Az élet

Szellőből szél lett,

ki a fáknak udvarolt,

szerelmes szavakat

az erdőnek suttogott.

Az nevetett kacéran

magában, lám ez

történt hajdanában.

A fény megcsillan
 a fákon,
ahogy felnézek,
közöttük
bolyongok, szaladok,
mert félek.
Köröttem a bokrok
vad táncot
járnak,
 a távoli sűrűben
vészmadarak
 rikácsolnak.
Valahol egy harkály
vészjóslóan kopog,
kopácsolása visszhangzik,
bogárért robotolt.
Odébb nézek: lám
ott egy őz szalad,
most szarvasbőgést hallok,
 habár e zaj
minden erdőlakót
végleg megvígasztalt.
Csak én vagyok
egyedül talán
ki elinalok, a sűrűbe
menekülök, mert az
erdő vészhangjaitól,
úgy érzem, meghalok.

Hiányod lelkemben
oriási krátert terem,
hangod már nem hallom,
nagyon rossz Nélküled.
Gondolatfoszlányok
fejemben keringenek,
kósza emlékképek
sorba rendeződnek.
Lepereg előttem
ahogy én láttalak,
eszembe jut minden
mert az idő visszahalad.
Ha lehetne visszatekerném
létfilmemet, s nem engedném
hogy a vég elérjen Tégedet.
Ám sorsunk oly mostoha,
s nincs már mit tenni,
így hát hagylak Nagyikám
örökre pihenni.....
Isten Veled!

Álmomban jössz felém,
kezedben egy virág,
mely nem hervadt el még,
szirmain harmatvér.
Hajad nem deres már,
alakod sem hajlott, tán,
kezedben sincs bot, lám,
szemed szép szivárvány.
Lépdelj, hát, gyorsacskán,
tudom ez álomkép, ám
szivárvány-nagymamám
nehogy, elillanjál!
Maradj most itt velem,
fogd meg a két kezem,
ne engedd el már soha, soha!
Bár a Sors oly mostoha,
mit álmodtam: egy csoda.
Álmom most végetér,
valóság viszatér.
Nagyikám meghaltál,
sírhantod temetőben áll,
fennt aranyló szivárvány,
angyalok lajtorján
vonulnak oda-vissza.

Tollam fogom,
papírom asztalon,
kobakom támasztom,
nagyon gondolkodom.
Nem jössz szó?!
Nem jutsz eszembe?!
Nem jössz érzés,
nem markolsz a szívembe?
Tollam fogom,
mely már a papíron,
a lapot odébb tolom
tollamat eldobom.
Nincs gondolatom,
csak egy gondola,
beszállok álmomban,
az ihlet oly távol van.
Minden így marad:
tollam fogom,
üres papírom most
gombócnak formázom,
végre eldobom.