nemversek

Szivárványt satírozni az unalom lapjára; derű fürdőszobáját csempézni jó szó-fuga nélkül; belépni egy tájkép ajtaján, majd folyóként csordogálni ki a valóság medréből; oxigén fülét rágni, hogy legyen már az élet alapja; korgó agyat etetni betűkkel, számokkal, képekkel, hangokkal, s ki tudja, még mivel; borult eget visszaállítani sugaras helyére; leseprés helyett alakokat rajzolni a poros felületre; élőlábat szagolgatni gépelés közben; éhesen, kimerülten a fentieken törni a fejet: kilenc, ige nélküli mondat.
De az olvasása közben felnyüzsgő "mi lehet a kettőspontokon túl" tippjei Umberto Eco művévé teszik az egész világot.

Az ellentétpárok alkotásának csak akkor van értelme, ha azok semleges jelentéstartalmúak.

A hideg nem jó dolog, de rossz sem. A hideg lehet a vacogtató rideg magány, lehet pozitív borzongás átsuhanása a lelken.
A felhő ringatózhat az ég kékjével, lehet gondok bús fátyla.
A mélység lehet halottak nyugvóhelye és mocsárba süllyedés, lehet a múlt kincseinek emlékhelye és dolgok legveleje.
A magasság lehet könnyű repkedés fellegek fölött, lehet mélységet nem ismerő felszínes Ikarus-szárny.
A felszín lehet öntelt csinnadattra, lehet mély keservből felfelé tekintő reménység.
Az állandóság lehet szilárd értékek kőtáblája, lehet hagyományok megkövesedett posványa.
A változás lehet tarka sokféleség forradalmi vibrálása, lehet komolytalanság felszínes kacagása.
A melankólia lehet lélekhamvak vihara, lehet önmélységre való, napnyugta-ébredés.
A fény lehet elvakító egyik oldalról, másik szemszögből nézve lehet a templom ködét eloszlató halvány, misztikus ragyogású sugár.
A fekete lehet enyészet porának leülepedése a fehérségre, lehet az Ismeretlen örök ihletforrása.
A havazás lehet álmokat fuvolázó szállingózás, lehet sugarak szívtelen ködösítője.
A homály lehet az értelem ellentéte, lehet titkok kincses birodalmának sejtelmes kapuja.
A könny fakadhat keserv porából, nyílhat üdvösség rózsájából.
A rózsa lehet vörös szenvedély, lehet vérző tüskék fájdalma.

Az ellentétek, akár zuhatag habjának vízzel való találkozása, akár imádkozó lángok keringője, egy ponton egybecsapnak, majd- mikor körvonalazódik egy világ- szétválnak.

Vannak a lehatárolt valamik.
Négyzetként keringenek... nem, a keringés nem a megfelelő szó, inkább statikusan állnak a Térben.Legtöbbször a talajon. Ha mozognak is, mozgásuk egyenes vonalú. Mivel lényük számokból van szőve, értelemszerűen kiszámíthatóak.A dolgok egyik oldalát látják csak, a másik örök takarásban lévén előttük, sosem látható soksarkú szemük számára.
Csak az létezik - úgy látják - ami látható. Ami érintőlegesen hozzájuk tapad.
Ők képzik az aláhúzásban az egyenes vonalakat, szövegben, képben a kereteket.

És vannak a Van és a Nincs, az Igen és a Nem ezer és egy árnyalatát önmagukba pacsmagolók.
A körök, a spirálok, a hullámzók, a kivételek, a pluszegyek.
Mozgásuk visszafelé-fordítottan, körbe-körbe, de egyenesen előre is haladhat.
Mögött, között, de leginkább felfelé. De lefelé is, hiszen a ki nem tárulkozóban van igazán csak élet... de maradjunk a tényeknél.
Ki nem számíthatóak, de nem a szó súrlódó értelmében. Hanem, mint a pillanat alakzatainak egymásból formálódó, folytonosan újhodó, gömb alakú, mégis diffúz ajándékdoboza. Amit, ha kibont a sok valami között a valaki, a sok szaggatott vonallal aláhúzott betűkáosz között - kavargó pályák távolából hasít belé a felismerés: nem csak egy logika létezik.

A fájdalmat - mely úgy tűnik, felaprítja érzékelésem, hogy aztán továbbőrölhesse a kín malmán - én egy vöröslő tócsaként képzelem el. Tócsaként, mely lávamódra bugyborékol létezésem tiszta lapján. Mint zsibongó nyűsereg, terpeszkedik el egyre inkább a hófehér alapon, melyet én-nek hívnak. Vájkálgató lépkedésükből egyszer csak csataszellemű dübörgés lesz, melytől merő sebbé alakulok át. Ekkor a Festő égszínkék temperát pöttyint rám, a testet öltött fájdalomra. E jótékony balzsam szinte már elixír-számba megy érzékelésem palettáján. Finom, apró ecsetvonások százai simogatják sebem, s a vörösség halványodni kezd. Sugarak gyógyítják a jéghideg űrt, melyre még utoljára visszatekintek. Majd ballagok tovább, messzi tájak reményhorizontján is túlra, mígnem megpillantom a legtökéletesebb művet, mit Festő valaha is alkothatott: a rezzenetlenül üres, fehér lapot.