Őrni blogja

Novella
Ernest•  2017. december 31. 17:39

Szilveszteri üzenet - Boldog Új Évet!

Szilveszteri üzenet - Scrooge & Cratchit szelleme
 

- Mr. Cratchit, ha nem zavarom a kérdésemmel, önnek és családjának, hogyan teltek-múltak a napjai a Karácsonyi énekben olvasható események után?
- Örvendek, tisztelt uram, s nagy örömmel válaszolhatom: Mr. Ebenezer Scrooge rendkívül kedves és nagylelkű volt, végtelen hálával tartozunk azokért, amiket tett, hogy elküldte nekünk Karácsonyra azt a hatalmas pulykát, még soha ekkora lakomát nem élhettünk át, majd az első munkanap többszörösen felemelte a béremet, nem is hittem a szememnek s fülemnek, aztán az egész családomat meghívta és vendégül látta a házába Ünnepi vacsorára s forró puncsra...
- Elnézést, hogy közbevágok, de ezeket már mindenki jól ismeri és tudja...
- Hmmm, talán igen, talán nem... s ami a legfontosabb: Pici Tim meggyógyult Mr. Scrooge hathatós segítségével, legyen mindörökké áldott a neve!
- Igazán szerencse, hogy úgy történt, ám ezt is már olvastuk... más, újabb fejlemény?
- Nos, kedves uram, mindenképp úgy gondolom, a mai világban érdemes megbecsülni azt, ha valaki jó ember (lett), miközben tehetős, gazdag... aki képes szeretetből cselekedni, úgy adni, hogy szeretetet kapjon vissza, s nem üzleti érdekek miatt tesz-vesz, nem csak azért adományoz, mert hirdeti magát ország-világ előtt...
- Ez igazán szép beszéd, bár nem hinném, hogy az újság előfizetőit - melyek a számítógépes világban egyre fogyatkoznak - e szavak különösképpen megragadnák, hiszen számukra izgalmas elbeszélések, botrányok, pletykák kellenek, s akkor is csak átfutják a sorokat - elsőket és utolsókat -, sokszor még a címekben sem látva meg a hibákat...
- Nehezen értem meg ezt... egyszerű figura volnék, Crachit asszonyság szokta is az édes hangján turbékolni: Bob, te egy nagyon egyszerű emberke vagy, de az én férjecském, s nagyon jó a szíved, olyan jó a lelked, mint senki másnak, semmi pénzért nem cserélnélek el, nálad okosabb, műveltebb férfiért sem... azt szokta még beszélni, hogy néha azokkal baj van, mert a sok gondolkodástól az alapvető témákhoz érthetetlenek... s ami komolyabb baj, hogy érzéketlenek is lehetnek...
- Mégis, talán tudna mondani egy-két érdekességet a szilveszteri szám olvasóinak...
- Nézze, tisztelt uram, nem tudom azt mesélni magának, hogy további szellemek is meglátogatták a munkaadómat, azt sem, hogy ez miatt kiugrott volna az ablakán, vagy azt sem, hogy kétségbeesésében, netán örömében felgyújtotta volna a karácsonyfáját, ezáltal a lakását, s London úgy égett, mint 1666-ban... igazán sajnálom, ám nem szolgálhatok semmi olyan különlegességgel, mely lázba hozná a bulvár követőit s követné a divatot... vagyis, annyit mégis, amit Pici Tim mondott a karácsonyi történet utolsó lapján: Isten áldjon meg mindnyájunkat! 
s a magam nevében is: Boldog(abb) Új Esztendőt kívánok! 
 
2017. 12. 27. 

Ernest•  2014. december 21. 01:45

A porcukor és a műhó

A porcukor és a műhó
 

I.
 
- Hová futsz kisleányom? Mi van a kezedben? Legyél szíves, hozd vissza azt a teli zacskót, kellene a süteményre.
Kicsi Csipkés megtorpant és nagy szemeivel könyörögve nézett vissza édesanyjára.
- Havat szeretnék, havat kérek Mikulásra és Karácsonyra, sok-sok havat...!
Anyuka elmosolyodott, a kisleány bátorságot merítve kiszaladt az udvarra, majd vidáman, nevetve szórta a földre, az örökzöld tujafa ágaira és a levegőbe, az égbolt bárányfelhőit kérlelve... a porcukrot.
 
