A felejtés könyve (2020-21)
Zsivány
Zemplén Árpád a "karthágó" emlékkönyvéből című verse alapján
Puszta szélén kóborol a lusta szél,
könnyű táncra kéri fel a szürke port,
délibáb a sík, lovas alakja kél,
tűnékeny káprázat, mi távolra hord.
Még az úton áll, és még mit sem kér,
készíti már bent a leány a bort,
a kocsmáros foga halkan összeér:
ördögfattya ez, a nézése oly mord.
Kiissza kupáját s az asztalra csap:
pandurok vizslatják lábam nyomát,
környéken sem jártam, hogyha kérdezik!
Vöröslő ég alján éjbe fúl a Nap,
Haj te jány! Térítsd el sorsom démonát!
Vak éji úton lovas érkezik.
Hűtőkamra
Újra volt alma a sarki boltban,
csábítón piros, viszont kőkemény,vettem párat, hogy éljen a remény,enni nem öröm, de megnyugtat, hogy van.Cikkelyekre vágom, arra jutottam,álljanak őrt itt az est elején,tudom, gyerekes elmeszülemény,hinni, hogy vigyáz valaki titokban.
Az almában nincs Isten és ha van,hatalma nem pont úgy óv meg ahogy énképzelem, hogy strázsál minduntalan,
elszánt arcéllel figyel szakállasan,nem ily festeni való, nem fotogéncsak van hatalmasan, alaktalan.
Szabadulás
Ha mindig ugyanaz a mozdulat,
kibújik hirtelen egy teljesen új,
ismétlés az út, hogy újat tanulj,
mit mélyen már tudsz, mit elfed a tudat.
Álmodd újra és újra álmodat,
bolyongva termeit hogy mélyebbre hullj,
ezer álmot járj be hogy kijózanulj,
hét tó vizét hozdd, oltani lángodat.
Suttog sisteregve, füstje fojt, a könny
szabaduló pillanat, miről lemáll
a mázzá égett színes emlékezet.
A cserepek itt, ő meg odafönn,
az ismétlés útja végül bevált,
a szabadulás ezzel elérkezett.
2020 Július
Tavasz a völgyben
Mint letűnt éden álmai ködlenek
hegyek közül, a folyó lágyan terül,
s rügybontó tavaszon szelíd ünnepül
földjének fái virágot öltenek.
S e tiszta, könnyed, rezgő hófehérség,
e télben érlelt álom beteljesül,
szirmok bódult reszketése félszegül
bodor felhőkön visszfénylő reménység.
Eget-földet bejár amíg rám talál,
fehérlő virágok ezernyi méhét
látom buzogni, övék a láthatár.
Tündérkert e táj, zsongító illatár
bűvöli csendben az égbolt kékjét,
hogy felnézve tudd a szót, mit mondanál.
Búcsú
Oszlik a homály, felkelek a porból,
az önsajnálat többé nem marasztal,
a gyűlölet fagyott sötét angyal,
arcul simítom, búcsúzom átkodtól.
Tévutak íveit látom távolról,
a harag földjét, hol gyalázattal
kerítő rosszindulat éjjel nappal
szónokol rég elveszett céljaimról.
Kinyújtom ujjaim, fájón ökölbe
szorult csontoknak megváltó ernyedés.
Választottam közted és ő közte.
Múlóban a görcs, itt hagylak örökre,
minden könnyű lett, nincs több szenvedés,
kinyílik a világ, a vágy az örömre.
2020 Július