Az élet

Árva rózsa

áll  a kertben

egymagában

szomorkásan.

Szirmán harmat

fénylik éppen,

lepke röppen,

s lepke nyelve 

friss harmatot

szirmán érintette.

Árva rózsa

szomorú lett,

nem ihatott

forróságban

elég vizet,

megszomjazott,

s mindhiába,

nincsen senki 

sem, ki locsolja...

"Árva Rózsa!

Miért szomorkodsz?

Szirmaidat

miért hullajtod?

Harmatcseppet

orcádról

friss kendővel

letörölöm,

földedet is

megöntözöm.

Illatodat

szagolgatom,

szírmaidat

 símogatom..."

Árva rózsa 

soha többé

nem szomorú,

nincs már soha

nagy magánya,

van néki

ezer barátja

végre.

Itt a vége,

fuss el véle....

Láttam a kéklő eget,

amint tükröződött szemeidben,

láttam a fényes napot,

s éreztem sugarát melegen.

Láttam  éjjel a csillagot,

mikor fényesen ragyogott,

s láttam az ezernyi  csillámot

hidegfényű csillagmezőben. 

Láttam orcádat is, mikor

szemeimet végre behúnytam,

s hallotam hangod dallamát:

 szavaid fülemben visszhangoztak.

 

 

 

Csábító pillantásod emelem feléd,

 

szemed lesütöd,

 

úgy érzed a nap

 

túl forró, megolvad

 

minden,ahová csak

 

izzó fénye ér, 

 

szemed kinyitod,

 

pillantásod pillantásommal

 

örökre egybeolvad.

 

 

 

Csodás hajnalon ébredek veled,

 

szemed éjtenger,

 

mely őrzi szerelmes

 

éjjelünk lenyomatát,

 

fejem kebleden,

 

karodban végtelen

 

erő és gyengédség.

 

Ölelésed óv, védelmez,

 

pillantásod megnyugtat.

 

 

 

 

Pironkodó tekintettel,lám, a Napot nézem,

ahogy fennt andalog:

az eget vörös huzattal

bevonta, szélére

égszínkék csipkéjét

aggatta.

Keserű múltam elvonult, 

ma a jelenben élek,

a jövő izgalmától elaléltam:

torkom végleg elszorult,

mert  Rád gondoltam.