Az élet

Kínos pillanataim

szüleménye, Te!...

Vers vagy talán,

mely fejecskémből

oly hirtelen pattantál

még szikra gyanánt,

s öltöttél testet

lassan a sápadt 

papíron végleg,

s formálódtak a 

sorok, gurultak,

mint a gyöngy a

gyöngysoron...

szinte áradtak,

akár a vízözön

anno Noé alatt....

Éjszemed lángjaszemembe olvadt,

 

kísértés vágya

 

kerülget naphosszat,

 

vágyom, hogy lássam

 

szép finom orcádat

 

hangodat halljam,

 

a búgót, a csodásat.

 

Érintse kezed már

 

kezemet végre,

 

vágyaim sorának

 

sose lesz vége.

 

Szememet lesütve

fejem kebelemre 

hajtva tartom,

s térdem meghajol

végleg, mert létemet

Teremtőm adta.

Főt hajtok hát

kereszted előtt

Uram Jézusom,

Én a Mihaszna.

Fehér lélekruhában

állok immár elibed,

csokrom: hófehér

liliombokrétából

való, ám azt

mind oltárodon

Néked hódolva

Előtted hagyom.

Oltárod elé 

helyezem minden

percem, órám ,

és minden napom,

ám félő, hogy az

enyészet gyarló

testemet hagyja

örökre porlepte

csupasz parlagon.

Marad hát a lelkem

csupán örökre

óriástenyeredben,

óh, édes Jézusom,

mikor örökoltalmad

alá helyezem 

magamat: a 

pirinyó porszemet,

s reménykedek,

hogy egykoron

jóvoltodból, s 

kegyedet elnyerve

végleg időtlen

fénysugárrá lehetek.

Kék szemekben 

örömfény csillan,

sovány kezek

görcsösen, bár, 

de búcsút intenek.

Szívem  oly fájón

sajog még, majd

harsányan zeng

a dal, a jajszó-zene.

Ki képzeletemben

búcsút intett felém,

nem létezik már,

megtestesült múltam

porhadó teste végleg

s örökre földben pihen.

Ám lelke mennyekbe

szállt talán, legalábbis

én tényleg azt hiszem.