány volt. A környékbeli lányok mind irigyek voltak vékony alakjára, mert ők nem foglalkoztak testi erőnlétükkel, és kilószámra falták az édességeket. Aztán tuskólábaikat harisnyába préselték, dagadt, izzadó lábfejüket apró, nem túl magas sarkú cipőkbe, és az utcán korzózva szapulták Oliviát szép arca, és tökéletes alakja miatt. Nos igen, Olivia tényleg kitűnt a többi lány közül. Már a szemeiben ülő vadság is mássá tette, és azt a vadságot soha nem takargatta. Néha egy-egy pillantása elég volt ahhoz, hogy valakit elcsábítson, akivel aztán elhitette, hogy szexelni fognak, és magára hagyta a legfájdalmasabban lüktető erekció közepén. A fiúk ezért sokszor kiabáltak rá csúnyákat az utcán, de egy hideg, metsző pillantása elég volt ahhoz, hogy elhallgattassa őket. Oliviának volt egy hobbija, amiről az égvilágon senki nem tudott, csak Ő, és a kutyája, Pugsly. Olivia imádott ölni. A nyár derekán, egy forró estén figyelmes lett valamilyen apró zajra, ami az ablaka felől érkezett. Odament, de már csak egy tovasuhanó alakot látott, és egyszerűen nem tudta mire vélni a helyzetet.

Most elgondolkozhatunk azon, hogy Olivia vajon miért kezdett ölni. Szeretett macskákat, és kutyákat megnyúzni, esetleg élve felgyújtani, vagy kibelezni. A családi hátterére nem fogható, mert Olivia viszonylag jómódú családban nőtt fel, és családtagjaival is remek kapcsolatot ápolt. Gyermekkorában nem érték atrocitások, sem az iskolában, sem sehol máshol, tehát a gyilkolási vágyáért csak a génjeit tehetjük felelőssé. Olivia dédapja, Maurice megrögzött, pszichopata sorozatgyilkos volt. Tizennégy prostituálttal végzett két és fél év alatt, végül elkapták, és kivégezték. Olivia megtalálta dédapja egykori naplóját, amelyben leírta, hogyan fogja végrehajtani a gyilkosságokat. Olivia nagyon szerette a dédapját.


Miután Olivia észrevette az eltűnő alakot azon a nyári estén az ablakából, felszínre tört a vágya, hogy gyilkoljon. Eltervezte, hogy az elkövetkező egy hónapban figyelemmel kíséri, hogy a kukkoló megjelenik-e, és ha igen, kiterveli élete legelső gyilkosságát. Természetesen a kukkoló megjelent másnap. Aztán a következő napon is. És a rákövetkezőn is. Olivia tollat és papírt fogott a kezébe, és részletesen leírta, hogyan fogja elvenni a kukkoló életét.

