nagygizmo blogja

Nem vagyok különleges.

 

Nem vagyok különleges.

Nem ez a cél.

Látom kedvesem édesapja szemén

a szűkülő ráncokat.

Olyan dolgokat tesz

ami másnak csak álom marad.

Hetven éves elmúlt

s megragadja bőszen a kapát s a fejszét…

Pedig alig bírja már dereka az őszt, az idő terhét.

Mennyire tisztelem az ilyen élemedett korú embert.

Partját mossa untalan a végeláthatatlan tenger…

Ő is úgy dolgozik

míg szíve majd beleroppan.

Ilyen leszek én is…

Szikla mohosok közt,

álom a titokban.

Gagyvendégi.

 

A hajnali derengésben

álmomat megszakította nagyanyám.

Pirítóst vetett elibém

s mint a búzatábla fölött a mezei pacsirta

úgy röppent át a gondolat eminnen amoda.

Eriggy fiam vess a tyúknak magot,

disznónak áztatott kenyeret,

s ne feledd a „tehent” sem !

Szénát tégy elibe !

 

Álmosan pislogtam bele a fénybe

s krisztus tövisként szúrt bele a gondolat

kicsiny fejembe.

Erre születtem?

Erre hát ! Hallotta meg gondolatom nagyanyám.

Délben aztán összegyűltünk, Pali-bá, Katika,

édesanyám, nagyanyám s a három leány.

Ciberelevest ettünk…

79’ nyarán.

Menni jó… mert menni kell.

Mit tehet mást az ember?

Amíg bír a láb,

amíg dobban a szív

s a tüdő zihál.

Ha kaptató derekán visszanéz az ember.

Mit hagytam magam mögött?

Tenyerem izzad, kedvem is lötyög.

Karcsú fák ágain poszáta virraszt,

s reám borítja leplét a bükkös,

a csordogáló patak.

Nem félek, mitől is félnék ?

Bekucorodom odvas fák tövére

hol gyökerek adnak majd álmokat.

Teremtettem valamiért.

tollas-puha ágy csak a poszátának marad.

Hajnal pirkad.

Este kissé megtépáztam a lelkem.

Eltűnődtem múlt s jelen képei között.

Honnan érkezett pőrén az ember

s lehet-e boldog aki megérkezett ?

 

 

Nem engedem be a hideget,

pokrócokat dobok az ajtó elibe.

Mezítelen lábbal sietve…

fahasábot teszek

a kályha belibe.