A felejtés könyve (2020-21)

Mikor eláll a szél, s te kinn a tengeren, 

az árbócról lóg a sok halott vitorla, 

a halak is mint egy értekezleten 

hallgatnak mélyen az előadóra.

Izgulsz mi lesz, számos kétség nyomaszt, 

micsoda késés, ez megengedhetetlen, 

csendesülsz aztán, éhed s szomjad lohaszt,

megvilágosulsz, e késés nem is kegyetlen.

Az órák s napok egykedvű fény tengerén 

felkarol, magára vesz egy lusta sodrás,

már nem vagy kapitány, az élet ünnepén 

hajód kis falevél, sárguló vitorlás.

Eltaláltam hozzád, mint az őszi légy, 

hűs ködök fehérén, álmodozva,

eljöttem hogy édes két karodba végy, 

késő őszidőnk ne legyen mogorva.

Szétszórok tessék, egy maroknyi fényt, 

nyári ajándék a bőkezű Naptól, 

súgj fülembe, mire tartasz még igényt, 

megborzonganék finom halk szavadtól.

Úgy vágyom érted megkísérteni

a képtelent, mint szélforgatta porszem 

ostromolja az egek magasát.

Próbálva benned megérinteni

mi messzebb mint a Nap és sehogysem 

befogható, lelkednek távlatát.

Csüng az esten, fényt szitál egy lámpatest,

füzetvonalra betük penderülnek, 

rivaldafénybe mit lámpa fénye fest,

lelkesen zsibongnak, majd csendesülnek.

Csendesülnek úgy, mint néma kórus,

várakoznak, hol már a szembogár

mi átfut rajtuk és e periódus

véget ér, belőlük képet exponál

kíváncsi szempár- karmester intés,

minden betűben parányi értelem,

az olvasott kép néma dalba fog.

Mint alvó fában a vérkeringés, 

elindul újra szenvedélyesen,

bejár a dallamív egy gondolatot.

Kedvenc kategóriám, a vers, ami saját magáról szól, vers a semmiről. :)

Bíborszín fakul, elhull a szirom, 

sárgává aszódnak levélnyi zöldek,

vállamra száll egy felhő, bordáimon

szúrós kis bánatok öldökölnek.

Avartánc szellemek kísértenek,

érben kanyargó körforgó  a bánat, 

szavad elporlad, elfelejtelek,

már álmomban sem fogom a vállad.

Nincs varázsszerem támasztani fel 

mi eltört s közönnyel szétszóratott, 

madárdal ébresztő szerelmes hajnal.

Megidézlek örömök perceivel,

de titokká fakulsz, hitehagyott

holdfény alatt jársz kibontott hajjal.

Nem hullik falevél kétszer ugyanúgy, 

másként keverül tejszín a kávéba, 

történhet emigy ez s lehet az amúgy, 

hűtlenül fut a véletlen játéka.

Egy pontból indul, de útja széttartó, 

kimenetele megjósolhatatlan, 

színtartó, akár egy olcsó póló, 

fémkonzerv ígéret, felbonthatatlan.

Mire megszoknád az egyformaságot,

megzökken, széthullik szokatlanná,

feslő mintázata futó cérnaszál.

Unalmas napjaid már másként látod, 

hiányzó nyugalom tesz nyugtalanná, 

káosszá színesült vibráló határ.