"Nem is tudom, mivel kezdjem, hiszen ez még annyira új nekem. Mindig is éreztem a vágyat arra, hogy valakinek erőszakkal kioltsam az életét, de ez szinte lehetetlen volt, mert nem volt hozzá elég bátorságom. Sokszor elképzeltem, hogyan kínoznék napokig egy szinte magatehetetlenül szenvedő, kikötözött embert, és hogyan innék a véréből, amikor már halott. Most lehetőségem adódott rá, hogy mindezt megvalósítsam, hogy a vágyaim beteljesülést, kilégülést nyerjenek, és nem hagyhatom veszni az alkalmat. De mindent pontosan el kell terveznem, hogy véletlenül se bukjak le. Nem tartom valószínűnek, hogy ezt az embert, aki engem bámul hetek óta a szobám ablakán túlról, keresné bárki is, hiszen az ilyen emberek általában magányosak, és egyedül élnek. Éppen ezért nem is érzek olyan nagy félelmet, ez inkább izgalom, mint félelem. Alig várom, hogy szemtől szemben találkozhassak vele, és elmondhassam neki, hogy köszönöm.
Köszönöm, hogy vállalja az első áldozatom szerepét.
Első lépésként nagyon szépen ki fogok öltözni, és az utcán sétálok majd fel, s alá. Amikor besötétedik, majd elbújok, és kilesem, hogy néz ki, aztán lecsapok rá. Szereztem némi chloroformot, tudom, hogy azzal könnyedén elkábíthatom. Szereztem éles késeket is, láncokat, csipeszeket, és ollókat. Amikor már összeismerkedtem vele, felhívom a szobámba, és kap majd némi alkoholt altatóval keverve. Diazepamot is használhatnék, de azt nehezebb beszerezni, mint a paracetamolt, hiszen a központi idegrendszerre hat. Ha eléggé elkábult, de még tudatánál van, és képes járni, leviszem a pincébe, ahol a kínzáshoz már minden készen fog állni. Kap majd egy matracot is, és a plafonra felszereltem egy kampót, ha esetleg arra támad kedvem, hogy fejjel lefelé fellógassam. Aztán kezdetét veszi a kínzás. Természetesen a saját ürülékét kell majd ennie, és a saját vizeletét kell innia. Én nem fogok egy fillért sem arra költeni, hogy azt a selejtet jóllakassam. Aztán majd minden ujja közé vágok egy rést a szikével, és beszórom sóval a sebeket. A száját beragasztom, vagy betömöm, a sikoltozása, és a könyörgése csak hátráltatna a koncentrálásban. Következő lépés a pénisze lenne. Nem is tudom, először talán majd kimetszem a heregolyóit, csak azután következik maga a pénisz. Azt hiszem, majd egy apró vágást ejtek a makkján, és cseppentek rá egy kis ecetet. Az úgyis eléggé érzékeny pont, fájdalmai lesznek. Egyelőre ennyi áll készen a tervemből, és az, hogyan fogom eltüntetni, ha már megöltem. Egyszerűen feloldom savban."
Talán jobb lett volna, ha Olivia tud róla, hogy egy pedofil sorozatgyilkossal áll szemben, aki teljes mértékben az Ő zsenge testére vágyott. Ugyanúgy tervezgette ő is, hogyan fogja Oliviát megerőszakolni, és megölni. De talán jobb lett volna, ha tudja, egy rafinált lánnyal áll szemben. Egy születő sorozatgyilkossal. Teltek a napok, és végül elérkezett a megfelelő alkalom Olivia számára. Gyönyörű, mandulavágású szemeit natúr sminkkel tette még csábítóbbá. Ajkaira enyhe, rózsaszínes árnyalatú rúzs került, hosszú mahagónibarna haját hátul összetűzte. Fekete, háromnegyedes ujjú miniruhát vett fel, és hozzáillő topánt. Izgult, hogy milyen lesz majd a találkozás a voyeur-rel. És rettegett, hogy legyen lelki, és testi ereje végigcsinálni az egészet. A kielégülésre gondolt, ami majd a végén következik számára. Ez erőt adott neki, hogy képes legyen végigcsinálni, és igyekezett elhitetni magával, hogy élvezni fogja. Akkor még nem is tudta, mennyire. Lassan sötétedni kezdett, az idő egyre jobban szorított. Olivia elbújt a szemközti üres ház gazos udvarán, és figyelni kezdte a szobája ablakát. Hamarosan megjelent egy magas, kövér, kopaszodó középkorú férfi, aki minden lépésénél hátratekintett. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem jár a közelben, odalopózott Olivia ablakához, és várta, hogy kezdődjék a műsor. Lassan elővette a farkát, és ütemesen húzogatni kezdte rajta a bőrt, várva, hogy Olivia belépjen a szobájába, és elkezdje testápolóval kenni feszes, fehér testét az esti fürdés után. De Olivia öt perc után sem jelent meg, és amikor már éppen elveszítette volna utolsó csepp reményét is, a háta mögött felhangzott egy lágy női hang.
- Jó estét. Esetleg segíthetek valamiben?- Olivia legszendébb mosolyát öltötte fel, egyik lábáról a másikra állt. Úgy tett, mint aki nem vette észre, hogy a másik éppen gyurmázott odalent.
- Ööö...éppen indulni készültem...- nyögte a férfi, de Olivia rávillantotta legcsábítóbb tekintetét, és beinvitálta a házba egy italra. A férfi némi vonakodás után elfogadta az ajánlatot, és úgy érezte, itt az ideje megerőszakolni, és megölni a kiscsajt. Úgyis önként ajánlotta fel magát. Miért ne? Lassan beértek Olivia szobájába, és az ital is előkerült. A férfi éppen Olivia egyik polaroid képekből álló albumát böngészgette, amin a lány meztelenül volt látható, amikor is az eltervezett mennyiségű altatószer a poharában landolt. Olivia egy kedves mosollyal átnyújtotta neki, majd pedig köszöntőt mondott.
- A megismerkedésünkre! Cheers!- ahogy befejezte a mondatot, fel is hajtotta az italát, és elégedetten felsóhajtott. A férfi is követte a példáját, és úgy érezte, most már tényleg ideje kicsit belelendülni.
- Hé, kislány..Mi lenne, ha most szépen lehúznád Roy bácsi cipzárját, és egy kicsit elszórakoztatnád a csókos kis száddal? - Olivia vonakodott, mire a férfi lekevert neki egy csattanós pofont, akkorát, hogy a lány lerogyott a földre. Pontosan szemmagasságban Roy...répájával. Megragadta Olivia haját, és a szájába akarta kényszeríteni piciny szerszámát, amikor...
...az altató kifejtette hatását, és Roy kábultan, öntudatlanul zuhant a földre, alig pár centire Oliviától. A lány megsínylette volna, ha a kövér férfi az Ő törékeny testére zuhan. Következett a dolog nehezebb része. Teljesen egyedül levonszolni a pincébe a több mint száz kilós, ernyedt testet, levetkőztetni, és kikötözni az előzőleg odakészített láncokkal. Lehetett Olivia bármilyen törékeny, ereje teljében volt az adrenalintól, ezért könnyednek nem nevezhető, de nem is erőlködő mozdulatokkal levitte Royt a pincébe. A vetkőztetés része valamivel nehezebb volt, mert Roy irányából semmilyen együttműködő jelzés nem érkezett, szemei felakadtak, részeg mámorában horkolva, ernyedten feküdt a piszkos matracon. Olivia gyorsan rögzítette a láncokat Roy bokáin, és csuklóin, majd elvonult aludni. Másnap reggel frissen ébredt, és boldogan, tudván, hogy a büntetést érdemlő ember ott lapít a pincében, valószínűleg még mindig a gyógyszer hatása alatt állva. És ezen a reggelen Olivia elkezdett naplót vezetni Roy szenvedéseinek menetéről. Minden apró részletbe belement, amibe csak lehetett, és élvezettel olvasta vissza az előző napi bejegyzéseket.

Első nap

Royt tegnap este kaptam el. Egészen aranyos, amikor alszik, leszámítva, hogy izzad, mint egy ló, és hogy mindenhol szőrös. Amikor reggel lementem hozzá, még aludt, így egy kissé kegyetlen módon ébresztettem fel. Letéptem az egyik körmét a kezéről, és a vérző sebre szórtam egy kis sót. Azonnal felüvöltött, és minden erejével próbált szabadulni, de a láncok szerencsére erősebbek nála. Miután felébredt, elmondtam neki, hogy nagyon szépen köszönöm, hogy Ő az első áldozatom, hogy vegye megtiszteltetésnek, és hogy nagyon csúnya dolog volt, hogy kilesett. Miután ezt megtettem, szikével megvágtam az oldalát, és kioperáltam az egyik bordáját. A sebet gyorsan összevarrtam, és fertőtlenítettem, még csak az kéne, hogy valami buta fertőzés miatt meghaljon itt nekem! Kicsit megfőztem a bordáját, később majd trófeát készítek belőle. Talán levágom az egyik csücskét, és nyakláncot készítek, és ha valaki megkérdi, azt mondom, valamilyen vadállat foga. Mégsem tudtam megtenni, hogy a saját ürülékével, és vizeletével tápláljam, ezért csináltam neki egy kis rántottát, amibe nagyon sok csípős paprikát tettem. Alig bírta megenni, folyamatosan köhögött, és könnyezett, de ráripakodtam, hogy ha nem eszi meg, akkor a heréjébe szúrom a villát. Tényleg. Holnap eljátszom egy kicsit a heréivel.

Második nap

Roy ma már ébren várt. Kicsit könyörgött, hogy engedjem el, de én gonosz voltam, és összeférceltem a száját, hogy ne beszélhessen. Amíg csináltam, végig sírt, de nem mert megmozdulni. Azt hiszem, egyre jobban fél tőlem. Ma is letéptem az egyik körmét, és ahogyan már tegnap elterveztem, eljátszadoztam kicsit a heréivel. Először csak simogattam, és amikor már láttam, hogy kezdené élvezni, elővettem a szikét, és belevágtam. Kivettem mindkét heregolyóját, és formal dehyddel teleöntött befőttesüvegbe tettem. Később stílusos díszítőeleme lesz majd a szobámnak. Roy nagyon sírt, ezért a szemgolyóit is kivájtam, és összevarrtam az alsó és felső szemhéját. A szemei a heréi mellé kerültek. Ezután a nap befejezéseként kiszedtem a varratokat a szájából, és megetettem ugyanazzal a recepttel készült rántottával, amivel tegnap. Most már csak köhögött. Éjszakai szenvedéseit fokozandó kicsit megvágtam a makkját, és beszórtam sóval. Nagyon rángatózott. Ezután otthagytam. Remélhetőleg még élni fog holnap reggel.

