csendek folyója

(Rétfalvi Sándor emlékének)

kulcscsontodat tördelő

göcsös bűn vetemedett gerendája

belevésve neved

maga atyád vájta

majd mint feslett szakadt vérző vitorlát

szeggel lyuggatott húsod feszíti rá

s lett a megváltás

testednek a kód

sejtjeidnek apoptózisa

metamorfózisod algoritmusa

lelkednek színeváltozása

gyújt poklomban fényt

kútsötétemben reményt

ahogy rovarnyi szárnyas ösztön

ha fél 

mindig szikrádhoz menekülök

most is itt kuporgok

ezer évnyi kőbe hasított fájdalom

ezer seb vérző hasadt félfája alatt

hallgatag

s csak téged 

téged hallak

imádva hallgatlak

hallom hogy munkál patináz a kéz     

hallom az alkotód a merészt

ki testedbe feszít

szeggel bele veret

sikoltó-sablonjába

zsúfólja kegyes lelked

s kiolvasztja tudatod az igazt                                                          

mint magja és agyagköpenye közt

az elvesző viaszt

mindenható akarat alatt hevül

visít a fém

folyik telíti a porhüvelyt

izzik az öntvény

bent lüktet vibrál serceg

nyöszörög ráng remeg

vonaglik sikít reped

halhatatlan anyag oltárán

rezeg

majd hűlsz szilárdulsz

öltsz alakot

mint roskadt szobor

görcsös sziklákon

és leszel így az örök

leszel így a nemes az érc

így leszel a megváltóm

kárhozatomnak fáján

a fény

fény a Tettye felett

fény a nyomorúságban

a fénybe olvadt test

lelkek szirtjén

s szívemen

a városomra szakadt kereszt

Rétfalvi Sándor a szoborról:

„Nem egy halott Krisztust akartam ábrázolni, hanem egy igazi élő embert, szabadulni akarót, aki a keresztfától akar megválni. Az elhelyezése miatt azt a Megváltót, aki szenvedésével és nyomorúságával rászakad a városra”

Néha már nem fáj

Nem vág

Csak sajog

De még sokszor felsír

Felnyög némán üvölt

Ordítoz

Leheletébe tömörödött csendben

Fél

Magányosan jajong

Csontos végtelen-térgörbületében

Remél

Remél hogy mint esthajnal egyszer

Egyszer még felkel

Fényesen sebesen szökik

S felragyog

Nem tudom ki vagyok

Nem tudom mi vagyok

Hol és mi végre való vagyok

Hát milyen állat vagyok én

Gyötrelmem egy kegyetlen inkvizítor

Kivel szerelmes szeretteim lágyan ölelve kínzom

Így lett mosolyom nekik vinnyogó vicsorgás

Csókom érzik mint nyáladzó dúvadharapást

Hát milyen állat vagyok én

Érdes bőrömbe veszett méreg szivárog

Kihűlt véremben izzó mételyként ficánkol

Vonagló tekintetemben gyújt pokol tüzét

Mi retinám rángatva tombol és ég

Hát milyen állat vagyok én

Tébolytól hevült szívem

Sercegő sejtjeihez

A sistergő idő 

Detonátort láncolt

Majd időzítőét kioldva

Dobbanva robban

Szerető simogató karotokban

Hát milyen állat vagyok én

Gondolatom ha beteg bűvölet

Szeretetem lesz bűzös gyűlölet

Szellemem ha lett űzött pogány

Csermelyem lesz árvult gyilkos posvány

Hát milyen állat vagyok én

Tekintetemmel a magasban

Zihálok térdelek a porban

Üvöltő fájdalmam 

A rezgő mindenségbe fontam

Ujjaim könyörgőn

Kezeim széttárva lógva

Görcsös vágyaim ordítva

Csillagok végtelenjébe fojtva

Hát milyen állat vagyok én

Eszmém fénye mint kárhozat lángja

Fohászom zeng mint démonok imája

Nem áldozhattok fel mint áldott állatot

Mert áldozatom hoz reátok egy átkozott állatot

Hát milyen állat vagyok én

Szívemben a szín

Színemben a rím

Rímemben a ritmus

Krisztusban e szív

Hát ilyen állat vagyok én

tudat féltekén

kihűlt idegek mögé

ki-bebujkáló éji sugallat

vibráló fényének rezgő sziluettje

bűvöli sorvadt korcs agyam

törött opálos emlékek mozaikjával

tömedékelt hasadt értelmem

mily csalfa zöld ásványcsoda

csak kongó üresen visszhangzó smaragd

kongó tér

kongó gondolat

kongó repedezett sejtfalak

mint nyöszörgő akvamarin oszlopok

mint sajgó alattomos látomások

remegve recsegő ropogó árnyak

hitehagyott rezzenő omladozó vágyak

köztük őrjöngve cikázó önnön magába csavarodott

mesés gondolat

te fájdalmasan elhaló

hamisan éneklő

körben keringő

bolyongó ténfergő

elmémben fel-alá kóborló csoszogó ábrándozó illúzió

kristálykoponyám szendergő káoszában

beteg viharos zárt szilikátvilágban

szunnyadok

csak a remény hogy benned dobbanok

s közben múlt enyésző húsát

bőrömet szaggatom karmolom

bár újra álmodhatnám tudatom

viszkető lelkem tépem ég

sebesre vakarom

levedleni sziszegő bűzöm nem tudom

alvadó sötét vérem

tekeredve csorog alá állott idő csontos karján

dermedt pillanat markából kipergek mint múló hulló homok

tekintetedbe maró szárnyatlan sóhajként

belezuhanok

ott gyötrő gyöngyöző könnyé olvadok

meríts belőlem mig bírom

hadd oldjam hűsítsem izzó kínod

haraplak

éhezlek

éhezlek mint szemefénye anyja dús telt bimbaját

ölelj

szoríts magadhoz

csak hidd hogy álmodok

álmodd álmom

hogy benned dobbanok

Szellemem kiégett szféráinak súlya alatt

Lelkem mint díszes diafragma

Fájdalomtól térdre ereszkedett elnyűtt testemen

Repedező koponyám összetartja

Az utolsó leheletemmel tekintetemmel

Prometheus

Téged kereslek

Ki esetlen tehetetlen jószágnak fáklyát ragadsz

S fáklyád sötétemben izzó fényárt fakaszt

Nincs fájdalom se belsőségem tépő kín

Mikor befordult titánjaim ellen dicsőn hívsz

Adj tetteimnek tüzet lángot

És felülemelkedem majd mint ember az állaton

Szemembe ha nézel elmém görbe tükrébe

Látsz bennem mélyen ott legbelül

Mindent elemésztő bestiális-tűz

Hol engem csak engem űz

Hol remegő lángomra

Acsarkodó karvalyi démonok árnyéka vetül

Életem vakító fonalán

Nyál-csorgatva vonyítva lógnak

Forrásom sötét bugyrából

Párolgó bűzös homályból

Csüngő ármányuk bénítja kétségbeesett jómagam

Köztük mint isten ostora

Szétcsapok

Jaj de nem az magasztos nagy magyar vagyok

Fennkölt Durante: égető ötödik ének

Érzem

Hörögve őrjöngve húzza be létem

Elemészti tiszta szerethető énem

De mielőtt végleg fényed nélkül

Merülök

S ha halhatatlan poklába kerülök

Lásd meg ki vagyok

Nyers világomban igaz valómban

Csak egy reményt áhító

Az az egy

Porszem vagyok