napfeny blogja

Szent Miklós püspök ünnepén a cipőmet még mindig kirakom, mindegy, hány éves vagyok. 

Szent Miklós emlékéből nem szabad pusztán jópofa gyerekünnepet csinálni: üzenete van a felnőttek számára is. 

Kirakom a cipőmet, mert jót tesz a felnőtt lelkemnek. A cipőt üresen kell kitenni. Ez várakozást jelent: kívülről, mástól kerül bele az ajándék.

Végső soron az egész életünk várakozó cipő: a boldogságért sokat lehet gürcölni, de végső soron Isten ajándéka. Kell az erőfeszítés, az ész tervezése, az állhatatos munka – de a boldogság ajándék, a léttől kerül bele a cipőbe. 

A modern embernek jót tesz, ha Mikuláskor kirakja a cipőjét. Sok tárgyunk, javunk, pénzünk van. Sok hatékony tudományunk, eredményes gyógyításunk, politikai hatalmunk, felsrófolt érzelmünk van – de ez még nem minden, ez mind nem a boldogság. 

Az üresen kitett cipő az alázat gesztusa: megteszem, ami rajtam múlik, de a beteljesedés rajtam túlról érkezik. Sok mai ember gőgösen pöffeszkedik a létezők, a tárgyi javak és a szellemi tudás halmazán, s mégsem boldog. 

A létezők síkján meg kell tenni, ami rajtunk múlik, ki kell tenni a cipőt, de a beteljesedés, a boldogság önmagamon túlról érkezik. A lét teljessége nincs bennem, minden levegővétel, minden falat kenyér, minden baráti és szerelmes szeretet erre figyelmeztet: az ember nem elég önmagának, de a teljességet önerőből nem képes elérni. Nem más ez, mint az alapvető szegénységünk beismerése: üres a cipőnk, koldul a kezünk. Nem véletlenül áll a 8 boldogság élén alaptételként a szegénység boldogsága.

Kiteszem a cipőm, még idősebb fejjel is. S ahogy idősödöm, újra és újra ki kell tennem a cipőm, újra és újra üresen. Istenünk nem tud adni, a Mikulás nem tud édességet hozni, ha tele a cipő. 

Az üresen kitett cipő a feledés fontosságát juttatja eszembe. Tudni kell feledni. Milyen sokan nem tudnak feledni: nem tudják feledni, hogy a szülei követtek el hibákat, a pedagógus egyszer igazságtalan volt vele, vagy valaki csúnyán nézett rá. 

Olyan jó nem feledni, mert akkor nem is kell megbocsátani. Olyan jó áldozatnak lenni, akivel a múltban valaki jól elbánt, és sajnáljon mindenki, és nem tudok talpra állni, és van mentségem, és segítsen mindenki. Áldozatnak lenni hálás szerep. 

Tudni kell feledni a múlt tudását is: elképesztően sok tudás, beszéd, igazság ragad ránk, néha olyannak érzem a fejem, mint egy faliújság, amin vélemények, idézetek, mondatok vannak. 

Hogyan szóljon a végtelen Intelligencia, ha tele a fejem a múlt tudásával? Hogyan legyek élően nyitott a mai nap kegyelmére, ha a tegnapot monitorozza az emlékeztem? 

Az üres cipő a feledés kötelességét hívja elő: nem tud élni a ma csodájának, akinek tele a cipője a múlt emlékeivel, idegességeivel, sérelmeivel. Ahogy meglepetés a cipőben a mikulásajándék, úgy meglepetés a mai nap, a mai kézfogás, a mai munka öröme, a mai kávé, a mai zene. 

Hagyom meglepni magam, hagyom, hogy Istenünk meglepjen. Soha nem a tegnapi Isten jön el, nem a tegnapi istenérzésre vágyom, hanem ma maiként jön, és látogat meg engem.

Mikulás ünnepén kiteszem a cipőm: Szent Miklós püspököt várom. Miklós egy olyan ember volt, akit a világ nem tud elfeledni. Csinálhatnak belőle bohócfigurát, északi télapót, mesehőst, de nincs még egy ilyen szent, aki ennyire szíven ütötte a világot. 

Minden családba eljut Szent Miklós emléke. Felidézik tetteit, életét, utánozzák jóságát, megjelenítik gyerekszeretetét, s közben olykor a lényeg sikkad el: miért tette Miklós, amit tett? Mi volt az indítéka? 

Nem szabad ezen elsikkadni, mert akkor csinálunk Szent Miklósból meseszerű télapót, ártalmatlan gyerekhőst, mintha a valódi élethez, a felnőttek súlyos világához Miklósnak semmi köze nem lenne. Mi az indítéka? Miklós azért tett jót, szerette a gyerekeket és felnőtteket, azért osztotta szét gazdag örökségét, azért védte az igazságot, mert Isten embere volt. 

Ha Miklós mögül kilopjuk Istent, a lényeget lopjuk ki az ünnepből. Ahogy a karácsonyból ha kilopjuk az Istent, akkor marad a béke, a család, a fogyasztás, az lakomázás, a vásárlás ünnepe. 

Miklós püspökben az indíték a lényeg: őbenne már megszületett az az isteni szeretet, akire mi karácsonykor várunk. Benne már győzött a szeretet. 

Merő jópofaságból nem lehet egy életen át szeretni, egy ártalmatlan mesehős az északi sarkról nem építi az életünket. Ha az élet komoly, lényegi, akkor a szentünkből, az ünnepből ne lopjuk ki a lényeget. 

Felnőttként is kiteszem a cipőm: én Isten emberét várom, akiben a győzött a szeretet, akiben győzött a jóság. 

Milyen jó dolog egy jóságos emberen keresztül elképzelni, hogy milyen jóságos lehet Isten. Ha egy ember tudott ilyen jóságos, vidám, mély hitű, bölcs lenni, akkor vajon milyen lehet az Isten. 

Milyen fontos lenne, hogy rajtam keresztül, egy embertárson, papon, szülőn, munkatárson, főnökön, püspökön, orvoson, takarítónőn keresztül sejtsék meg sokan: ha egy ember ilyen jó tud lenni, vajon az Istene, az indítéka milyen jó lehet.

Dr. Papp Miklós görögkatolikus pap

Tótfalusy István: Mélység, magasság.....

Mélyen, mint gyertyában a láng
csengőben hang, sziklában zuhogó
patak, mélyébben, mint ércben a fém,
erdőben illat, tavakban tiszta dallam;
mosoly búvik meg minden arc
mőgött, sugárzó, mint a láng
finom, mint csengő hangja, friss,
forrás vizénél édesebb,
aranynál drágább, illatnál áthatóbb,
zenénél zengőbb, dalolóbb a dalnál.

Magasan, fönn, mint hófefhők mögött
kinyíló csillagok, völgyet vigyázó
ormok, vagy mint a búzatáblák
egébe hulló énekes pacsirta,
minden ember szívére béke hajlik.
Világít, mint a csillag, mint a nagy hegyek,
hatalmas, s oly vidám,
mint búzatáblák fölött a pacsirta,
Ebben hiszek. S a széthulló világban
mélység, magasság vonzásában élek.

1963.

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagu éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.
 

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarogtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.
 

Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakisérni
s én hallgattam az egész uton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csipős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szivem se győz.
 

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.

Kaffka Margit: Egy régi naplóskönyv utolsó oldala

Későn indultam el várásgyűrte szívvel.
"Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,
Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,
Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,
Szívemet göngyölni idegen szívekbe!"

Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.

Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,
Mint érett gyümölcsről magburka leválik;
Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?
...Talán ezentúl már várás nélkül várok,
Lusta alázattal sorsomnak juházva?

Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,
Ezt: "Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!" Ilyet sohse mondtam!
Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.
Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!

Ami még jöhetne: váratlan ajándék,
Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,
(...Hisz néha már tudok örülni egy tájnak...)
Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,
S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; -
Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.
(...Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)
Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;
Talán azért szabad boldogságnak hívni.

Török Sophie: Sötétben élek

Oly közel vagy hozzám,

Bánya vagyok, s gyötörlek,
hogy kinzó terhemtől megszabadits.
Sötétben élek, s csak az lett enyém magamból,
mit lényed édes fénye átvilágit.