Harmadik nap

Ez igen, Roy jól bírja a kínzásaimat! Ma megszabadítottam a péniszétől, és ő egy nyikkanás, egy rándulás nélkül bírta. Először azt hittem, hogy meghalt, de megnéztem a pulzusát, és amikor a sebet leöntöttem ecettel, rángógörcsöt kapott. Szinte a szája is habzott! Aztán kitaláltam számára egy sokkal kedvesebb, élvezetesebb módszert. Levágtam egy vezeték végét, és az ánuszába dugtam. Amikor a konnektorba dugtam a vezetéket, azt hittem, kitört a III. világháború. Roy teste annyira rángatózott, hogy a matracot is minden rándulással arrébb vitte. A szája habzott, az ánuszából pedig dőlt a vér, így jobb ötletem nem lévén bevarrtam azt is. Legalább nem piszkít be minden nap. Mától nem adok neki enni. Nem volt elég hálás az ételért, ezért nem érdemli meg. Lehet, hogy hagyom éhenhalni. Ámbátor kínozni sokkal élvezetesebb. Lehet, hogy holnap este megölöm. Lehet, hogy még hagyom egy kicsit szenvedni.

Negyedik nap

Roy ma már igen rossz állapotban volt. Nem nagyon reagál a közeledésemre, mély letargiába zuhant. Úgy döntöttem, ideje véget vetni a szenvedéseinek. Először a hónalján ejtettem egy vágást, és fokozatosan kifelé haladva válltól lemetszettem a bal karját. Lenyúztam, és beraktam egy fazék fortyogó vízbe. Miután ezzel végeztem, a jobb karja következett. Kicsit megrándult a fájdalomtól, ezért még mélyebben belevágtam a szikét. A jobb karját is lenyúztam, és az is a fazékba került. A mellkasát is lenyúztam. Ami szabadon maradt, bőrtelen, vérző felület, azt lemostam ecettel. Próbált nyögni, de mivel bevarrtam a száját, nehezen ment neki. Kiszedtem a varratokat, hogy halljam, ahogy üvölt. Ahogyan szabad lett a szája, üvölteni kezdett, mint valami eszelős. Könyörgött, hogy ne tegyem ezt vele, de én nem hallgattam rá. Élveztem, amit csináltam, és a világ minden kincséért sem hagytam volna abba. A lábait is levágtam, és térdénél elfűrészeltem, hogy majd kevesebb helyet foglaljon. Roy ekkor már nem élt. Minden csupa vér volt, ő még néha-néha rándult egyet, de semmi több. Aztán következett a dolog legbecsesebb mozzanata - leválasztottam a fejét a törzséről. Lefőztem róla a húst, és úgy döntöttem, a borda helyett ez lesz az én trófeám. A karjaiból falatoztam egy kicsit. Nem voltak finomak. Elégettem őket. A többit, ami a testéből megmaradt, beraktam egy nagy kádba, és leöntöttem sósavval. Majdnem három órába tellett, mire a sav szétmarta. Csak egy barnás-vöröses undorító szagú massza maradt utána. Majdnem hánytam. Vödörrel kihordtam azt a szennyet a kanálisba, és kitisztítottam a kádat. A kínzóeszközeimet is megtisztítottam. Minden ruhadarabot, ami véres volt, elégettem az ő ruháival együtt. A matracot szintén elemésztettem a hatalmas máglyán. Kellemesen éreztem magam. Elégtételt nyertem azáltal, hogy elpusztítottam őt. Azt akarom, hogy ez legyen a hivatásom.

Olivia az elkövetkező két évben még huszonöt férfival végzett hasonlóan bestiális módszerekkel. Elcsábította őket, valamilyen kábítószert adott nekik, és kikötözte őket a pincében, hogy a kínzások kezdetüket vegyék. Mindegyik férfit négy napig tartotta életben. A férfiak többsége szexuális bűnöző volt, legtöbbször pedofilok és pederaszták. Oliviát az első gyilkossága után két évvel letartóztatták, és Ő mindent a legapróbb részletig a nyomozók elé tárt. Minden módszerét ismertette velük. Olivia fiatalkorú volt, így 10 év felfüggesztett börtönbüntetést kapott, aminek a leteltét egy nívós elmegyógyintézetben várta ki. Amikor szabadult, újra gyilkolni kezdett. A rendőrség holtan találta meg, mellette utolsó áldozatával. Fejbelőtte magát, és búcsúlevelet nem hagyott. A rendőrségen a holttestéért sem jelentkezett senki, ezért elhamvasztották, és eltemettették egy köztemetőben. Pokolra került.

 

nettyvagyok•  2011. május 25. 10:22

Cooking with a serial killer

A nyári nap forrón, és kérlelhetetlenül ontotta melegét. Az emberek szenvedtek, ha csak megtehették, házaikban maradtak, és limonádét iszogattak. Esténként, amikor a meleg alábbhagyott, fiatal urak sétálgattak ugyancsak fiatal menyasszonyaikkal a Jefferson sétányon. Ha már majdnem teljesen sötét volt, útjuk céljának az Old Elm nevezetű parkot tűzték ki. A városban köztudomású volt, hogy a szerelemmel túlfűtött párocskák éjjeli találkahelye, ahol felfedezhetik egymás khm...személyiségének legapróbb zugait is. Teresa is itt sétálgatott vőlegényével, az orvostanhallgató Jasonnel. Már régóta jegyben jártak, lassan ideje lett volna megszervezniük az esküvőt, de Teresa úgy érezte, még nem áll készen a házasságra. Jason beleegyezett, hogy várjanak, és ezen az estén Teresa talán azt érezte, hiba volt halogatni az esküvőt. A park egy sötétebb részéhez érve Teresa libabőrös lett. Úgy érezte, valaki figyeli őket a bokrok mélyéről, és hangot is adott aggodalmának.
-Jason, kérlek, induljunk vissza, azt hiszem itt nem biztonságos!- Jason úriember lévén engedett a kérésnek, bár a lelke zsibongott, hogy Teresa ma éjjel sem fogja közelebb engedni magához. A célegyenesben érezte magát, és ezzel letört az önbizalma. Sajnos szegény pára ezen nem sokáig elmélkedhetett. Valaki leütötte, és az utolsó, ami ebből a világból eljutott a tudatáig, Teresa sikolya volt.

