A felejtés könyve (2020-21)

Kedves olvasó! 

Ez a vers egy sorozat vége. Ez a sorozat bárhol elkezdhető és befejezhető, de ajánlanám a tartalomjegyzéket, s az első verset olvasásra. 

🌞

‐.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

Őszülök, hajamból kifut a szín,

bőrömön elszaporodnak a ráncok,

gyengül az izom és lazul az ín,

más vagyok belül, mint aminek látszok.

Aki csak vendég volt itt néhanap,

a fájdalom, szép öröklakást vett,

rendezget, alakít, fúrja a falat,

büszkén mutatja mi mindent hozzám tett.

Hogy leszoktatott és rámutatott,

mi az ami árt és mi jó nekem,

terelgetett igaz és helyes útra.

Gyanítom eközben jót mulatott,

üveggyöngyökre cserélve mindenem,

míg vándoroltunk az életen túlra.

Látatlan vonal fut mindenen át,

elválaszt, átszel, iramlik a dombnak

fel, hegynek, az előbb ott, most ideát,

határa a jónak és a rossznak.

Nyugalmat nem ismerőn izeg-mozog,

gyorsabb is talán, mint az árapály,

millió rianás, s míg a föld forog,

módosul alakja, más és más szabály

írja le futását, hinnéd szabad s nincs

törvény melynek rajta hatalma lenne,

pedig torlaszok közt sikló szökevény,

neki minden ajtón akad kilincs,

sok útja van, és pont mindegy merre,

de itt fut, keresztül szívünk közepén.

Versírás helyett mostanában alszom,

valami megkésett téli álom ez,

szurkolok, hogy a tavasz még halasszon,

vagyok hasztalan, teleírt notesz.

Vagy inkább üres lap, mi hiába vár,

késik a kéz, ki a tollal írna,

délen ragadt a költöző madár,

vére lassú, észak nem csábítja.

Hol már a vágy, a magasba hívó,

csillagos éjben a langyos déli szél,

mely eloldja a lelkek minden láncát,

Hol a hang, a dal, a lágyan bóditó,

a kert is oda, a csábos, kinél

virágozni látnám május rózsáját.

Az élet nehéz s az ember szegény.

Ez történelem, régi igazság,

de vannak csodák és van még remény,

szívet növeszt a részvétlen gazdagság.

 Habostortánk faljuk, az utópiát,

szép lesz a lét a Boldogság szigetén,

szemfényvesztők s ideológiák,

törnek az égig a változás hitén.

Ébredj ember, engedd el a vágyat,

a tárgyaink csupán halott rendjelek,

ingyenes az öröm az álmokon túl.

Szeresd az esőt, úgy már nem árthat,

mint napfényt sugározd szegénységedet,

szárnyat bont a szabadság jutalmadul.

Ajánlott olvasmány: Márai Sándor-A szegények iskolája

Tudom, hogy valahol egy messzi házban,

hol sosem jártam, nem vagyok ismerős,

ő teát főz, gőzölgő kannában,

gyermeket hallgat, ki vidám, fecsegős.

Táskát rendszerez és készít uzsonnát,

leckét kérdez és verset végszavaz,

magán hordozza szerettei gondját,

minden sebükre gyógyír és tapasz.

Én lennék napfény, hogy elérjem arcát, 

tekergő szél mi körötte lengedez,

ellesném hangját, ha dúdol délután.

Tükrös kirakat, dicsérném alakját,

lennék madárdal, mit reggel megneszesz,

s tudnám rámismert, hiába álruhám.