Az élet

Csodás hajnalon ébredek veled,

Pironkodó tekintettel,lám, a Napot nézem,

Szellőből szél lett,

ki a fáknak udvarolt,

szerelmes szavakat

az erdőnek suttogott.

Az nevetett kacéran

magában, lám ez

történt hajdanában.

A fény megcsillan
 a fákon,
ahogy felnézek,
közöttük
bolyongok, szaladok,
mert félek.
Köröttem a bokrok
vad táncot
járnak,
 a távoli sűrűben
vészmadarak
 rikácsolnak.
Valahol egy harkály
vészjóslóan kopog,
kopácsolása visszhangzik,
bogárért robotolt.
Odébb nézek: lám
ott egy őz szalad,
most szarvasbőgést hallok,
 habár e zaj
minden erdőlakót
végleg megvígasztalt.
Csak én vagyok
egyedül talán
ki elinalok, a sűrűbe
menekülök, mert az
erdő vészhangjaitól,
úgy érzem, meghalok.

Hiányod lelkemben
oriási krátert terem,
hangod már nem hallom,
nagyon rossz Nélküled.
Gondolatfoszlányok
fejemben keringenek,
kósza emlékképek
sorba rendeződnek.
Lepereg előttem
ahogy én láttalak,
eszembe jut minden
mert az idő visszahalad.
Ha lehetne visszatekerném
létfilmemet, s nem engedném
hogy a vég elérjen Tégedet.
Ám sorsunk oly mostoha,
s nincs már mit tenni,
így hát hagylak Nagyikám
örökre pihenni.....
Isten Veled!