nagygizmo blogja
SzemélyesKihúnyt
Kihúnyt csillagokat takar a földi köd
s lombtalan fák között sétálva a sötétben
önmagamhoz tér a lelkem.
Tűnődöm …
Most itt vagyok…
s ezért milyen árat kell még fizetnem ?
Tudjátok -e
Tudjátok -e hogyan oldódom fel az éj sötétjében ?
Lassú, kimért léptekkel
közeledem a hajnalt vajúdó éjben
a mit sem sejtő áldozatom felé.
Álmában lelek rá,
s kabátomat ledobom a földre.
Nem érdekel a fájdalom
pedig mardos a lelkiismeret.
Ez a hely más.
Felhők nyaldossák a Ben Nevis csúcsait.
Apám könnyeit nem ismerem.
Apám könnyeit nem ismerem.
Rég a föld alatt pihen.
Miért nem szólt soha hozzám ?
Miért nem kérdezte mi fáj ?
Magához ölelt volna
de nem merte.
Úgy ment el, hogy nem
tudom
hogyan szerette anyámat.
Miért
fogantam ?
Mi volt cél ?
Kérdéseimre választ nem kapok.
Sodródom tovább.
Áttörhetetlen,
Áttörhetetlen,
vérző szívvel,
utamat igazgatva látom,
arra nincs út, emerre meg
földre dobva, lélek-kabátom.
Feledni nem lehet,
sorokat szőni pók fonálból,
nem merek…
Vörhenyes
Vörhenyes leveleket szórt a friss hóra az Isten.
Csak álltam ott s párát lehelt a lelkem.
Lassan, fáradtan húnytam le szemeim.
Ki voltam ?
Ki leszek ?
Kinek születtem ?
Karjaimat gúzsba köti a társadalom,
a megszokások, a fájdalmaim.
Eldobnám őket de kötelességem
a fiamat embernek nevelni.
Tudja azt, hogy kit kell…majd
igazán
szeretni !