Elba blogja

nemethd93•  2013. május 6. 19:50

Sziget

Újra dobált, s hánykolódtam,
Csak szenvedtem a tengeren,
Szívem sírt, és vágyakoztam,
Szárazföldre rég vetett.

Rég volt már, hogy szaladgáltam,
S feküdtem a réteken.
Mostmár csak a víz dobál,
S bárkám lett az életem.

A fedélzeten magányosan
Visszhangzik a végtelen,
Magam vagyok, bánatosan,
Kihalt minden érzelem.

Kínnal kikent kabinomban
Ágyam üres, jéghideg,
Senki nem fog, s nem is akar
Rajt' nyomot hagyni énvelem.

***

A fájdalom bús zátonyára
Vetett ki a félelem,
Szemem mintha álmot látna,
Itt lelem a végzetem?

Lelkem fáradt, hajlékomban
Nincsen semmi élvezet,
Már ez sincs többé, szánalmamban
Kiúszok a nyílt vízre.

Kegyes halál végső vágyam,
Mit adhat csak a képzelet,
Mert létem örök, halhatatlan,
Kifogok az éveken...

De aztán.

Messzi-messzi távolságban,
Kicsiny sziget integet,
Szívem derűs, imádkozva
Dicsérem az életet.

Hiába úszok, sajnálkozva
Lebegek a felszínen,
S csak nézem-nézem álmélkodva,
Soha el nem érhetem.

Belehasít a tudatomba:
Ölhetek belé éveket...
úszok-úszok vágyakozva,
Én szigetem,
Én egyetlen reményem.

