Az élet

A szellő lenge ruhájában

magát illegeti,

a tó minden mozdulatát

szemtelenül lesi.

A Nap az égen

a felhőfiakkal bújócskázik,

olykor eltűnik előlük,

majd előjön, s

vígan vigyorászik.

Felhőpaplannal takarózik,

közben nagyokat nyújtózik.

Száját elkerekítve 

fáradtan ásítozik,

szemét lehúnyva

álomba szenderedik,

mindenki szemeláttára

felhőtengerbe keveredik.

A fény eltűnt.

Az éj sötétje mindent ural,

csillagsereg vonul az égmezőre,

a Hold kajánul vigyorog a

a csillagokra, 

tüntet, dicsekszik:

öntelten billegve,

magát illegetve,

szemtelen módon

nagyokat vihogva

mutatja az éji vándornak

a vaksötétben

a biztosnak hitt utat.

Szivárványnak

színeiben játszó,

az égszínkék

tengerben pompázó

porszemként

fények tengerében úszva

szívárványhíd felé kúszva

merültem el

az égnek tengerében,

s gázoltam a Végtelenségben.

Szemeimet

az égre emeltem,

tekintetem odafent

legeltettem.

Uram! Vártam

Egyértelmű Jeledre:

a Fényes Végtelenre!

Szemeim vad

káprázatban úsztak,

olykor vígaszra szorultak,

önmagamról elfelejtkezve

lendült két karom  felfelé

a Végtelen Égtengerre!

Karjaimat

felfelélendítve

jeleztem bajomat,

majd reménytelen

csüggedés vett

erőt újra rajtam.

Arcom pírtenger

lángba borította,

majd könnyzápor

a vad tüzet eloltotta.

Orcám tehát

lángtengerben égett,

s így elért sajnos a Végzet.

Egyetlen Reményem

Te maradtál Uram, s az,

hogy az örök Élet

lészen mentőöve

az egész emberiségnek.

Eltéptem a lapot,

melyre verset írtam?

Vagy kidobtam

talán csak?

Esetleg 

álmodtam?

Úgy tudtam,

s nem csupán reméltem,

hogy abban

a fiókban

szerényen lapult,

melyet az imént

hirtelen kinyitottam.

Amint megpillantottam

az üres reteszt,

keserűn csalódtam,

mert versnek hűlt helye!

Elszomorodtam!

Hirtelen haragomban

fiókom becsaptam,

mely furcsa

hangot hallatott:

csattant egy nagyot, 

vagyis válaszul

otrombán 

vihogott kajánul.

Hideg pillantások,
forró sóvárgások,
hamis óhajok,
keserű sóhajok.
Félelmetes árnyak,
hamis remények,
nesztelen léptek,
vajon merre léptek?
Ki az, ki igyekszik?
Ki lesz, ki vetekszik?
Ki lesz majd, ki remélhet?
Ki az, ki erre téved?
Hideg pillantások,
hamis kívánságok,
kesergő lelkek,
kihűlt szerelmek.
Mindez oly ijesztő,
hamis reményt keltő,
mind csupa áltatás,
minden becsapás.
Van, aki fenyeget,
akad, ki megremeg,
van, ki már nem fél,
igaz, többé nem remél.

A napok szürkék,
olykor színesek talán,
ám a falak fakók,
és hidegek ma már.

A virágok tarkák,
akár a tehenek,
a mesék cifrák,
s attól szépségesek.

A fák zöldek, csak
a fenyők tüskések,
a cicák is tarkák,
mind játszó "gyerekek".

A madarak vígak,
önfeledten énekelnek,
én is víg vagyok,
akár a kikelet.