Az élet
SzemélyesNyár
A szellő lenge ruhájában
magát illegeti,
a tó minden mozdulatát
szemtelenül lesi.
A Nap az égen
a felhőfiakkal bújócskázik,
olykor eltűnik előlük,
majd előjön, s
vígan vigyorászik.
Felhőpaplannal takarózik,
közben nagyokat nyújtózik.
Száját elkerekítve
fáradtan ásítozik,
szemét lehúnyva
álomba szenderedik,
mindenki szemeláttára
felhőtengerbe keveredik.
A fény eltűnt.
Az éj sötétje mindent ural,
csillagsereg vonul az égmezőre,
a Hold kajánul vigyorog a
a csillagokra,
tüntet, dicsekszik:
öntelten billegve,
magát illegetve,
szemtelen módon
nagyokat vihogva
mutatja az éji vándornak
a vaksötétben
a biztosnak hitt utat.
Szivárványban
Szivárványnak
színeiben játszó,
az égszínkék
tengerben pompázó
porszemként
fények tengerében úszva
szívárványhíd felé kúszva
merültem el
az égnek tengerében,
s gázoltam a Végtelenségben.
Szemeimet
az égre emeltem,
tekintetem odafent
legeltettem.
Uram! Vártam
Egyértelmű Jeledre:
a Fényes Végtelenre!
Szemeim vad
káprázatban úsztak,
olykor vígaszra szorultak,
önmagamról elfelejtkezve
lendült két karom felfelé
a Végtelen Égtengerre!
Karjaimat
felfelélendítve
jeleztem bajomat,
majd reménytelen
csüggedés vett
erőt újra rajtam.
Arcom pírtenger
lángba borította,
majd könnyzápor
a vad tüzet eloltotta.
Orcám tehát
lángtengerben égett,
s így elért sajnos a Végzet.
Egyetlen Reményem
Te maradtál Uram, s az,
hogy az örök Élet
lészen mentőöve
az egész emberiségnek.
Kámfordal
Eltéptem a lapot,
melyre verset írtam?
Vagy kidobtam
talán csak?
Esetleg
álmodtam?
Úgy tudtam,
s nem csupán reméltem,
hogy abban
a fiókban
szerényen lapult,
melyet az imént
hirtelen kinyitottam.
Amint megpillantottam
az üres reteszt,
keserűn csalódtam,
mert versnek hűlt helye!
Elszomorodtam!
Hirtelen haragomban
fiókom becsaptam,
mely furcsa
hangot hallatott:
csattant egy nagyot,
vagyis válaszul
otrombán
vihogott kajánul.
Metamorfózis
Hideg pillantások,
forró sóvárgások,
hamis óhajok,
keserű sóhajok.
Félelmetes árnyak,
hamis remények,
nesztelen léptek,
vajon merre léptek?
Ki az, ki igyekszik?
Ki lesz, ki vetekszik?
Ki lesz majd, ki remélhet?
Ki az, ki erre téved?
Hideg pillantások,
hamis kívánságok,
kesergő lelkek,
kihűlt szerelmek.
Mindez oly ijesztő,
hamis reményt keltő,
mind csupa áltatás,
minden becsapás.
Van, aki fenyeget,
akad, ki megremeg,
van, ki már nem fél,
igaz, többé nem remél.
Tarka dal
A napok szürkék,
olykor színesek talán,
ám a falak fakók,
és hidegek ma már.
A virágok tarkák,
akár a tehenek,
a mesék cifrák,
s attól szépségesek.
A fák zöldek, csak
a fenyők tüskések,
a cicák is tarkák,
mind játszó "gyerekek".
A madarak vígak,
önfeledten énekelnek,
én is víg vagyok,
akár a kikelet.