Nyár

A szellő lenge ruhájában

magát illegeti,

a tó minden mozdulatát

szemtelenül lesi.

A Nap az égen

a felhőfiakkal bújócskázik,

olykor eltűnik előlük,

majd előjön, s

vígan vigyorászik.

Felhőpaplannal takarózik,

közben nagyokat nyújtózik.

Száját elkerekítve 

fáradtan ásítozik,

szemét lehúnyva

álomba szenderedik,

mindenki szemeláttára

felhőtengerbe keveredik.

A fény eltűnt.

Az éj sötétje mindent ural,

csillagsereg vonul az égmezőre,

a Hold kajánul vigyorog a

a csillagokra, 

tüntet, dicsekszik:

öntelten billegve,

magát illegetve,

szemtelen módon

nagyokat vihogva

mutatja az éji vándornak

a vaksötétben

a biztosnak hitt utat.