nemethd93•  2013. március 8. 08:14

Álom

… Én is elfáradtam a mai nap, de alig várom, hogy haza gyere, hisz még szinte nem is találkoztunk, csak adtam egy csókot mielőtt melózni mentél, fél álomban csukott szemmel… még csak fel sem köszöntöttelek, ezt az alkalmat estére tartogatom. Még mindig nem vagy itthon… hiányod nyilaló fájdalmat okoz szívemben. Gondoltam megleplek valamivel… csakhogy érezd mennyire szeretlek… tudnod kell. Amióta itthon vagyok csak unatkozom. Előkészítettem már mindent, a fejemben csak te vagy, másra sem tudok gondolni… Tudom, nemsokára szól a csengő, s hazajössz. Megfürödtem már, mert szeretném magam jobb színben feltüntetni, mint amilyennek igazán érzem magam, szeretnék tisztának, illatosnak s boldognak tűnni… Kellemes illat terjeng. Szemem előtt az a bizonyos rózsaszín felhő lebeg, szerelmes vagyok. Fekszem az ágyon, hiányod végtelen űrt idéz meg bennem, ami kellemetlenül a mellkasomra ül, nyom, s fuldokló érzésem támad tőle. Összenyom, nem hagy józanul gondolkodni. Szól a csengő… végre hazajöttél. A szívem a torkomban dobog, ez egy különleges alkalom lesz… mintha először találkoznánk, amikor még melletted levegőért kapkodtam. Ajtót nyitok neked, s látom, hogy nagyon fáradt vagy… de szemed ragyog, mert engem láthat, s én szintúgy érzek. Kabátod, táskád lesegítem, mert látom, hogy még ahhoz is fáradt vagy drágám.
De fáradtságodban és fájdalmadban is szívesen osztozom… Szájon csókollak, s hideg megjelenésed ellenére is forrónak hat, mint a nap melege egy tikkasztó nyári délutánon. Tudom, hogy szeretsz… lerí rólad, letagadni sem tudod. Kimerültséged ellenére is mosolyt erőltetsz… ezt nagyra értékelem. Miután kiszabadulsz a kényelmetlen cipő szorításából, kézen fogva a fürdőszoba felé vezetlek. Már félúton érzed a kellemes illatokat, látom rajtad, nózid szaporán szimatol, pici szád már mosolyra görbül. A szőnyeget a padlót rózsaszirmokkal szórtam teli, mint a tűzpiros avar. Csak lépkedünk rajt, s te élvezed a helyzetet… szereted a rózsát. A szirmok tapintása lágy, bársonyosan kellemes. Belépünk, s látod, hogy egy teli kád forró fürdő vár… apró illatos mécsesek megvilágításában. Egy üveg bort is bekészítettem erre az alkalomra, finom, édes, akárcsak te vagy… Fülledt a levegő, bágyasztó hatású, de így pici szívem talán könnyebben ellazulsz. Újra megcsókollak, s érzem, hogy némileg erőre kapsz, majd a szemedbe nézek. Boldog születésnapot drágám, mondom ezt, s mosolyogsz, s aztán ajkaink újra meg újra megtalálják egymást. S akkor már kezdtelek is megszabadítani ruháidtól. Legszívesebben letéptem volna rólad azon nyomban, de tudom, hogy te most nem erre vágysz. Érzékiségre, csókokra, simogatásra… ha ez kell, hogy boldoggá tegyelek, hát legyen így. Gyengéden bújtatlak ki a felsődből, melltartód könnyedén kapcsolom le rólad. Aztán nyelvünk ismét találkozik, majd elindulok lefelé, dombok és völgyek közé… A bőröd édeskés, mint csókod és illatod, nyelvem égeti, ahogy melleden siklik tova… A mécses halovány fénye csillog ajkamtól nedves bőrödön… Nadrágod is leveted tekintetem még mindig megakad csodás testeden, nem tudok betelni vele, sosem elég. Pici bugyikád csábosan, izgatóan, szinte könyörög, hogy lekerüljön… Hát engedek neki. Teljesen meztelen vagy… felemellek téged, orrom bőrödhöz ér, olyan kellemes illatod van. Gyöngéden a kádba ültetlek, s te hálásan mosolyogsz. Kissé szégyenlősen ledobom magamról ruháim, majd én is a vízbe merülök. Ülünk egymással szemben, s csak nézzük egymást… Arcod angyalian gyönyörű, tudatomba égette magát lenyűgöző szépséged. Poharainkban már jéghideg bor várakozik, mely most olyan jól fog esni, s kicsit felold minket…
Szemedbe nézek, koccintunk, mámoros hatását szinte egyből érzem… s vágyam, mi feléd irányuló, szabadon engedném, egész napos lappangása után kitörni kíván. Magamhoz húzlak, már nem bírom tovább… Az ölelésemben forróbbnak érezlek mint maga a víz… Vadul ver a szívem, mégis nyugodt vagyok. Velem vagy, velem vagy, és csak velem, csak én vagyok neked. Mélyen a szemedbe nézek, látni akarom, hogy élvezed, a szemed ragyogását miközben beléd hatolok… amikor egyek leszünk, mert mi így vagyunk egy egész… és benned vagyok, mindent feledek mi bántott, minden szenvedést, melyet egész napos hiányod okozott… Mindent kárpótolva szeretsz, mozogsz rajtam, arcomba lihegsz, pillantásunk még mindig együtt van. A tudat, hogy benned vagyok, az őrületbe kerget, s keménységem eszméletlen élvezetet okoz neked, amiből én tüzesen égető szenvedélyt kapok vissza… Hálás vagy… Én meg szeretlek. Illatodtól bódult állapotban, szorosan magamhoz fogva élvezem ahogy szerelmem zálogaképp töltelek tele…
És te hagyod… Én meg csak nézlek, ahogy csukott szemmel élvezed, mert remegve szorítasz közre, tested vonaglik, s nem próbálom meg lefogni, hagyom, hogy felszabadulj testileg lelkileg
Vége. Bágyadtan fekszel az ölemben, fejed mellkasomon nyugszik, arcodról egy csepp veríték hull a vízbe, s úgy válik benne semmivé, mint egy gyönyörű szép soha nem teljesülő álom.

nemethd93•  2013. március 4. 14:37

Álomfoszlányok

Ott volt Ő, az álomlány,
Kit egy fertőzött elme nem lát.
Jelenléte csupa fényes derengés,
Tőle lehet szép minden ébredés.

Elmémben maga a fényáradat,
A boldogsághormonok hada
Útra kel, hogy hódítson,
Az ösztön nagyot ne lódítson.

Könnyed léptek, bájos teremtés,
Nélküle minden perc vezeklés.
Aztán észhez térít a napfény,
A reggeli szellő, tompul a hév.

A lány képe hirtelen tovaszáll,
Majd feltűnik előttem az álomtáj:
Fenn, a hideg, messzi északon,
Egy csodaszép téli évszakon.

A fák között szerény szarvasok,
A tisztáson izgatott farkasok.
Bundájuk hamvas a friss hótól,
Többet akarnak még a jóból.

Álmos, nyugalmas, csendes vidék,
Szeretném érezni mindig az ízét.
Egy riadt varjú a fáról leröppen,
Mégsem lehet ő a fekete ómen.

Csípős hideg, szállingózik a hó,
Előttem fagy be egy kicsiny kis tó.
Kis kunyhóból lenne jó ezt néznem,
A kandalló mellett egy kényelmes fotelben.

Aztán visszatérek a valóságba,
Hogy felébredtem nagyon bántam.

Azt életben csak egy vágyam van már:
Hogy teljesüljön végre a lány és a táj.