Majláth Dani
Többszörös ellentét
Minden dolognak több ellentéte van,
a fekvésnek az állás és az ülés,
az egységnek a széthúzás és a különbség,
a megértésnek a tévedés és a közöny,
az éhségnek a teltség és a hányás,
mi egymásnak, és nekünk a mi.
Allúvium
lassan befejezek mindent magamban,
higgadó percek ágyrácsai között -
frottírozott óceánok mosatlan
kékje dobál. vetkőzöm, felöltözök.
elálló eső, élénkülő utcák:
akár zuhanyzás utáni közérzet.
a járdákat arany csigák csíkozzák,
és én magamba rántom az egészet,
antik háztömbök közt sétálva, halkan.
idő, tér: lépteim közös mondata -
a legapróbb, enervált mozdulatban
is dolgozik a világ izomzata.
a testnél valami több, de nem lélek,
élethordalék, amit szeretni jó,
sejtjeink alatt sikló szerelvények,
isteni hús, vértelen erekció.
ízfokozó, önműködő varázslat
az idő, ha a tér melegen tartja.
ha a lélek bukóra nyitott ablak,
már csak a hideg tud bejönni rajta.
fehér közlámpák kapcsolódnak, már most,
és amíg besötétedik egészen,
beleizzad önmagába a város
ügyetlenül felvett szkafanderében.
most enyém a hattyúnyakú éjszaka.
minden rendben van. nem mentegetőzök.
a mosoly az összes arc bútorzata -
és sötétvörös díványokra dőlök.
Diffenbachia
Két hetente locsolt virág vagyok,
portalanított, aktív kényelem.
Párolgó, vasárnapi nedvesség
lenyalogatott tányérszéleken.
Mint a léptekkel megzsarolt utcák,
fekszik lábaim alatt a szőnyeg,
csóvált árnyékom, járókelője
egy csak belül létező időnek;
a lélek nem minden, a test semmi -
bögrémben kávé sötétje ásít,
ahogy selejtezem a reggeli
első gondolatok szofizmáit.
Testrészeket keresek magamon
(nem az enyémek), talán valami
anyajegyek dús szigetcsoportját,
melybe bele lehetne harapni.
Higanyba csöpögő olvadt arany,
lehullott levelekbe akadt sün:
napfény csíp az acélkék égbe, mint
frissen borotvált nyakba a parfüm.
Nincs következmény nélküli érzelem,
nincs ízület, miben nem a tett sajog,
nincs öntözetlen, felrepedező föld,
én két hetente locsolt virág vagyok.
Sárvédő
nekem sem mindegy már,
kit és miért, hogyan és mikor.
békák ülnek a torkomba,
ha beszélni próbálok.
ezerszer felújított utak kátyúit
színezi a hanyatló délután,
narancs macskák egerésznek
olajfoltos pocsolyákban -
elgurult kréták az aszfalton.
nem tudom, mit kezdjek az esővel,
amikor egy ölelés is olyan,
mint pont jól felöltözni a kinti időhöz;
talán csak a ruhám lesz tőle nehezebb.
kifordított ortalion kabát a test,
és a szem
világító műszerfal a sötétben.
csak bámulok a visszapillantótükörbe,
mint az ablakokon át nem jutó szél.
behúzott függöny, égháttér
nem a világ kivehetetlen,
én vagyok túl közel magamhoz.
akár felhevített zsugorcső,
szorul most körém az arany kosz,
lekapcsolt lámpák utófénye.
szobádban dohány illata leng.
bezárt múzeum a mellkasom,
gyanútlan műkincstolvaj a csend;
nedves tarkó íze a számban.
belső érzetből kaplak elő,
hiszen úgysincs érvünk a testre,
csak a félremozgott lepedő
az ágyon, barázdált, sós tenger,
bőr alatt pattogó puskapor.
kiterül két tenyér abrosza,
csipkézett fényár napnyugtakor.