Hajnalodott, a fűszálakon apró, gyémántcsillogású harmatcseppek ültek. A Nap fénye, és melege egyre csak erősödött, felszárítva a földet, és kitikkasztva az embereket. Jason arra ébredt, hogy egy hintó húz el mellette, amiben valószínűleg néhány úrihölgy ült, élvezve a reggeli, még éppencsak friss levegőt. Jasonnek az volt az első gondolata, hogy egy olyan helyen van, amit nem azonnal tud beazonosítani, tehát biztosan nem az ágyában. Körülötte a föld még nedves volt, a ruhája is átázott kissé a harmattól. A feje annyira fájt, hogy üvölteni tudott volna  a kíntól, és amikor megérintette a tarkóján levő dudort, a kezére száraz falevelekkel kevert alvadt vér tapadt. Teresa nem volt sehol, és Jason kezdett egyre jobban pánikba esni. Nehezen talpravergődött, és elindult a park kijárata felé. Ha találkozott valakivel, az illető általában rosszalló tekintetet vetett rá, majd tovasétált. Nyilván azt hitték, az éjjel kirúgott a hámból. Amint kiért a parkból, első útja a rendőrségre vezetett. Először ott is azt hitték, hogy még alkoholmámoros állapotban van, de amikor a rendőrség orvosszakértője is megvizsgálta, már kétségtelen volt, hogy támadás áldozata lett. A fejére mért ütést egy közepes méretű kalapács okozta, és enyhe agyrázkódása is volt. Néhány rendőr közrefogta, és miután elmondta a címét, hazavitték, hogy pihenjen. Hiába könyörgött a rendőröknek, hogy keressék meg Teresát azonnal, azok szinte nem is figyeltek rá. Azt hitték, csak képzelődik az agyrázkódás miatt. Ahogy ágybakerült, Jason azonnal elaludt, és csak másnap délben tért magához. Már nem csak a feje, hanem az egész teste sajgott, forgott vele a világ, és erős hányinger kínozta. Délután látogatóba érkezett hozzá az egyik közeli barátja, Armin. Armin német volt, és kiemelkedő tanulmányi eredménye miatt elutazhatott Amerikába, hogy kitanulja az orvoslás minden fortélyát. Némi éltelt is vitt Jasonnek, aki szeretettel fogadta azt, bár a gyomra forgott.

-Sütöttem neked egy kis disznóagyat, remélem ízleni fog.- mondta Armin, és a fazekat letette az asztalra.
-Még meleg.- jegyezte meg, majd leült Jason ágya szélére, és a homlokára tette a kezét. Pillanatokig olyan arcot vágott, mint aki borzasztóan koncentrál, majd közölte Jasonnel a diagnózist, miszerint nem lázas.
-Mi történt veled?- kérdezte aggodalommal a hangjában Jasont, aki részletesen elmesélte a két nappal azelőtti eseményeket. Hogy Teresával korzóztak, amikor az Old Elm park egyik árnyékos részénél leütötték egy kalapáccsal, és mire magához tért, Teresának nyoma sem volt. Azt is elmondta, hogy a rendőrség nem vette komolyan a bejelentését, és hogy amint tudja, merre induljon, elkezdi keresni Teresát, és az Ő elrablóját. Armin türelmesen hallgatta, és miután Jason befejezte az elbeszélését, vitatni kezdte az egyszemélyes nyomozás biztonságosságát.
-És mi van, ha megölte, és téged is megöl, ha megtalálod, és teljesen egyedül szembeszállsz vele?
-Én csak megkeresni akarom. Ha már biztosan tudni fogom, ki az, hol lakik, és egyebek, akkor majd feljelentem a rendőrségen valami jól kitalált indokkal, és igyekszem úgy csinálni, hogy házkutatást tartsanak nála. Akkor biztosan találnának nyomokat, hogy mégis mi történhetett Teresával.- suttogta Jason, mert egyre fáradtabbá vált, nehezére esett beszélni. Barátja következetesen megkérdezte, esetleg óhajt-e enni, mielőtt újra álomba szenderül, de Jason csak a fejét rázta.
-Köszönöm, igazán kedves tőled, hogy így gondoskodsz rólam, de most egy falat sem menne le a torkomon. Inkább add oda azt a disznóagyat valamelyik másik barátodnak, nehogy kárba vesszen. Armin azonban nem hagyta ennyiben. Még percekig követelte Jasont, hogy egye meg, amit Ő olyan nagy szeretettel készített neki, és Jason beadta a derekát, nehogy megsértsen egy jó barátot.
-Igazán ízletes!- dicsérte az ételt, azonban ízeket nem érzett. Elfogyasztotta az egész adag disznóagyat, azután ájulásszerű álomba merült. Már nem láthatta Armin beteges, sátáni vigyorát, ahogyan az ajtóból visszafordulva rátekint. Néhány napon belül Jason annyira jobban lett, hogy felkelt, megmosakodott, és elsétált a rendőrségre, hogy újból bejelentse Teresa eltűnését.
-Nézze uram, azt hiszem, tehetetlenek vagyunk.-mondta Jasonnek Casta rendőrfőnök. - Az elmúlt egy hónapban több fiatal nő is eltűnt a parknak azon a részén, és egyszerűen fogalmunk sincs, merre indulhatnánk.
-Casta rendőrfőnök, tájékoztatnom kell arról, hogy ez hanyagság, és ha lehetséges, én szeretnék részt venni a nyomozásban. Nekem az a legfontosabb, hogy Teresa előkerüljön. Remélem megérti, hogy próbálok racionálisan gondolkozni, de értse meg, muszáj elhitetnem magammal, hogy Teresa esetleg még épségben, élve előkerülhet. Gondolni sem merek arra, hogy esetleg nem...
-Rendben van, Mr Harvey. Segítségemre lehet a nyomozásban. De meg kell ígérnie, hogyha bármi fontos információ birtokába jut, azonnal értesít engem, és nem rohan fejjel a falnak! Úgy gondolom, hogy minden idők legveszedelmesebb sorozatgyilkosával állunk szemben.
-Miből gondolja ezt?
-Június közepetáján találtunk rá egy fiatal nő holttestére a Silver Tear tó partján. Régóta ott lehetett, mert erősen oszlásnak indult, és nem tudtuk azonosítani sem. Abban a hónapban nem jelentették be egy olyan testalkatú nő eltűnését sem a városban, így arra a következtetésre jutottunk, hogy talán nem idevalósi. Utánanéztünk, hogy a környéken jelentettek-e eltűnéseket, de semmit sem találtunk, így a patológiai vizsgálat után lezártuk az ügyet.
-Talált valami érdekeset a patológus?
-Nos, olyasvalamit talált, ami számomra is megdöbbentő volt. A nő az állától az ágyékáig fel volt metszve, de a gyilkos arra is gondot fordított, hogy összefércelje. Mert azt bizony varrásnak nem lehetett nevezni. A patológusunk kibontotta az öltéseket, egyszerű zsákvarrótűvel készítették őket, és orvosi cérnával. Ami odabenn volt...A nőnek minden belső szervét sebészi pontossággal távolították el, és az üresen maradt testet megtömték libatollal. Mint egy párnát!
-Ez borzalmas, és kegyetlen!- háborodott fel egy pillanatra Jason, de aztán erőt vett magán, és tovább hallgatta a rendőrfőnök beszámolóját.
-A nő korát 15-20 év közöttire becsültük a csontozata alapján, és több helyen zúzódásokat találtunk a testén. A koponyája is fel volt vágva, és az agya helyére a tettes faleveleket helyezett. Egyetlen belső szerve sem volt! Több csontja is eltörött, például a csuklója, ami utalhat arra, hogy lánccal, vagy kötéllel szorosan megkötözték. Valószínűleg akkor tört el a csuklója, amikor szabadulni próbált. A halálát fulladás okozta, a gégéjét egyszerűen összeroppantották. Találtunk még a ruháján néhány vérfoltot, és szakadásokat. Valószínűleg minden erejével védekezett, de amint a történet kimenetelét ismerjük, nem járt túl sok sikerrel.
-Megvizsgálhatnám esetleg én is a testet? Orvostanhallgató vagyok, sok tetemet boncoltam már fel, és kíváncsi lennék, felfedezek-e valami olyat, ami eddig észrevétlen maradt.
-Az nem fog menni! A boncolás után 48 órával a testet elszállították Sleepy Eye krematóriumába, és megsemmisítették.- ha a rendőrfőnök felfigyelt volna Jason megjegyzésére az orvostanhallgatói státuszról, talán Őt gyanúsította volna először. De a szegény rendőrfőnöknek annyi megoldatlan ügy járt a fejében, hogy elsiklott a kijelentés felett. Még beszélgettek egy keveset, azután Jason hazavonult, hogy megtervezze a gyilkos, vagy emberrabló kézre kerítését. Többoldalnyi jegyzete felett érte utol az álom.

Eközben Armin egy vacsorát adott egyetemi barátainak. Sherryvel, és borral oldották gátlásaikat, a lányok harisnyakötője hamarosan lazulni kezdett, csakúgy mint ellenállásuk gavallérjaikkal szemben. Armin szerencsére nagy házban lakott, sok szép szobával. Minden szobára jutott egy pár, miután elfogyasztották az italkészletet, és a marhasültet. Az egész házban csend honolt. Csak néhány pár kéjes nyögései szűrődtek ki egy-egy szobából, és Armin mosolyogva hallgatta őket. Hajnalig ült a szalonban egyedül. A barátai mindannyian aludtak már, kimerültek a szerelemtől, és a mulatságtól. Csak Ő ült ott egyedül, és egy cigaretta füstjébe bámulva nosztalgiázott. Nem is hitte el, hogy idáig megúszta. Enyhe mosolyra húzta a száját, és belekortyolt a kezében tartott félpohárnyi vörösborba. Visszaemlékezett az élete minden jó, és rossz történésére egyaránt, majd felállt. Letette poharát, és elnyomta a cigarettát a legközelebbi hamutartóban. Egyszerűen besétált az egyik szobába, ahol két szerelmes barátja aludt. Aznap nem jött ki többet.

Jason már ébren volt. Éppen azon gondolkozott, hogyan kaphatná el a gyilkost, amikor kopogtattak az ajtón. Casta rendőrfőnök volt az, és új híreket hozott.
-Ma hajnalban találtak még egy halott lányt. Ugyanúgy végeztek vele, mint a legelsővel, a teste is olyan állapotban van, de még nem indult jelentős oszlásnak. Óhajtja megtekinteni?- természetesen Jason óhajtotta. A rendőrőrsre rohantak, ahol a patológus már elkezdte a holttest vizsgálatát, és éppen kiszedte a lány törzsén található varratokat, hogy betekintsen mögéjük.
-Jó reggelt, Ön bizonyára Mr Harvey. A nevem Jonathan Crepsley, én vagyok a város kórboncnoka. Hallottam az egyik barátomtól, aki az egyetemen tanít, hogy Ön remek orvostanhallgató kiemelkedő eredményekkel. Ha megkérhetem, segítsen megvizsgálni ezt a fiatal hölgyet itt- mutatott a boncasztalra, ahol egy 25-30 éves hosszú sötét hajú nő feküdt. Teste nagy részét zúzódások csúfították, itt-ott látható volt néhány vágás, amit ismeretlen tárggyal ejtettek. A szemei nyitva voltak, és arról árulkodtak, hogy halála utolsó pillanatában borzalmas kínokat élt át. Tehát a gyilkos durvábbra vette a figurát. Ezt a nőt élve boncolta fel, a legelsőt csak a halál beállta után. Kezdett mélyebb vizek felé evezni. Amikor Jason a nőre pillantott, összeszorult a gyomra a gondolattól, hogy talán Teresa is így végezte. A tetem minden négyzetcentiméterét átvizsgálták. Nem akadtak új nyomra, és ez mindannyiukat mélységesen frusztrálta. Meg kellett találniuk a gyilkost, de nem tudták, milyen irányba induljanak. Akkor jött egy bejelentés, hogy egy nőt megtámadtak a Jefferson sétányon előző éjjel, de megmenekült, és szeretne személyleírást adni a támadójáról. A férfit 20-25 év közöttinek írta le. Állítása szerint a férfi magas volt, és eléggé szikár. A nő azt is elmondta, hogy a férfi nagyon agresszívnak tűnt már messziről is, és hogy egy vadászkéssel kényszerítette térdre. Az utolsó fontosnak nevezhető paraméter a férfi hajszíne volt - szőke. Amint az eset kitudódott, a város lakóin pánik lett úrrá. Követelték, hogy fogják el a gyilkost, és végezzék ki, mielőtt még több polgárt pusztít el bestiális módszereivel. A rendőrök és Jason továbbá tudták azt is, hogy a gyilkos remek anatómiai ismeretekkel rendelkezik, ennek fényében feltehetőleg orvos, patológus, vagy...orvostanhallgató lehet. Jasonre nem illett a leírás. Azonnal lekerült a gyanúsítottak listájáról, és tovább segédkezhetett a nyomozásban. A város rettegett. Átnézték a nyilvántartásokat a rendőrségen, a városházán, de csak 3 olyan fiatalembert találtak, akire illett a leírás. Armin Kurtent, Joachim Meyerst, és Malcolm Malcolmsont. Joachim Meyers lakásában semmit sem találtak. Egyszerű, vidéki orvos volt, aki néhány évvel korábban költözött a városba, hogy ott praktizáljon. Malcolm Malcolmson egy építkezésen dolgozott, hogy fizetni tudja a lakbérét. Nála sem találtak semmit, egyszerű szegény egyetemista volt, aki ambícióit megvalósítandó a városban telepedett le. Jason legjobb barátja volt az utolsó. Armin Kurten. A városban ekkor már a Walnut Grove-i kórboncnokként emlegették a gyilkost. Még a férfiak sem mertek kilépni az utcára sötétedés után. Jason imádkozott, hogy ne Armin legyen a gyilkos, amikor a rendőrökkel együtt odaért ahhoz a bizonyos házhoz. Az elfogatóparancs már a kezükben volt, és Jason tudta, hogy nem haboznak majd, ha használni kell. Bekopogtattak az ódon tölgyfaajtón, néhány percen belül pedig megjelent Armin szőke üstöke.
