A felejtés könyve (2020-21)

negyvenkilenc•  2020. december 19. 09:26

Vaskor


Kertemben ástam rózsámnak új ágyást, ásóm éle alól kifordult egy nagy bot,

de nem is nagy bot volt, inkább egy kemény kő,de nem is kemény kő, ökörnek szarva,

ökörnek szarván felvésve írás, de nem is írás, csupa ákom-bákom, nem is ákom-bákom, rovásnak vésete:


Kivész a nemes, eltűn a földről,

tudatlan és csalfa helyébe lép,

tanácsot ostoba nem kér a bölcstől,

hamis már az igaz és csúf a szép.


Önző önzetlent kigúnyol, ki nem bír,

ódont emésztő újat nem teremt,

arcok vöröse sohasem szégyenpír,

mint oldott kéve bomlik szét a rend.


Régi időkben másként gondolták,

sorsot és tetteket, más volt a mérték,

tudta az ember helyét a világon.


Hétrét ég alatt porig rontották

földnek virágát, szaggatván szirmonként,

átkoznak most meddőt, gyümölcsvárón.



nemes~önzetlen

negyvenkilenc•  2020. december 12. 21:39

A csend

A semmi drága, a semmi a kincs, 

ne vágyj többet, ezt keresd szivedben, 

mint nehéz ajtón zár van és kilincs, 

próbáld és megnyílik a néma csendben.


Kulcs lesz a csend, hallod, kattan a zár,

megkönnyülve kitárul az ajtó,

Út lesz a csend, ami léptedre vár, 

véget ért az éj, ébren ül az alvó.


Nem kell vándorbot kergetni kutyákat,

drága lábbeli, min sárkolonc a vágy,

ha szúr, ha nyom, ha vérzik, elnézed.


Könnyed vicceket suttog az alázat, 

szeretve átölel selymes mohaágy,

még ma, holnap vagy soká, nem kérded.

negyvenkilenc•  2020. december 6. 17:49

Télelő

A sár fölött minden egybe ázik,
a sár alatt magába szív a föld,
hol már a szín, a fény, ez mind hiányzik,
hideg, rideg csend körbevesz, kitölt.

Semmi nem mozog, a szél szerte oszlott,
bár változatlan tart a változás
letűnt a pompa, hever, földre omlott,
kihűlt lángolása hűvös álmodás.

Hallgatag gyűlik víz szélén a szenny,
az ázalék idő bomlaszt s lazít,
lét és elmúlás vegyül akaratlan.

Parányi vízcsepp kérlel, még ne menj,
suttog, csillámlón reményre tanít,
tél hidegén túl tavasz rügye pattan.

negyvenkilenc•  2020. december 6. 17:46

Ezüst ruhában

Csend honolt, ő lenge ezüst ruhában
jött felém, mit imént adott rá a Hold.
Arcára csorgott a fény, s én csodáltam
minden vonását, oly égi tiszta volt.

A hűs éj szellőkből bokrétát kötött,
fejemből a szép szavak mind elszöktek,
tétován keringtek ég és föld között,
pillanatok, évezrednyi csöndek.

Magához vont, szeme örök rejtély,
szemembe nézett, titkába avatott,
fülembe súgott fojtott szenvedéllyel.

Varázsa átjárt, titkos régi kastély,
és hányszor ringatott s hányszor bújtatott,
karcsú teste örök menedékhely.

negyvenkilenc•  2020. december 6. 17:41

Meztelen



Nudista stranddá lett a lenti park,
szemérmetlen fák meztelenkednek,
szétszórt ruháik, mit a fagy lecsalt
hajtogatlan, szanaszét hevernek.

Jótékony homály, fehérlő ködfátyol
próbálja odázni az igazságot,
de szétfolyik a smink amit fölmázol,
nem takarja festék a valóságot.

Kihűl a táj, a sárga hidegen ég,
földig hajol apránként a lágy szár,
nem virul már más csak szóvirágok.

Ha fölnézel, ez már egy idegen ég,
ezért vacogtál, rég ettől fáztál,

meztelen állsz, lásd, elszálltak az álmok.



Ez a vers már szerepelt egy másik blogban, amit azóta letöröltem. Úgy éreztem újat kell kezdenem, de nem. Ezek a versek még ide tartoznak.

Sajnos a hozzászólások is törlődtek, ezért elnézést kérek!