2014. 12. 05.
 
II.
 
- Fater, Mutter! A szomszédban most szórtak egy zacskó porcukrot szerteszét, dobjatok meg néhány zsákkal...!
A két szülő egymásra nézett, majd a kopaszra borotvált, nagyobbik fejű visszakacsintott - olyan módon, mint amikor a fiatalabb nőknek teszi-veszi magát, a körúti söröző előtt lógatva lábát s idejét.
- Jól van Petike, meglesz!
Újgazdagéknál egy kamion állt meg az éjszaka kellős közepén, egy sofőrrel és három önkormányzati munkással a fedélzetén, az utcában leledző összes kutya ugatta a lármás-zajos készülődést, a hatalmas meglepetést.
Valahogy betolattak a hatalmas ház -hatalmas területének -hatalmas kapuján... majd pár óra után távoztak, tevékenységük által az udvart, a földet, a bokrokat, még a háztető alsó részét is finoman borította... a műhó.
A kisfiú délelőtt álmosan kilépett a hatalmas teraszra, kissé megdörzsölte a szemeit, talán kissé el is csodálkozott, talán kissé el is mosolyodott, lehet, hogy még kissé az égre is felnézett, de mivel papucsban volt, így nem lépett ki a kertbe, no, meg fázott is a látványtól... ezért visszament az emeleti hálószobájába és az okos telefonján nézegette a havas tájat Innsbruckban - odamegy a család a két ünnep között -, illetve a barátaival chatelt uzsonnaidőig, akkor lejött, mert állandó készültségben várta a kései ebéd: frissensült bécsi szelet házvezető-szakács-takarító-bejárónő módra...
 
2014. 12. 09.

Ernest•  2014. február 7. 23:54

Nagymamám meséi III. - Farkasok

Nagymamám meséi III. - Farkasok


A múlt évszázad hetvenes éveinek elején - öt-tíz éves koromban -, még igazi telek kopogtattak ajtón-ablakon, akkor voltak még hidegek, voltak még havak...
Akkora méretben - magasságban vagy mélységben, ahogy tetszik - leledztem, hogyha mentem valahová a hó borította tájon, a sapkám pomponját is alig lehetett észrevenni.
Mifelénk nagyon szépen takarították a havat még akkortájt, nem volt sózás, hanem úgy seperték és lapátolták félre a hatalmas hómennyiséget, hogy szabályos járatok készültek az udvarokon, a járdák és utak mentén, azokon lehetett közlekedni.
Én ezt a jó szokást a mai napig megőriztem, ha kevés esik, ha sok, így csinálom, e helyes eljárás visszaköszönt a Tátrai utcák járdáin, ahol nem a tócsacsinálás és a lábbelik tönkretétele az elsődleges cél - mint a sózással -, hanem a csúszásmentes közlekedés megvalósítása, erre megvannak a bevált módszereik, a hagyományaik.
No, de elkalandoztam kissé, térjünk vissza a mesém ösvényére.
Igen, közel fél évszázada, még a hideg is együtt járt a havazással, azaz a természet fehér paplana megmaradt jó sokáig a kertben, keményen ráült a fák ágaira és a bokrok tetejére, lehajtva és lenyomva őket a téli álomba.
A felaggatott füstölt eleségtől - sonka, kolbász, szalámi, szalonna, oldalas és lapocka - telített padlásra szinte reászakadt a Holle anyó paplanából érkezett égi áldás, a ház cserepei nagyokat nyögtek a terjedelmes súlytól... s Nagymamám is nagyot sóhajtott a konyhában, hogy elfogyott az utolsó lekváros fánk is a tálból, mégis mosolygott, jó lelkűen konstatálva, hogy kis unokájának harci kedve a kályhatűz melegétől elbóbiskolva nem túl nagy, sőt, inkább kicsinykének mondható, de süteményszeretete minden várakozást felülmúló.
- Elég a pampuska evésből, kifelé a konyhából, ne lustálkodj!
Kedvesen beszélt - nem haragosan -, bár manapság is megtehetné - ha a Jó Isten nem szólítja el fiatalon, mindössze ötvenhárom évesen, még most is közöttünk lehetne és regélhetne csodálatos hangján, régmúlt homályába szálló évekről.
Nekem azonban tele volt a hasim, jólesett volna még pihegnem a manóméretemhez képest hatalmas, faragott, Nagyapai-borbélyszékben.
- Na, de Nagymama, meséld el a farkasost! Úgy szeretem, amikor az életed, a szülőfalud történeteiről beszélsz. - duruzsoltam, mint egy méhecske.
- Már elmondtam sokszor... sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem szeretnék. Kívülről tudod, hogy mi történt.
Nem hagytam magam, mert éreztem, a legutóbbi hógolyócsata is kimerített az utcán és a téren, szívesen hallgattam volna e kalandos mende-mondát.
- Kérlek, hadd jegyezzem meg jól, hogy aztán később én is továbbadhassam... - hátha lesz majd néhány ember akit érdekel, milyen világ járta akkor még, hogy mennyivel nehezebb volt az élet a háború idején, mikor a farkasok csapatostul emberekre támadtak, az éhínség korszakában.
Nagymamám arcára mintha felhő szállt volna, elrévedt a múltba tekintete, majd kisvártatva bólintott.
- Jól van, elmesélem...

A második világháború idején, 1942-43 telén nagy hidegek és nagy havak jártak, kegyetlen időjárás köszöntött a természetre, az emberekre, állatokra, mindenféle élőre és holtra - talán így fejezte ki nem tetszését a Jóisten a világégés miatt.
Szülőfalumban Bajnán és a környékén alig maradt épkézláb férfi, mindenkit aki csak mozdítható volt elvittek katonának, a falvakban és a tanyákon asszonyok, öregek és gyerekek vigyáztak a portákra.
A Gerecse és Duna közelsége, az északnyugatról fújó szelek miatt még hidegebbnek érezhettük az időt, hatalmas hótorlaszok képződtek a vidéken, a folyó felszíne kőkeményre fagyott, vastag jégpáncélra alakult - idős emberek nem láttak régóta ilyen telet, ily ítéletidőt.
- Huuu... Nagyi - szóltam közbe -, elkezdtem fázni itt a melegben, a kályha mellett, pedig úgy ropja a táncát a tűz, hangosan zenél a fa és a szén!
- Ne beszélj bele, mert elvesztem a fonalat... hol is tartottam? Megvan, a jeges folyónál.
Regélték a településen sokáig, szájról-szájra, kocsmáról-kocsmára járt a hír, nem tudom, hogy igaz-e vagy sem, de az üknagyapád szomszédja sercintett egy nagyot a fia behívójára decemberben a körtefa alatt, felfelé szállt a téma, útközben megfagyott és ott lógott a fa ágán - mint az aggteleki barlangban a cseppkő - még április hónapban is.
- Ugyan-ugyan, Nagymami, ezt már hiszi a piszi. Tényleg, oly bohókás vagy!
- Ejjj, te rosszaság, nem hantázok én, mit gondolsz rólam? Egyébként is, ha nem tudnád, a meséléshez, a történetíráshoz fantázia kell... különben unalomba fúl a mondanivaló.
Szóval, embertelen idő volt akkortájt, éhínség tört a természetlakókra, éheztek az állatok mezőn és vadonban, tizedelte őket a kíméletlen fagy, az eleséghiány.
A Nyergesújfalu feletti csehszlovák területről, erdős részekről farkasok, farkashordák indultak meg a Duna jegén keresztül, átlépve az országhatárt, senkit és semmit nem nézve és tisztelve, pusztító szándékkal, ölésvággyal, vérszomjasan érkezve.
- Végre megjöttek, de jóóó, most lesz az izgi...
- De mindjárt el is mennek, ha állandóan megzavarsz!
Úgy futottak a folyó, a patakok, tavak, pocsolyák, a mezőgazdasági területek és települések csontkemény, fehér világán át, végigvágtatva a havas-jeges tájon, mint amikor olvastam neked a Jókai regényben, A kőszívű ember fiaiban a farkasüldözéses jelenetről, mikor Baradlay Ödönt és barátját kergették életre-halálra a Dnyeper tükörsima korcsolyapályáján, burána-vihar utáni ábrázatán.
- Majd azt is meséld el újra egyik este, nagyon szeretem! - kotyogtam a történetbe, tágra nyílt szemekkel.