-Á, biztosurak! Miben segíthetek?
-Armin Kurten, parancsunk van a háza átkutatására! Ha akadékoskodni próbál, azonnal bevitetem a fogdába, és ki sem engedem ítéletnapig!-mennydörögte Casta felügyelő. Armin csendben, mosolyogva lépett hátra az ajtótól, és betessékelte a rendőrök csoportját. Mögöttük belépett Jason is, és futólag egy sátáni vigyort vélt látni Armin arcán. A földszinten nem találtak semmit, de az emeletre felérve borzalmas bűz csapta meg az orrukat. Az egyik szoba ajtaja lakattal volt lezárva, és Armin nem tudta odaadni nekik a kulcsot, ezért betörték az ajtót. Az a borzalom, amit odabenn láttak, felülmúlta minden képzeletüket. A plafonról drótok lógtak, a drótokon kibelezett állatok tetemei bűzlöttek. A legtöbb már jócskán oszlásnak indult, apró fehér férgek tekergőztek a hasüregükben, és szemgödreikben. A szoba tele volt legyekkel, és ketrecekbe zárt, még élő macskákkal, és nyulakkal. A helyzet egyre érdekesebbé vált. A háznak már csak egyetlen szintje maradt, amit át kellett vizsgálniuk. A pince. Armin csuklóján ekkor már bilincs díszelgett, és egy testes rendőrtiszt társaságában várakozott a hallban. A többiek betörték a pince ajtaját is, és lámpásaikkal világítva levonultak a pincébe, a lehető legborzasztóbb borzalmak útvesztőjébe. Odalent undorító szagok terjengtek. A helyiség közepén három asztal volt, mindegyiken kibelezett, még friss női tetemek. A földön egy férfi maradványait is megtalálták. Formal-dehydes üvegekben szemgolyók, körmök, sőt, néhány kimetszett csikló is helyet kapott. A pince egyik beugrójában találtak egy gáztűzhelyet - ekkor állt össze a kép. Armin Kurten egy kannibál sorozatgyilkos volt, aki áldozatai belső szerveit megfőzte, megsütötte, majd elfogyasztotta, esetleg díszvacsoraként, marhahúsnak csúfolva feltálalta a barátainak. A tűzhely mellett találtak egy naplót is, amiben Armin leírta, melyik szervet hogy kell elkészíteni ahhoz, hogy igazán ízletes legyen, leírta a főzés, illetve sütés maximális időtartamát, a szükséges fűszereket is listázta, végül mindegyik "recept' alá odaírta : "Bon Appetit!". Amikor Jason elolvasta az emberi agyvelő elkészítésének módjait, rájött, hogy amit Armin a betegsége idején ajándékba vitt neki, nem más volt, mint egy emberi agy. Végül a pincéből nyíló kis szobában megtalálták Teresa holttestét, és mellette egy levelet. A test erősen oszlásnak indult már, de Jason felismerte az öltözetéről. A levélben Armin leírta mindazokat a borzalmakat, amiket Teresával tett. Sőt, megosztotta azt is, mi volt az indíték.
"Drága Jason!
Tudtam, hogy nem sokáig bujkálhatok előled, hiszen egy nagyon okos ember vagy, akinek semmit sem jelent egy-egy logikai feladvány megoldása, vagy éppen egy sorozatgyilkos kézre kerítése. Decemberben itt voltál nálam egy házibálon, és én az alkoholmámor okán feltártam előtted Teresa iránt táplált gyengéd érzelmeimet. Hamarosan vissza is éltél a bizalmammal, és feleségül kérted Teresát. Az eljegyzésetek után egy nappal még elmentem hozzá, és könyörögtem, hogy ne tegye ezt velem, de kettőnk közül téged választott. Mindig is jobb voltál nálam mindenben. Az egyetemen téged dicsértek a professzorok, Teresa téged akart élete párjául. Meg kellett bosszulnom, hogy elvetted tőlem a szerelmemet, és ezt csak úgy tehettem meg, hogy megöltem őt. Igen. Fejbevágtalak azon az éjszakán a parkban, Teresát pedig elkábítottam egy kis cloroformmal. Azután idehoztam, megkötöztem, és amikor magához tért, elkezdtem a teste szikével való feltérképezését. Először a beleit szedtem ki, majd a máját, és a veséit. A veséit azonnal megsütöttem, nagyon finomak voltak, szinte olvadtak a számban. A barátaimat is meginvitáltam aznap egy vacsorára, nekik is ízlett az a lágy, friss vese. Miután a barátaim elmentek, hajnalban felboncoltam Teresa koponyáját, kiemeltem az agyát, és megsütöttem, délután pedig elvittem neked, mert beteg voltál, és gondoltam, jól esne egy kis sült disznóagy. Reméltem, hogy majd rájössz, én vagyok a szerelmed gyilkosa, és megérdemelted a büntetést, hogy el kelljen fogyasztanod az agyvelejét. Bárcsak tudtad volna, mit eszel éppen! Őszinte tisztelettel : Armin Kurten barátod."
A levél elolvasása után Jason hányni kezdett. Abban a percben, ahogy jobban lett, elkérte az egyik rendőr pisztolyát, felment a hallba, és agyonlőtte Armin Kurtent, majd önmagával is végzett. Elveszítette élete szerelmét, és a legjobb barátját - de véget vetett a Walnut Grove-i kórboncnok ámokfutásának. Armin Kurten szakácskönyvét ünnepi keretek között elégették írójával együtt.

nettyvagyok•  2011. május 25. 10:14

Emlék

Porban fuldokló halovány fénypászma. Üres kis csónakház a tó partján. Üres kis csónakház, amely már sokat látott. Gyilkosságot, vidám baráti társaságokat, szalonnasütögető családokat. Horgászokat, akik otthon megígérték szívük hölgyének, hogy vacsorára a tó összes halát kifogják, végül pedig csalódottságukon kívül nem vittek haza semmit. Nem is olyan üres az a csónakház. A mocskos pokrócokon, és üres sörösdobozokon kívül rejt még magában valamit. Titkokat. Látott már könnyeket, hallott már kacagást, és szerelmes sóhajokat pajzán párocskák rejtett pásztoróráján. Most ott ül egy fiú, abban a majdnem-üres csónakházban, és csendesen idézi fel elméjében az emlékképeket arról a napról, amikor az élete megváltozott. A tó ma csendes. Egyetlen hullám sem borzolja tükrét, egyetlen horgász sem próbálja kipusztítani színes halállományát. A fiú szenved. A nap, amikor legelőször járt itt, a múlt homályába vész, és ő retteg attól, hogy elfelejtheti azt a napot. Minden erejével azon van, hogy felidézze az emlékeket, hogy rögzítse őket az örökkévalóságra. Amikor először járt itt, megismert egy nagyon szép lányt. Szinte első látásra beleszeretett, és amikor beszélgetni kezdtek, egyre mélyebben ivódott a szívébe, hogy ezt a lányt nem szabad futni hagynia. Meg kell szereznie, magához kell láncolnia, és vele kell leélnie az életét. A lány mesélt neki szerelemről, szexről, vérről, könnyekről, mosolyokról. A családjáról, és a barátairól. A fiú nem bírt betelni édes hangjával, és kecses mozdulataival. Örökre maga mellett akarta tudni, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy semmi sem tarthat örökké. Ha másért nem, hát a halálért. A halál mindent elvesz, amit csak lehet. Bedobja egy nagy fekete zsákba, és elégeti őket. Az emlékeket, az érzéseket, mindent, ami egy embernek fontos. A fiú éppen ezért rettegett a haláltól, de tudta, ha majd eljön érte is, tehetetlen lesz. Mert csak ember. A lánnyal azután az este után nagyon sokat voltak együtt. Szinte minden délutánt együtt töltöttek azon a nyáron, utazgattak, a barátaikkal szórakoztak, élvezték az életet. A nyár utolsó hetében eljöttek a csónakházba, csak ők ketten. Alkonyodott, és azt tervezték, ott töltik az éjszakát egy-egy hálózsákba burkolózva. A fiú akkor vallott szerelmet a lánynak. A lány akkor vallott szerelmet a fiúnak. A puha, félénk puszikból csók lett, és lassan már a hálózsákokra sem volt szükségük. A lány korábban azt hazudta a fiúnak, hogy már nem szűz, de a fiú észrevette, hogy az. Nehezen sikerült a behatolás, és a kevés mennyiségű vér is árulkodott. A lánynak ő volt a legelső. A lány volt neki a legelső. És most itt ül, egyedül, és emlékezni próbál annak az éjszakának a részleteire. A lány már valaki mást szeret. Már valaki mással boldog. A fiú még sokáig magányos lesz. És szerelmes.

nettyvagyok•  2011. május 25. 10:12

A moly

Hosszú ideje zárták be ebbe a mocskos, sötét lyukba. Az elején bírta a bezártságot, csendben ült, és malmozott. Azonban ahogy telt az idő egyre többször kiáltozott, hogy engedjék ki, öklével verte a vasajtót, olyan erővel, hogy bőre felszakadt, és a vér hatalmas csöppekben zuhant alá a padlóra. Néha a falat is kaparta körmeivel - mindegyik leszakadozott, betört, elviselhetetlenül fájtak. Napok óta nem adtak neki enni. Valamilyen kísérlet részese volt, de nem tudta, hogy pontosan milyen kísérleté. A bezártság, és a magány lassan kezdte felőrölni idegeit. A szoba kelet felé néző falán volt egy apró ablak, körülbelül három méter magasan. Mindennap láthatta a napfelkeltét, azonban utána mély sötétség borult a helyiségre. Egy napon lépteket hallott elhaladni az ajtó előtt, de hiába kiabált, hiába ütötte az ajtót, nem hallották meg, vagy nem akarták meghallani. Egy napon a kis ablak rácsai között a szobába repült egy apró molylepke. Próbálta elkapni, de a moly eltűnt a szoba egyik sötét sarkában, és többé nem jelent meg. Beletörődött - ha nem szálldos körülötte, legalább nem idegesíti. A napok teltek, és egy reggelen, amikor a szobában nem volt áthatolhatatlan sötétség, megpillantotta a plafonon a bábot. Egy molylepke leszármazottja volt, de ahhoz képest túl nagy. A báb legalább tíz centiméteres volt. Amint a szoba sötétségbe borult, nem foglalkozott többet a bábbal, gondolataiba mélyedt. Nem akart bezárva lenni, félt, és nagyon szeretett volna lezuhanyozni. Másnap reggel újra megnézte magának a bábot, amely egyetlen éjszaka alatt legalább harminc centiméteres hosszúságot ért el, és folyamatosan lüktetett, hullámzott a felszíne. Egy pillanatra páni félelem uralkodott el rajta, de hamar legyűrte, és a szabadulás gondolatával kezdett foglalatoskodni. Ahogyan teltek a napok, a báb tovább növekedett. Hat nappal azután, hogy észrevette, a báb már két méteres hosszúságú volt, és ránézésre egy mázsát nyomott. Már rettegett attól, mi lesz, ha az a dög ott a plafonon kikel. Felfalja? Talán még az is jobb a bezártságnál. Próbálják megtörni a lelkét, de ő nem fogja hagyni magát. Ki fogja bírni. Túl fogja élni. A kilencedik nap reggelén a báb különösen intenzív aktivitást mutatott. Megállás nélkül vonaglott, és teljes hosszában felrepedt. Belsejéből takonyszerű, ragadós sárga folyadék loccsant a földre. Undorította a látvány, de nem menekülhetett. A moly lassan kelt ki. Remegve, gyengén mászott elő a báb nyújtotta biztonságból. A plafonon kapaszkodott lábaival, és vért pumpált szárnyaiba, amelyek lassan kisimultak, és végre teljes nagyságukban látszottak. A moly körülbelül kétszáz kilogrammot nyomott, szárnyai fesztávolsága elérhette akár a hat métert is. Mindent összevetve hatalmas volt, és veszélyes. Szárnyait lágyan meglebegtetve leszállt a földre, hatalmas fekete szemei bárgyún a semmibe meredtek. A látszat ellenére azonban nagyon is intelligens volt. Egy szupermoly. A sötétben odatalált a nőhöz, és lábait szorosan a teste köré fonta. Nem tudott mozdulni, sikoltozott. A moly lassan elővillantotta hatalmas hímtagját, és nem volt nehéz dolga, mert a nőt meztelenül vetették a borzalmas tömlöcbe. Lassan becsúsztatta a hatalmas valamit a nő lábai közé, és amikor elért annak vaginájához, és benyomult, nem mozdult többet. A nő sikított. Néha olyan erővel, hogy bevérzett a torka. Nyugodt pillanataiban a moly testét tanulmányozta - hatalmas, semmibe meredő fekete szemeit, hosszú, törékeny csápjait, a durva szőröket a potrohán. Szárnyain a hímpor lágyan pergett minden levegővételére. Lassan teltek a napok. A moly óriási, vastag hímtagja még mindig a hüvelyében volt, és szinte szétrepesztette azt. Nem tudta, hogy a moly közben örökítőanyagait pumpálja szüntelenül méhébe. Egy ember, és egy mutáns lepke násza - undorító és csodálatos egyben. A nő lassan kezdte élvezni a helyzetet. Néhányszor megfeszítette hüvelyizmait, amelyek szorosan zárták körül a moly hímtagját, sikerült orgazmusokat átélnie. Valahányszor megtörtént, forróság öntötte el, és kéjének lágy nedvei végigfolytak a moly péniszén. Lassú ütemben elkezdett mozogni a hatalmas falloszon, verejtéke gyémántszerű cseppekben ütközött ki hófehér bőrén. A moly mozdulatlan volt, csak néha-néha rebbentette meg szárnyait, mintha unná már az egybeolvadást. A nő kéje fokozódott. Valahányszor megmozdult, vagy a fallosz lüktetett egyet elkínzott hüvelyében, orgazmust élt át. A helyzet számára egy hatalmas orgazmushoz vált hasonlóvá. Napokkal később a moly megmozdult. Falloszát egyetlen vad mozdulattal kihúzta a nő hüvelyéből, aki szinte méltatlankodva kiáltott fel. Tehetetlenül a földre rogyott, a moly pedig néhányszor meglebbentette szárnyát, és helyet foglalt a plafonon, eltakarva az ablakon beszüremlő kevéske fényt. Mozdulatlanul feküdt a nedves, hideg padlón. Furcsán érezte magát - szinte hiányzott neki a méhébe áramló melegség, amiről nem tudta, hogy a moly örökítőanyagai. Elaludt. Álmában szült. Egy félig ember, félig moly lénynek adott életet, amely magas hangott sikoltott, torz teste vonaglott. Amikor a nő meglátta a hajnali fényben, üvölteni kezdett, puszta kezével próbálta elpusztítani a lényt, de legyengült, így nem járt sikerrel. Sikoltozva ébredt fel, teste hideg verejtékben úszott. Hetek teltek el, és a moly a plafonon maradt. Nem mozdult, még a szárnyait sem rebbentette meg, olyan volt, mint egy szobor. A nő rettegett tőle. Rettegett tőle, és kívánta. Magában akarta érezni a moly falloszát újra. Néha kérlelte, hogy másszék le hozzá, és elégítse ki, de a moly ott maradt, ahol volt, mint egy mozdíthatatlan kőtömb. Nappalok és éjszakák váltakoztak. A nő valamilyen furcsa hullámzást érzett a méhében, lassan tisztult ki elgyötört elméjében a kép. Egy éjjel erős fájdalomra ébredt. Mintha valami belülről szét akarná szaggatni méhét, és tudta, elérkezett az idő. Jónéhány órányi szenvedés várt rá. A fájdalom hol fokozódott, hol alábbhagyott, de sosem szűnt meg teljesen. Hasfala kidagadt, látta a benne hullámzó valamit, ami meg akart születni. Először csak egy vékony, szőrös láb bukkant ki szeméremajkai közül, majd egy fej, amelyen két hatalmas, fekete szem ült. Lassan megjelentek a puha szárnyak is, a potroh, és végül a lény teljes életnagyságában a padlóra csusszant. Nem volt nagyobb egy normális csecsemőnél. Vér, és magzatmáz borította mindenütt. Szárnyai gyűrötten szorultak teste alá, lábai a levegőben kalimpáltak, kétségbeesetten forgatta fejét, és földöntúli sikolyokat hallatott. Molylábai mellett rendes emberi végtagjai is voltak. A nő szeretettel nézte a sivító lényt, majd karjába vette, és egy mocskos rongydarabbal elkezdte letörölgetni testéről a magzatmáz darabjait. Szeméremajkai közül közben bőségesen dőlt a vér, hatalmas tócsa közepén ült, de látszólag észre sem vette. Ahogy a vértócsa növekedett alatta, egyre jobban és jobban fázott, az élet fokozatosan ürült ki elkínzott testéből. A lény továbbra is sikoltozott, a nő pedig csitítgatta.
- Ne félj, drágaságom. Itt van a mama. - karjaiban tartva a lényt lefeküdt, és hamarosan mély álomba merült. A vér még mindig szivárgott, szíve alig dobbant. Ekkor az apa, a másik moly, amely eddig a plafonon csüngött mozdulatlanul, megrebbentette hatalmas szárnyait, felkavarta a szoba állott levegőjét. Repülni akart. Kétségbeesetten csapkodott szárnyaival, míg végül teljes erőből a falnak repült, és kitört. A fal úgy omlott be hatalmas erejének hatására, mint a hungarocelltábla, ha ököllel beleütünk. Elrepült. Büszkén, méltóságteljesen, és nagyon gyorsan. Gyermeke, aki eddig a nő keblén feküdt, lassan vért kezdett pumpálni gyűrött, puha szárnyaiba. Szárnyai kiegyenesedtek, megerősödtek. Rebegtetni kezdte őket, majd tovaszállt szülőatyja után. A nő még élt. Mozdulni képtelen volt, de lelke valahol mélyen bezárva testébe szabadságért könyörgött.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom