A felejtés könyve (2020-21)

Jött hozzánk egyszer a műhelybe egy srác,

nyári munkára, szakmunkástanuló,

kit mindig nevetni, mókázni látsz,

lassú öregekkel tréfálkozó.

Mert folyton viccelt, nem vették komolyan,

ez sértette tán a büszke lényét

megjegyezte ezért, csak úgy finoman,

ő képviseli itt az osztály krémjét.

Nevetnünk kellett, hosszan, vaskosan,

vajon milyen osztály az hol ő a krém?

Ő is mosolygott, tudta csak ugratás.

Néha megkérdem, úgy félhangosan

magamtól magam, tudom ez agyrém,

tészta vagy, vagy krém? Nagy a hallgatás....

Mikor még hal voltam, kis ugri béka,

mindenem volt a víz, kék öbleiben

bujkáltam, opálos rejtekeiben,

bizsergő sodrások hívtak játékra.

Fény csillant illanón nedves bőrömön,

pikkelyem acélján ezüstösen

gyöngyözött a fényár varázsköpeny,

halként és békaként ez volt gyönyöröm.

Az idő hatalma nem létezett,

egy volt a bölcsesség s a tudatlanság,

úszva s lebegve élvezve fényedet,

formát s színeket szőtt a képzelet,

nem volt rossz s jó, jog és jogtalanság,

teljes volt a lét, tiszta, élvezet.

2020 Július

Szemem, te csodálod a lét fátyolát,
a változó színekkel kavargó,
uralhatatlan, szűkös és pazarló
érzését, harag, öröm mintázatát.

Lelkem, te keresed a lét fároszát,
mi ködön, homályon túlvilágító,
örök elveszésben eligazító,
öblében kivetni hajód horgonyát.

Elmém úgy hiszed van bizonyosság,
de homokra építenéd várad,
a múlandóban hol az állandóság?

A fátylak a valót eltitkolják,
s mégis ha valamit a homály láttat,
azt mondod semmi az, álomország.

Kavics vagyok, amit visz a folyó,

mederben gördülő, aprócska kő,

forogva, sodródva egyre kopó, 

vízáram hűsében gömbölyülő.

Millió társammal itt a mederágy

lomha, lassú, mély vonulatában,

nem maradt mibennünk már semmi vágy,

csak elsimulni a vizek árjában.

Ha apadni kezd a nagy vízfolyás,

kinn heverünk, szárazon a parton,

álmatlan éjeken hold fénye nyugtat.

Kevésre sok jő, apályra dagály,

várom, hogy a folyó visszafogadjon,

szebb a holdfehér, ha vízbe hullhat.

A dal mindig közeleg, úton van,

ne mondd hogy nem jön, mondd meg nem érkezett,

lógicsál egy ág hegyén a távolban,

hűs templomban ül, mint ki vétkezett.

Csiszolódik, messze még, forogva

tévúton jár, zötyög, időt veszteget,

porban hever, kallódik kidobva,

ártatlan vádolva tűr ítéletet.

Annyi nap tanyázza az ismeretlent,

az élet másik, árnyékos oldalát,

hová még reklámblokkok sem érnek el,

Míg végül eszedbe ötlik, megrezzent,

lebbent, mint zászlót, megfúj mint harsonát,

és végre célba ér, benned énekel!