Nagymamám most már az orcáját a mennyezetre emelte, majd Nagyapám pipafüstje felé fordította, aki csak nyerített és köhögött egy jó nagyot a Szabad Föld lapozgatása közben, jelezve, hogy egyébként ő is a fedélzeten tartózkodik.
Hörpintett a csipkebogyóteájából - nekem is adott a bögrényi forró italból, a fánkevés előtt -, megsimogatta buksi fejemen a kócos hajamat és folytatta:
Szerencsére, manapság nem kell átélnünk azokat a borzalmakat, amelyeket a leánykoromban kénytelen-kelletlen megismertem.
Farkasüvöltést hallottunk éjjel-nappal - aki már hallott ilyen fenevad-vonyítást, tudja jól, hogy mennyire félelmetes jelenség ez -, az emberek rettegtek kimenni a szabadba, a saját udvarukra sem, pedig nem volt mese, mert menni kellett, ott volt kint a tüzelőfa és ott voltak a háziállatok, halálos veszedelemben.
Mindenki próbált védekezni, ahogy tudott, a földeken, tanyákon, a házak portáin tüzeket gyújtottak, hogy távol tartsák a kegyetlen, fékevesztett vadállatokat, de így is rengeteg baj, tragédia lett a sorozatos támadásaikból.
Több ember is meghalt, sokan súlyosan, maradandóan megsérültek a vérengzések következtében, különféle állatokat, lovat, tehenet, sertést, birkát, kutyát, macskát ejtettek áldozatul, téptek szét farkaséhségüket csillapítva.
Végre hosszú napok, hetek után - melyek éveknek tűntek a lakosság számára -, eltakarodtak oda ahonnan jöttek, semmi kétség, hogy Lucifer volt a gazdájuk, pokolból való lények lehettek.
Nagymamám néhány könnycseppet törölt ki a szeme sarkából tiszta vászonzsebkendőjével, visszagondolva fiatalságának szörnyű fejezetére, oly történésekre, mely kitörölhetetlen az emlékezetből.
- Most már menj, nézd meg, hogy nem vagyok-e odakint! - szólt barátságosan, ismét mosolyogva.
- Köszönöm szépen a mesét! Annyira szeretem a hangodat, olyan jó hallgatni.
Kiléptem az udvarra, fogadott a havas kép a kertben, e csillogó, gyönyörűséges világ, mely megörvendeztet gyermeket és felnőttet, boldogsággal és tiszta érzésekkel tölti el a szíveket... s bámultam az esti lámpafényeket, mert újra szállingózni kezdett a hó.
Nemsokára az utcán, jeges felületeket keresve - a kis csizmámat használva korcsolyacipőnek - csúsztam lejtőn lefelé, csúszkáltam kifulladásig, míg egy ismerős fiú a térről, keresztbe szánkózva felbuktatott és elrepültem, mint egy hógolyó, mint a kis herceg a távoli tejútrendszer felé.
- Jajjj... - szólaltam meg percek után, nagy nehézségek árán - már azt hittem, egy farkas...

2014. 01. 29.

Ernest•  2013. december 22. 01:19

Karácsonyi üzenet

Karácsonyi üzenet - Scrooge szelleme - rövid változat


Öregapó volt, Karácsony apónak (is) hívták, méltósággal járt-kelt az utcán, kis fenyőfával a vállán... hóillata sült almával, gesztenyével, fahéjjal fűszerezve szállt, szállt messzire...
Az emberek többsége szeretettel és tisztelettel nézett reá, még az általában kemény lelkű, jégvirágillatú Fagytündér is mosolygott, ám a két bor-pálinkaillatos legény - Születésnap és Névnap - felhúzott szemöldökkel figyelte ballagását, s egymás szavába vágtak beszéd közben:
- Nem értem... miért van, hogy az emberek Őt szebben megünneplik, a lakásukat, kertjüket feldíszítik, mindenféle giccsel kicicomázzák mikor eljő, miért van az, hogy jobban várják...?
- Én sem értem... de ha iszunk egy pohárral még, talán...
Egy másik idős ember sétált arrafelé, Ebenezer Scrooge volt a neve - aki esetleg nem ismerné, nézzen utána és feltétlenül olvassa el Charles Dickens remekművét a Karácsonyi Éneket.
Megállt a két fiatalember előtt, s így szólt:
- Már százhetven éve, hogy megalkottak... sokfelé jártam, sok mindent láttam és hallottam, most eljutottam Budapestre is, tapasztalt ember volnék, hadd mondjam el a véleményem...
Nem lehet nem észrevenni, hogy egyre többen vannak már, akiknek minden nap egyforma... mindegy, hogy Karácsony, Húsvét, Születésnap vagy Névnap van... ők dáridóznak mindenfelé, mert megtehetik - maguk és mások kárára is -, nem ismerve sem Istent, sem embert... a legtöbbjük már gyermekkorukban szinte mindent megkapott - így felnőttkorukra eltelítődtek az Ünnepektől -, fenyőfájuk csúcsdísze átszúrta a nappali mennyezetét, az ágai lerogytak a díszektől - a házvezetőnő vagy a nagymama által fényesre felsikált parkettára -, ajándék-hegyek várták őket Szent Este, ha jót tettek, ha rosszat... ha megérdemelték, ha nem...
Köhögni kezdett a levegőben szálló autók illatától, és szomorú arccal, könnyes szemekkel beszélt tovább.
- Sajnos olyanok is vannak, akik semmi szeretetet nem kaptak, még ha saját családjukban nőttek is fel, vagy ha idegen környezetben is nevelkedtek... s ma egykedvűen, megfásultan, üres szemekkel tekintenek az Ünnepekre...
Majd kis szünetet tartott, és mosoly jelent meg a ráncos-öreg arcán, így folytatta.
- De ismerek olyanokat is közülük, akik sok szeretetet adnak embertársaik felé, önzetlenül vállalva munkát, mindenféle nehézséget a mindennapokban, s így elnyerik jutalmukat - megérdemelten!
Oly hirtelen, mint amikor északiról-délre fordul a szél, kivirult az aggastyán szellemarca, mert végignézett az emberek forgatagán, és ezt mondta:
- Sokan vannak, akiknek néhány darab narancs vagy banán, kis ajándék jutott a fenyőfa vagy néhány ága alatt... még is szeretettel várják az Ünnepet, Adventet, Karácsonyt, Húsvétot, Születésnapot, Névnapot, mindenféle Emlékezést, mert bármilyen negatív csillogás-villogás, sokféle körítés, külső tényező nem befolyásolja örömüket, a kevésben is meglátják a jót, a szépet, a kedveset, a csodálatost... - mert a pozitívumot keresik, mert így nevelték őket, mert így formálták magukat, békésen elfogadva aprócska boldogságot is, lehetnek, lehettek Csendes Éj köszöntésekor a háború poklában a lövészárokban... lehetnek, lehettek egyedül egy erdei vadászházban - lásd például Fekete István Régi karácsony c. elbeszélését vagy más írásait.
Aki szeretetben és hitben éli a mindennapjait, annak más dimenzió adatik a Földön, más a jelentése az Ünnepnapoknak!
Én kilépek az utcára, legyen poros, szemetes, koszos - havas lesz az Szent Estére, mert így akarom látni... s Adventi muzsika dalol a lelkemben, ha sehol sem szól ily zene a nagyvilágban, akkor is, mert ezt szeretem hallgatni... és feldíszíteném a fenyőfámat minden alkalommal, ha egy sötét barlang mélyén üldögélnék, teljes magányban, akkor is... mert:
Bennem él a Karácsony szelleme! - s továbbadom, viszonzást nem várva, csak remélve... örömmel, szeretettel!
Az utcai járókelők, a Fagytündér, de még a két legény is úgy érezte, hogy Scrooge szavai által a téli hidegből hirtelen nyári meleg lett, a közelben-távolban templomharang csendült-kondult, s fenyőillat szállt, szállt szerteszét, mindenfelé...

Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok!

2013. 12. 13.

Ernest•  2013. január 3. 01:12

Mint a Karácsonyi énekben...

Mint a Karácsonyi énekben... - Scrooge szelleme - rövid változat


Még szívből remélek néhány Szent Estét, Csendes Éjt - olyan ötvenre, hatvanra gondolok - és szeretnék egy olyat átélni, mint Ebenezer Scrooge a Karácsonyi Énekben... Charles Dickens méltán világszerte elismert, híres történetében - leírom, hogy miért is.

Szívesen találkoznék egy volt barátommal, aki sajnos már legalább hét éve itt hagyta a földi életet - mint Jacob Marley az elbeszélésben -, ha megjelenne nekem, talán időben figyelmeztetne, felhívná a figyelmemet, hogy több jót cselekedjek, több szeretetet és segítséget adjak, több örömet szerezzek másoknak és magamnak is, hogy sokkal hasznosabban töltsem az időmet.

Úgy gondolom, mindenképpen kívánatos lenne a könyvbeli három Karácsonyi szellem látogatása...
Akik ismernek személyesen vagy ismerik már írásaimat, kitalálhatják előre, hogy legjobban az Elmúlt Karácsonyok szellemének örülnék.
Nem azért, mert a régi korokban élnék és éjjel-nappal nosztalgiázok, de kénytelen vagyok beismerni, hogy az elkövetett hibák és az eltapsolt lehetőségek ellenére is, örömmel látnám ismét gyermek és fiatalkoromat harminc, negyven évvel visszarepülve az időben.
Igen, újra megélném az akkori évszakokat - mert más volt, még az illatuk is -, az akkori rákospalotai, budapesti és vidéki életet a szüleimmel, nagyszüleimmel és rokonságommal, az óvodámat a gyermekekkel és óvónénikkel, a játszótereket, parkokat, régi épületeket és udvarokat a sok bújócskázással, a végtelen focizásokat és hógolyózásokat, a hangulatos búcsúkat a vidám játékokkal, az általános iskolámat osztálytársaimmal, tanítóival és tanáraival, az első diákszerelmemet.
A középiskolát nem kedveltem, nem nekem találták fel az ottani ipari jellegű oktatást, s a honvédség sem lett leányálom, a legkeményebb helyekre kerültem, mégis találkoznék az egykori sorstársaimmal, eltöltenék ebben az idősíkban is egy keveset tanköpenyben és katonai öltözetben.
A munkahelyek is hoztak örömet és bánatot, dicséretet és irigységet, fizetséget is valamennyire, értékes és érdekes emberi kapcsolatokat, ismereteket, ezekre a helyekre is odapottyannék kis időre munkaruhában és öltönyben.
Ki ne gondolna néha-néha az első édes csókra és szerelmes együttlétre?
Ki ne emlékezne örömmel a nyaralásokra és telelésekre itthon és külföldön, a szebbnél szebb tájakra, a kis falvakra, a városlátogatásokra, az Ünnepi vásárokra, a rengeteg élményre?
- Kérlek szellem, fogd meg a kezem és vezess végig még egyszer ezeken a csodálatos helyszíneken!
Tetszene a Jelen Karácsonyának szellemének érkezése is, megmutathatna sok olyat, amit még nem ismerek eléggé, jót és rosszat, igazat és hazugságot, gazdagságot és szegénységet, hogy jobban tudjak beszélni és írni róluk, hogy jobban meglássam, meghalljam és megértsem ami a környezetemben és a világban folyik, hogy türelmesebb legyek a rohanó, már a köszönésre, jókívánságra sem ráérő emberekkel szemben és elfogadhassam a modern idők szavát is.
Talán félnék a Jövendő Karácsonyok szellemétől - ugyanúgy, mint Scrooge -, tartanék attól, hogy mit fog mutatni, mikor és hová kerülök majd földi életem után, mit beszélnek rólam, egyáltalán eszébe jutok-e majd valakinek, mégis úgy hiszem, az ő látogatása is szükséges...

A közeljövőre nézve még egy fontos tennivalóm maradt: Boldog Új Évet kívánok, egészséget, gazdagságot, sok sikert, vidámságot, minden szépet és jót!
Vagy búcsúzzunk úgy, ahogyan Pici Tim mondotta a világhírű író által a történet végén: Isten áldjon meg mindnyájunkat!

2012. 12. 31.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom