Mysty Kata blogja

 Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.

http://www.youtube.com/watch?v=UWd3J0v3pBE&feature=player_embedded

 "Szabó Lőrinc életében volt egy legendás, huszonöt évig tartó nagy szerelem,amely a kedves öngyilkosságával végződött. Ezt a történetet A huszonhatodik év szonettjeiben siratta el a költő 

A feleség és a kedves valaha barátnők voltak, mindaddig, amíg a sors ellenfelekké nem avatta őket, akik között hiába szeretett volna egyensúlyozni a férfi. Éltek keserűségben és bűntudatban, tudtak egymásról és hallgattak egymásról. És amikor valamelyik nem bírta, öngyilkos akart lenni. 1928-ban Klára - ám neki nem sikerült. Erről szól a leveleskötet nagyobb része. 1950-ben Erzsikének sikerült. Erről szól A huszonhatodik év. Nemcsak a szerelmi feszültség okán választotta a halált: a létbizonytalanság is fenyegette. Csökkent képességű gyermekek neveléséből élt, 1950-ben pedig tartania kellett attól, hogy az államosított gondoskodás megfosztja munkájától. Egyik neveltje, önhibáján kívül villamos alá esett, és bár nem lett baja, félnie kellett a következményektől; Erzsike idegösszeomlást kapott. Mikor már azt hitték, rendbe jött, 1950. február 12-én ...a Ráth György utca 54. számú ház első emeletén (ma összedűléssel fenyeget a lakhatatlannak minősített ház!) öngyilkos lett.

Forrás: Kabdebó Lóránt

900-ban születik, ötvenhétben hal meg. Ötvenhét évesen, mondom a gyengébb matekosoknak. Jó sok itt az ötven. A Nyugat, előbb Babits barátsága, előbb miskolci-balassagyarmati gyermekkor. A Tücsökzene meghatározó olvasmány, látva "ugyanazt" a Balassagyarmatot, ugyanazokat a füzeket az Ipoly-parton. Szabó Lőrincnek eleve nyert ügye volt (alcíme: Rajzok egy élet tájairól, 370, egyenként 18 soros, jambikus tízesekből álló strófából áll, a személyes emlékek). A felidézett események, az alakok és a helyszínek időrendje ellenére a Tücsökzene nem verses önéletrajz, véletlenül sem. Fontos fordítások tömege. Na és Szabó Lőrinc nyilvánvaló erkölcsi süketsége, jobboldalisága mind része a vastag egésznek.

  Költő, aki meg akar élni, élni akar. Ezer kis és nagy történet, de most csak A huszonhatodik évről. Évek, talán évtizedek óta kacérkodom vele. Soha nem vettem a fáradtságot, hogy alámerüljek a költővel, részben minek alámerülni oda, ahol nincs levegő, részben, mert az embert, ha itt az idő, beleegyezése nélkül is megmeríti az Úristen. Párhuzamosan mozogtunk, úgy tűnt, soha nem jövünk össze A huszonhatodik évvel, aztán a negyedik emelet ráomlik az elsőre, a párhuzamosok összeérnek. Ki érti ezt?

      Szabo Lőrinc

Született 1900. március 31.
Miskolc Elhunyt 1957. október 3. (57 évesen)
Budapest Nemzetiség magyar Szülei Szabó Lőrinc
Panyiczky Ilona Pályafutása Irodalmi díjai József Attila-díj (1954)
Kossuth-díj (1957)

Szabó Lőrinc: A legfőbb boldogság

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké, -
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué-Fi és Kleopátra se tud.

     Szabó Lőrinc házasságban élt Mikes Klárával,

  harminchat év kötötte össze őket.

         Ha valaki beleolvas Mikes Klára naplójába, és leveleibe, tulajdonképpen  nem csodálkozik, hogy Szabó L. máshol kereste azt, amit otthon nem kapott meg.
De meg nagy szexmániás   volt, ezt hirdeti is - még túloz is ahol csak tud.
Alig múlt húsz éves, amikor a magánál 6 évvel idősebb Mikes Klárát elveszi.
Még akkor is csak 25, amikor a viszony elkezdődik Korzáti Erzsébettel.

De ezt a nőt is csalja.
Amikor Erzsébet meghal, hosszú levelet ír a nő fiának, elég részletesen taglalva a viszonyukat.

          Radnóti, Kosztolányi, Ady , Füst Milán, Illés Endre - két kortárs, aki szintén egyfajta bigámiában  , szerelmi háromszögben élt. És még lehetne példákat gyűjteni, ha egyszer valaki megírná a magyar irodalom erkölcstörténetét. A pénzügyeket is belevéve.
Mi lehet ennek az oka? Ritoók Emma, a Vasárnapi Kör hölgytagja, aki később élesen "jobbos" lett (lásd A szellem kalandorai című kötetet) érdekes dolgot fejtegetett arról elmélkedve, miért választottak a keresztény magyar írók oly nagy előszeretettel zsidó társnőt maguknak a XX. század első felében. Szerinte a jó házból való úrilányokat olyan dögunalmasnak nevelték, hogy egy tehetséges ember képtelen volt megmaradni mellettük.
                     A fiatal Szabó Lőrinc egyébként is igen vonzódott a szex iránt, pláne, ha pénzt lehetett vele keresni (mármint irodalommal): Lőrincz úr, a valaha művészetfilozófiát végzett budai antikvárius mutatott egy 1930 körüli kis bibliofil kötetett (beragasztott vöröskréta-grafikák római iskolás modorban), amelyet szerinte Szabó Lőrinc fordított vagy írt (külföldi álnéven), a leszboszi szerelem témakörében... Merthogy amikor beleolvastam, feltűnt, milyen kiváló a stílus.

                         A "hevület" története 

"Már megperzselt, érezhetően, a szerelem vagy legalább a (bennem rettenetes mértékű) erotika, de tiszteltem a feleségem legjobb, legintimusabb kis barátnőjét, féltem bonyodalmaktól, s bár már voltak igen sok nyomottsággal járó kapcsolataim férjes, baráti asszonyokkal is, itt nem akartam bajt okozni. De Erzsike már nagyon-nagyon tetszett. Oly gracilis volt, olyan jókedvű; s olyan egyszerű-igaz a sok komplikált »művelt« nő közt. Ez az egyszerűsége hatott, rám, bár akkor még lenéztem, nagyjából. Őbenne magában is lehetett valami: általános alsóbbrendűségi érzés. Később sokat emlegette, hogy szíven szúrta Klárának valami olyanféle, nem bántó szándékú mondása, hogy – mondjuk – »Maga, Bözsikém, nem tudna lekötni egy olyanfajta szellemi embert, amilyen Lőrinc. Nem szabad olyan könnyelműnek lennie!«

Itt megjegyzem, hogy Bözsikében csakugyan volt gyermekkora óta bizonyos könnyelműség és játékosság a férfiakkal szemben, így hallottam ezt tőle magától és Klárától is; ami részben szerelemvágyó természetéből, részben természetének bájos közvetlenségéből eredt. Klára sok mindentől »visszatartotta« – nem tudom, miktől. Nem fontos dolgoktól, azt hiszem.

Az a fenti kijelentése viszont rögtön s később min- jobban úgy hatott Erzsikére, hogy szinte hajtotta én- felém. Ezt százszor és százszor elmondta nekem. S kezdődő, titkolt konfliktusát »anyai« barátnőjével, akiért »meg tudott volna halni«, a férjével, aki előtt (ahogy saját maga előtt is) titkolta valódi énjét, s azzal a polgári-katolikus erkölcsi renddel, amelyben felnőtt, s amely még sokáig kegyetlenül meggyötörte

Egy hegyi kirándulás, tavasszal vagy nyáron tárta fel számomra a valódi helyzetet, a kötekedő-semmibe vevő tréfálkozás mélyét, azt, hogy beleszerettem vagy legalább erősen megkívántam a gyönyörű fiatalasszonyt. A Csillebércre mentünk ki, egész napra. A fennsíkon valahol ugrabugrált a társaság, sok ember, legalább 12-15, fogócskázott, bakot ugrott, táncolt, ahogy később hazamenet, az Ördögorom csárdában csakugyan táncoltunk is. (Én nem tudok); de emlékszem rá, s ez is már féltékenységszerű érzést mutat, hogy ő a számára egyébként indifferens Komlós Aladárral táncolt. No, de még fent vagyunk a dombon. Lányok és asszonyok is átugrottak már – a bakugrások során – felettem, s nem éreztem semmit, még pikánsát sem, amikor azonban Erzsike repült át a hátam, nyakam, lehajtott fejem fölött, egyszerre megsajdult a szívem, olyan vággyal, hogy még most is, e percben is, teljes hévvel érzem. Világos volt, hogy teljes begyújtás történt, hogy úgy mondjam… De nem részletezhetem a dolgokat, később ezer és ezer hasonlóra térhetnék ki, s most csak jelezni, körvonalazni akarom az érzéseket s az egész életünk folyamatát, nem kibontani szálaira.

Udvarolni kezdtem Erzsikének. Boldogan fogadta, nevetve elhárította. Hetek teltek, hónapok. Mindjobban fogtuk egymást."

   „…út , orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s minden ott remeg
az első vágy s a kitartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara…”

A MÚZSA:   

             Vékesné Korzáti Erzsébet 1902 június 25-én született Keszthelyen. Már gyermekkorában kijárt neki a szenvedésből (szűkös anyagi körülmények közt nőtt fel) ami aztán haláláig kísérte.
Áldozat volt a kultúra oltárán, ő volt a magyar költészet legszebb szerelmes verseinek ihletője, Szabó Lőrinc múzsája.
Korzáti Erzsébet már fiatalon férjhez ment, egy akkor még jómódú kereskedőhöz, Vékes Ödönhöz (1920)
Szabó Lőrinc 1921 szilveszterén feleségül veszi Mikes Klárát. Mikes Klára jó barátságban van Vékesné Korzáti Erzsébettel, aki őt szinte isteníti. Mikes Klára (Nagyklára) művelt asszony, aki sokat tanítja, neveli a fogékony Erzsébetet, elviszi magával operába, kirándulni, utazásokra. Erzsébetnek imponált az, hogy Szabóék révén költők, újságírók, festők világába pillanthatott be.
1925-ben egy csillebérci kiránduláson kipattant a szerelem Vékesné Korzáti Erzsébet és Szabó Lőrinc között, ami aztán 25 évig tartott, 25 év állandó bujkálással, lelkiismeret-furdalással, bűntudattal , szakítani akarással és szakítani nem tudással.
Erzsébet szenvedélyesen szerette Lőrincet , de ez a szerelem rengeteg szenvedést és kételyt is okozott neki. Főleg Nagyklárával szemben érezte magát bűnösnek, mert úgy érezte, hogy elárulta azt az asszonyt akitől annyi jót kapott, de szenvedett valláserkölcsi okok miatt is, meg azért is mert oly keveset lehetett Lőrinccel és akkor is csak rejtőzködve mint a tolvajok. Később a szenvedés anyagi vonatkozást is kap. Férje tönkremegy és ettől kezdve hosszú ideig él férjével és fiával nyomorúságban. Mintha ez még mind nem lenne elég, sokat betegeskedik is, mint aztán kiderül csont TBC-je van, amiből soká és nehezen gyógyul ki.
Pihenés végett és a gyógyulásban reménykedve Vékesné Korzáti Erzsébet 1928 júliusában az Országos Gyermekvédő Liga közvetítésével, az ottani Weutsnik család meghívására Hollandiába megy.
A hosszú eschedei hónapok alatt intenzív levelezés folyik Lőrinc és Erzsike között. Ebben az időben írja Szabó Lőrinc a Szeretlek és a Melleted című verseit. Íme néhány sor a Szeretlekből:

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Minden percedet csókolom
nem múlik ízed ajkamon
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek. *

A 23 éves múzsa sok mindenre alkalmatos. Nem fiatal, de van még mit tanulnia, ha nyitott az újra, nem öreg, nincsenek bekopva bizonyos múzsa-eresztékek, amelyek bizony gyorsan elhasználódnak a harmincas évek környékén. Erzsébet és Lőrinc légtornászként kapják el egymást, ahogy lenni szokott. A libidóval kevésbé ellátott házastársakat elnyomja a friss hegyi levegő, a bő vacsora, őket ugyanez tartja ébren. Így van ez. És szolgálják a test ördögét. Kezdődik egy huszonöt éven át tartó őrület, elmebaj, sikoltozás, öngyilkos fenyegetőzés innen és onnan, bűnfeltáró vallomások, lelkifurdalás, és persze az önzés és viszont-önzés, a se veled, se nélküled. A rendszeres tombolás közt, sonka a zsömlében, ami az egészet egyensúlyban tartja, a titkosan béapplikált szeretkezések.

Szabó Lőrinc: Szeretlek                                                           

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek. 

            Szabó Lőrinc, akinek felesége és Erzsike mellett még számtalan más nőügye is van, egy olyanfajta hármas házasságot képzel el, ahol mintegy legalizált módon tolerálná a két asszony egymást. Így neki nem kellene lemondani sem Nagykláráról, gyermeke anyjáról, sem pedig Erzsikéről. Ezt az őrült tervet, Erzsike enschedei tartózkodása alatt, egyelőre konkrét név említése nélkül kifejti feleségének, aki tudott férje kicsapongó szexualitásáról. Az asszony képes elvileg erre a nagy kompromisszumra, de amikor megtudja kiről van szó, akkor bekövetkezik a robbanás. Az asszony ezt már nem tudja elviselni. Persze Erzsikén is, miután megtudja a nagy gyónást erőt vesz a pánik és a Klárával szembeni lelkiismeret-furdalása csak nő.     

                      A Magyar Nemzet című napilap 1950. február 16-i számában a következő gyászjelentés olvasható: „Vékes Ödönné született Korzáti Erzsébet hirtelen elhunyt. Temetése csütörtökön d.u. 1. órakor a farkasréti temető halottasházából lesz.” Ezzel a gyászhírrel zárult egy huszonöt évig tartó szerelmi történet, de ugyanezzel kezdődött el az a tragikus-gyászos-elmélkedő-eszmélkedő huszonhatodik év, amelynek során megszületett a címével is ezt az évet jelző mű, A huszonhatodik év 120 szonettből álló ciklusa. Az emlékezés során a költő végiggondolta mindhármójuk, a kedves, a feleség és a saját szempontjából az elmúlt negyedszázad történetét az immár megválaszolhatatlan kérdésnek állandó ismételgetésével:

                    Részlet Erzsike egyik leveléből: „Hallatlan szégyellem magam sokszor, mégiscsak egy aljas csalás avval szemben, akit a legjobban szeretek, Ödönről nem is beszélve, aki eltart...., szörnyű hitvány féregnek érzem magam, akinek nincsen joga semmihez sem, ami rendes és tiszta.” *      

             De Szabó Lőrincnek is vannak néha őszinteségi megnyilvánulásai : „Én Szabó Lőrinc, a gyalázatos és bűnös, az erotikus és beteg és őrült és erkölcstelen disznó,....” *

         Klára sem tud igazán megbocsátani és a szerelem Lőrinc és Erzsike között is csak el van nyomva ideig-óráig, hogy aztán elemi erővel törjön újra fel. Lőrincet felbosszantják feleségének jelenetei (öngyilkossági kísérletek)

       Erzsike, valószínűleg elsősorban fiára való tekintettel, nem él ezzel az egyszeri lehetőséggel, pedig aztán már 1929-től anélkül, hogy elválnának férjétől külön él. Telnek az évek. Korzáti Erzsébet közben kiválóan képzett individuálpszichológus nevelőnő.

                       Hosszú, feszült pillanat következett. A szenvedély vonta, Klára állandóan rájuk vetülő árnyéka fájón taszította őket egymástól. Ahogy azonban Dante Poklának „húsban vétkező” szerelmesei, Paolo és Francesca sem parancsolhatott a belül dúló szélviharnak, úgy hamarosan a „vész” Erzsébetet is a költő karjaiba sodorja. A hideg télben teljesül be végül bűntudattól vergődő szerelmük, a „testek találkozása”.

„Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet…”

        Huszonöt év - csupa szenvedély s szenvedés. Titkolt együttlétek a Bakonyban, Pesten, Hévízen, Igalon és a Balaton-partján. A költő már házasságában is a teljességet kereste, a szerelem perceiben a mindennel vágyott egyesülni. Verseiből azonban tudjuk, a lélek szüntelen kielégületlensége jellemzi. Nem csoda, hogy magánélete ennyi vívódással, zaklatottsággal teli.

          Gyötrő a lelkifurdalás, így szinte megkönnyebbülést hoz Erzsébetnek a titokterhes szerelem „felfedése”. Mikes Klára már korábban is gyanakodott, hogy férjének van valakije, azt azonban álmában sem gondolta, hogy barátnője az. A puszta félrelépés tényébe már kételyei hajnalán belenyugodott az asszony, de amikor megtudta, hogy ki az a bizonyos „másik” (azaz harmadik), hisztériás rohamot kapott és öngyilkossággal fenyegetőzött. Szabó Lőrinc és Erzsébet szakítottak - közös megegyezéssel.

           Három csendes év következik. Mindketten élik életüket, azonban ez csak a látszat: ismét elég egy pillanat, hogy a régi hév visszatérjen. A kapcsolattal együtt azonban ismét beköszönt életükbe a „kétlakiság” és a nyugtalan titkolózás kora. Semmi és minden ez a szerelem mindkettejük számára: gyötrő, de édes gyötrelem.

           Megkezdődik a háború, annak minden szörnyűségével. Korzáti Erzsébet kicsiny intézetében zsidó gyermekeket bújtat Ezt méltányolva posztumusz oklevelet kap és a Jad Vasem emlékfát ültet tiszteletére. Vékesné Korzáti Erzsébeten 1949-től a fokozatos összeroppanás jelei mutatkoznak.

        …óh, be más volnék, ha lehetne még,
hozzád, be más, te, legönzetlenebb:
rettegve siratok és szeretek,
mióta nem vagy, minden életet.”

       Enschedéből hazatérve Erzsike / TBC-je miatt utazott el/  mindent elmond férjének, aki megbocsát. Az, az elképzelés a jövőt tekintve, hogy Erzsike továbbra is élvezi a Klára barátságát, aki szintén nagylelkűen megbocsát és Lőrinccel egy fajta szigorúan baráti viszony marad némi önként vállalt játékszabályok betartása mellett. Persze mindez csak önámítás volt, hiszen és úgy dönt, ha Erzsike is kész e lépésre, elválik.
                 1950 február 12-én luminált vett be, majd kinyitotta a gázcsapot és véget vetett életének.

                    Szabó Lőrinc 120 szonettel búcsúzott a halott kedvestől. 120 fájdalmasan szép szonettel, melyek sorai közé belefonódtak Korzáti Erzsébet verssorai is. A Huszonhatodik év Erzsébetet az irodalom oly múzsáinak sorába léptette, amilyen Beatrice vagy Gyarmati Fanni voltak.

Amikor Szabó Lőrinc megírta a Semmiért egészent, sokak szerint a magyar irodalom legkegyetlenebb szerelmes versét , bizonyára nem gondolt arra, hogy az ott írottak egyík része egészen konkréttá válhat:

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
míg nem vagy mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Szabó Lőrinc élete végéig siratta elhunyt kedvesét. Rengeteg verset írt emlékére, vagy emlékét idézve, a Huszonhatodik év 120 szonettjét, de sok verset a Tücsökzenéből is.

A huszonhatodik év Úgy legyen című verséből:

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Két új rózsatő a sírod felett.
Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
Te se halsz meg egészen! Kétezer
évig mindig lesz , aki rád figyel:
férfi sóváran, asszony irigyen –
örök vágy őriz....Ámen. Úgy legyen!


* A levélidézetek a Huszonöt év Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet című Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina gondozásában a Magvető könyvkiadónál megjelent kötetből valók.
 

„Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.”

Semmiért Egészen)

      Azt akarja, a szeretett nő csak akkor éljen, vegyen levegőt, miután ő megérkezik, és bekapcsolja. "törvényen kívül, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, amikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; s én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd."

   A huszonhatodik év (Lírai rekviem százhúsz szonettben), az öngyilkossággal végződő tragikus szerelemnek állít emléket, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébetnek (1902-1950) dedikálva. Háromtételes formája zenei képzettársítást kelt, műfaji őstípusa Petrarca Daloskönyve. Az első ciklus még az élő kedveshez szól (Amit még látott); A halála után című legterjedelmesebb rész a szerelem, a gyász és az önvád hármas egységében támasztja fel és elemzi az örök emberi dráma mitikus ismétlődése ellenére mindig egyszeri változatát. A harmadik rész, az Utóhang az élmény távolításának szándékát is érzékelteti. A ciklussal „létrehozhatja a legtisztábbat, a legemberibbet, melynek létrehozására még képes.” (Sőtér István)                   

Mindenütt ott vagy, ahol valaha

tudtalak, láttalak, szerettelek:

 falu és város, nappal és éjszaka

 folyton idéz, őszi hegy s tél hava,

 vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg

 az első vagy s a tartó őrület

 huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.

 Mindenütt megvagy: mint virágözön

 borítod életemet, friss öröm,

 minden mindenütt veled ostromol

 de mindig feljajdul a halk sikoly:

 e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

      A költő házasságának történetével a Harminchat év című posztumusz levelezésgyűjtemény ismertet meg, szerelmi kapcsolatát A huszonhatodik év című (1950–1951-ben írott) szonettciklus és a Huszonöt év címmel a 2000-es könyvhétre megjelentetett dokumentumkötet örökítette meg.   

               Hogyan lehet ilyen tragédia árnyékában tovább élni? Ekkortól kezdődnek Szabó Lőrinc súlyos betegségei: tüdőbevérzés, szembevérzés, két infarktus négy év alatt. A feleség nem ilyen győzelemről álmodott...A gyászt ő is vállalja, sőt férje halála után maga gondozza a valahai vetélytárs sírját. (Bár azt nem engedte, hogy egy temetőben nyugodjanak: Vékesné Korzáti Erzsébet a Farkasréti temetőben, Szabó Lőrinc a Kerepesiben alussza örök álmát.) A tragédia után tovább- és együttélés nagy lelkierőt kívánt mindkét házasféltől. Erről számol be Szabó Lőrinc levelében. Kinek írta? Nem tudni! Ezt az utóiratot a feleség kettejük levelezése közé iktatta, mintha neki szólna. Valójában neki is szólt..."

 http://sronika-kepeslap.qwqw.hu/?modul=galeria&a=73831&p=1

       http://bocsika.blog.nlcafe.hu/index.php?view=archivum_oldal&m=2007-11

 http://www.irodalmijelen.hu/node/11648

ŐSZ

 http://cuppanosnagypuszi.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1161345

Szabó Lőrinc, gáborjáni (Miskolc, 1900. március 31. – Budapest, Józsefváros, 1957. október 3.) költő, műfordító, életműve a 20. századi magyar líra kivételes teljesítménye.

    
Családja hamar elköltözött Miskolcról, iskoláit már Balassagyarmaton és Debrecenben végezte. 1918-ban besorozták, ezért hadiérettségit tett. A Tanácsköztársaság után egyetemistaként került Budapestre; először gépészmérnöknek készült, de pár hét múlva átiratkozott a Budapesti Egyetem bölcsészettudományi karára. Tanulmányait nem fejezte be.

               Első, még parnasszista hangvételű verseivel a Nyugat szerkesztőjénél, Babits Mihálynál személyesen jelentkezett, aki verseit csak később közölte ugyan, de bevezette az írók akkori kedvelt találkozóhelyére, a Centrál kávéházba, rövid egyetemi tanársága idején demonstrátorává fogadta, majd utóbb lakását is megosztotta az albérletekben nyomorgó egyetemi hallgatóval.

                   A fiatalember fokozatosan elveszítette mestere barátságát. Menyasszonyát, Tanner Ilonkát, a később felvett nevén Török Sophie-ként ismert költőnőt Babits vette feleségül, és ez a kezdetben baráti hármasság egy életre szóló személyes ellentét forrásává vált. Egyetemi tanulmányait abbahagyva a fiatalember megnősült, Az Est-lapok irodalmi szerkesztőjének,                dr. Mikes Lajosnak a költővel azonos napon (március 31.), de nála több évvel korábban született, akkoriban megözvegyült leányát, Mikes Klárát vette feleségül. Ő lett a családfenntartó, akire rászakadt az értelmiségi nyomor. Állást vállalt Az Est-lapoknál, előbb hírek gyorsírásos lejegyzője, majd stílusszerkesztő. Az Est-lapok konszernje az első világháború után szerveződött: egy bulvárlap, Az Est újgazdag tulajdonos szerkesztője, Miklós Andor megvásárolta az ország két nagy múltú liberális lapját, a Pesti Naplót és a Magyarországot, majd az Athenaeum könyvkiadót és nyomdát. Ezzel létrejött a főváros legjelentősebb sajtóhatalma. Szabó Lőrinc előbb Az Estnél dolgozott, majd 1926-27-es másfél éves megszakítás után a Pesti Naplóhoz hívták vissza, végül 1928 őszétől 1944 végéig a Magyarországnál lett olvasószerkesztő. Mikes Lajos 1922. május 6-tól megindította Az Est-konszern három lapjára kiterjedő irodalmi rovatot.                                                                        A költő számára így hosszú ideig Az Est-lapok nemcsak munkahelyet, de publikációs lehetőséget is jelentettek.

                  Ekkortól szerveződött a költő kalandokkal teli szerelmi élete is. Egyik fellángolásának köszönhette az akkori legrangosabb magyar festő, Rippl-Rónai József róla készített fiatalkori portréját. Ugyanis a festő híres modelljével, Zorkával kapcsolódott rövid ideig életútja. A rövidebb-hosszabb viszonyok mellett 1924 végétől előbb titkos, majd 1928 nyarán egy drámai feltárulkozás során a feleség számára is nyilvánvalóvá váló kapcsolata kezdődött felesége legjobb barátnőjével. Vékesné Korzáti Erzsébet utóbb kiválóan képzett individuálpszichológus nevelőnő, aki az ostrom idején példás érzékenységgel mentette a megrázkódtatásokon keresztülment zsidó gyermekeket, és ezért utóbb Jeruzsálemben, a Jad Vasemben emlékfát ültettek fia és az ő tiszteletére. Ekkor még egy jól menő, szegedi cívis származású fehérnemű-kereskedő hitvese volt, az évtized végére a csőd szélén álló kereskedő válófélben lévő felesége.

                 a hitetlenség rideg mélypontján mintha a költészet sajátos megváltást is sugallana: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” A versek megoldásokat ugyan nem adnak, de elszánt kérdéseket fogalmaznak és a felelet hiányától szenvedő keresésre késztetnek.

              „az Egy álmai”-t; ezáltal a költői alkotást, mint az önmegvalósítás még lehetséges esélyét jelentették a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; m

        Szabó Lőrinc költészete első olvasásra könnyen érthető. Éppen ezért könnyen félre is érthető. Ugyanakkor a nyelvi extravaganciákat kerülő, grammatikai pontosságú mondatformálás és a hagyományos formálású versalakzat éppen az ellentmondásosság megjelenési formája. Az állítás-kétségbevonás-tagadás egyszerre való jelenlétét biztosítja a versben.

Szabó Lőrinc - Melletted

Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.

Hogy még bírok embert szeretni,
magam sem értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerüségnek.

S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson).

És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.

Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.

A küzdés piszkát nem bírom
s te vagy a béke,
háborúimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.

Szabó Lőrinc
ROPPANT VILÁG

Roppant világ, gyászé, gyönyöröké!
Mágnesek vonzottak mindenfelé,
rám forrtak, szívtak, nehéz delejek
öntözték, járták minden ízemet,
szétszedtek, összeraktak: szüntelen
fuldokoltam egy gazdag Semmiben,
s mint akit rettentő fény altatott,
boldogan tűrtem kiszolgáltatott
érzékeim káprázó ünnepét.
Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék?
Minden, együtt. Mert, hogy csak ez vagy az,
ha magam mondom, akkor sem igaz:
mint a tenger vize a szivacsot,
folyton az örök mindenség mosott,
öblített forró áramaiban,
hogy rokona legyek, határtalan:
Valóság, Álom, ha egész, ha rész,
egy szerelmem volt, a Megismerés.

(Mint apró részletet említem meg, hogy felkutattam az akkori Weutsnik család egyik élő unokáját, abban a reményben, hogy valami Vékesné Korzáti Erzsébethez kapcsolódó dokumentumot, levelet, képeslapot kaphatnék tőle, de legalább egy fényképet a vendégfogadókról, vagy házukról. Wilma Breukers Weutsnik asszony készségesen válaszolt, de legnagyobb sajnálatára semmivel sem rendelkezik az általam reméltek közül, sőt ma már sem a Weutsnikék háza, de még a Roomweg utca sem léteznek, mert a 2000-es hatalmas enschedei robbanás és tűzvész egy egész városnegyedet semmisített meg.)




Regényes képzeletű lányok s asszonyok számára kevés oly vonzó liezon adódhat, mint a tiltott szerelem. Elkapott, rejtőzködő tekintetek, pillanatba zsugorított érintések és sóhajok - suttogások és néma sikolyok. Voltak, akik büszkén és a hatalom kendőzetlen gőgjével vállalták szerető „státuszukat”. Ilyenek lehettek a királyi „kitartottak”: Mme Dubarry, Pompadour és még sorolhatnánk. Mások, mint például Louise O'Murphy (Boucher képének meztelen, fekvő modellje) épp kiszolgáltatottságát hangsúlyozza. Ő csak egyike a királynak járó kiváltságok közül: kecses darab, amit büszkén mutogathat gazdája.
Korzáti Erzsébet nem volt királyi szerető. Nem volt sem gőgös, sem pedig kiszolgáltatott - ha csak szenvedélyének nem, ami negyedszázadra Szabó Lőrinchez kötötte őt.

Eleinte csak az asszonyt ismerte. Mikes Klára az Est-lapok irodalmi vezetőjének a lánya szőke, bánatos tekintetű nő volt. A húszas évek elején ismerkedtek meg Erzsébettel, s rögtön barátnők lettek. Mikes Klára hamarosan bemutatta neki a férjét, a fiatal és szenvedélyes költőt, Szabó Lőrincet, aki viccből évődni kezdett az asszonnyal. A butuska, ártatlan játék azonban egyetlen pillanat alatt veszélyes játszmává vált.

Egy forró nyári nap hozta meg a szerelmet 1925-ben. Lőrinc és Klára, valamint Erzsébet és férje, Vékes Ödön barátaikkal Csillebércen kirándultak. A madárdalos erdő szinte mindenkit a varázsa alá vont: gyermekként táncra perdítette, bújócskázni s fogócskázni invitálta felnőtt vendégeit. A játék hevében érezte először Szabó Lőrinc az asszony lágy és vágykeltő érintését, mitől egy életre „megsajdult a szíve”.

Vége nem szakadhat: itt az életben legalábbis nem. Korzáti Erzsébet választja végül az egyedüli kiutat: 1950 februárjában farkasszemet néz a halállal, s magára nyitja a gázcsapot. Levelek, személyes tárgyak, csak gazdájuknak értékes holmik - ennyi maradt egy nagy szerelem földi mementójául egy apró kofferbe rejtve. Ma már az Akadémia Kézirattára őrzi a sokáig kallódó, rejtegetett emlékeket.

             A halhatatlanság azonban másutt is biztosíttatott: míg Lőrinc nevét versek, addig - a versekben rejtegetett - Erzsikéjét a jeruzsálemi Yad Vasemben, az igazak kertjének egy fája őrzi: a háborús Pesten zsidó gyerekek köszönhették neki életüket.

 Dsida jenő blog

 http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&from=10&pid=&pev=2012&pho=02&pnap=&kat=1543&searchkey=&hol=&n=ircsike36

 A huszonhatodik év (Lírai rekviem százhúsz szonettben), az öngyilkossággal végződő tragikus szerelemnek állít emléket, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébetnek (1902-1950) dedikálva. Háromtételes formája zenei képzettársítást kelt, műfaji őstípusa Petrarca Daloskönyve. Az első ciklus még az élő kedveshez szól (Amit még látott); A halála után című legterjedelmesebb rész a szerelem, a gyász és az önvád hármas egységében támasztja fel és elemzi az örök emberi dráma mitikus ismétlődése ellenére mindig egyszeri változatát. A harmadik rész, az Utóhang az élmény távolításának szándékát is érzékelteti. A ciklussal „létrehozhatja a legtisztábbat, a legemberibbet, melynek létrehozására még képes.” (Sőtér István)

A Színek és évek (1912) főhősének, Pórtelky Magdának a sorsa

                az orsó mellett töltött asszonyi élet hangtalan pusztulását, a süppedő talajú világ gyalázatos tisztességét hordozza magában. Az az életforma, mely megszabta gondolkodása, vágyai és lehetőségei határát, már nemcsak emlékeiben él, hanem lassan maga is emlékké válik; pőrén szolgáltatja ki a magával hurcolt életeket a könyörtelen időnek.

A nőnek egyetlen életlehetőséget nyújt: a házasságot. Magda törpe eszményeket örököl környezetétől: valaki akar lenni szülővárosában, de ősei módjára, megyei ember feleségeként. Első házassága idején még ösztönösen cselekszik: elfoglalja a neki adatott helyet. Amikor azonban egy tragikus véletlen következményeképp elveszti férjét, szemben találja magát a valósággal, szinte kálváriát kell járnia.

Második házasságát már azzal a meggondolással kezdi el, hogy számára nincs más megoldás, mint egy új férj, s már tudatosan szerzi meg magának férjül asszonykori udvarlóját. Látszólag megint megkapaszkodik tehát, pedig élete süllyedése valójában most kezdődik. Az emlékvilág védő falai lassan leomlanak, s előtűnik az élősdi és kiszolgáltatott asszony alakja. A hősnő sorsa és a regény mind nyíltabban megütköző, kicsinyes indulatokba torkollik. A züllöttség, durvaság véghangjait már csupán az erőtlen megnyugvás hangulata tudja feledtetni.

Magdát azonban mégsem lehet a magyar irodalom züllő dzsentrihősei közé sorolni. Hiszen ő mindvégig értékeket hordoz magában, s jobb körülmények között bizonyára más életutat járt volna meg. De mindig csak másvalakihez kapcsolódva és másvalaki által képzelte el a cselekvő életet. Jellemző, hogy végső megnyugvását is férfinek köszönheti: nyomorúságos házassága után mégis csak a férje nyugdíjából él. Kiszolgáltatottsága sohasem lelt kifejezést, lázadó érzései születésük pillanatában visszafojtódtak a családi fegyelem és szokástisztelet megnyugtató, mert sehova sem fellebbezhető rendjében. S amikor a hasznos és védő rendből kiszakad, nem tud igazán élni a szabadsággal.

Igaza van, amikor második házasságának egyik keserű és szennyet felkavaró vitájában azzal tesz pontot gondolatai végére: "bizony nekem nem volt más utam ..."

De nemcsak sorsa alkalmas a korforduló problémáinak életszerű megjelenítésére, hanem típusa, lelki alkata is. Passzív, tehetetlen, az igazi nagy dolgoktól, elhatározásoktól mindig visszatartja valami különös gyávaság, pedig néhányszor nagyot lendíthetett volna sorsán. Annak az áldozata, hogy megfosztották az önálló tevékenység lehetőségétől, de jól is érzi magát a mások által kormányzott élet keretei között. Akaratlan passzivitása oly mérvű, hogy sokszor élősdinek éreznénk, ha nem lenne terméketlen, haszontalan egész romló környezete, s ha kora el nem zárna körülötte minden utat az értékesebb élet felé. Az olykor kínzó, de mélyről fakadó passzivitás jellemzi nőiségét is. Egészséges szerelme ki sem bontakozhat, s így nem tudjuk, oknak vagy következménynek tekintsük-e romantikus érzelmeit, sejthető frigiditását és kényszerű megadását.

Szép is és aggasztó is szerelmi életének története, melyben csak a széptevés romantikus játékának emléke idéz fel örömöket, s a szereplést, sikert, irigylést hozó báli éjszakák hideg, testetlen ragyogása villant fényeket.

Ez a sokoldalúan kidolgozott jellemrajz arra figyelmeztet, hogy itt nem az egyén zülléséről van szó: Pórtelky Magda nagyobb erejű változások függvénye; áldozat, de maga is kiszakíthatatlan része a végzetnek.

Magda két öccse még szomorúbb véget ér: Sándorka, a püspöknek szánt kispap az őrültek házában tűnik fel utoljára, a másik, az elcsapott katonatiszt néha faluról falura jár országutakon kéregetve, néha az árokban alussza ki delíriumos álmát. A züllés, a pusztulás légköre veszi körül a hiripi udvarházat is, mely Magda oly sok gyermekkori emlékének színhelye volt. S Telekdy Péter már azt is látja, hogy züllött, az egész ország, különösen a dzsentri fészke: Szatmár. "A vármegyét csak alá kellene aknázni ... Csupa sógorság-komaság: a lustaságuk, tudatlanságuk, basáskodó rosszaságuk palástolására alakult, összevissza házasodásuk révén megerősített érdekszövetkezet."

Egyetlen "élő" ember él a pusztuló világban: Grószi. Az ő jelenléte szinte egymás mellé hozza időben az emlékek és a valóság dzsentriéletét. Úgy áll előttünk, mint valami régi olajfestmény. Ez is illik hozzá: ő még "egész" ember.

Mindezekben már ítélet is van: társadalmi mondanivaló, ami a történelmileg konkrétan ábrázolt korrajzra és az író nagy ismeretanyagára támaszkodik. Mennyit tud Kaffka erről a süppedő világról s milyen pontosak az ismeretei! Nem elégszik meg a szomorú eredmény rögzítésével, kíváncsi hősei előtörténetére is. Magda családjában felfedezi a hajdani középnemesség negyvennyolcas eszményeit. De a regény tényeivel azt bizonyítja, hogy a legtöbb Pórtelky már az önkényuralom idején "felzüllött nemzetségtől" reméli élősdi élete feltámogatásét. Az ősi vagyon szétoszlott, s némelyik csaknem paraszttá vedlett, büszkeségük közönséges és nevetséges gőggé silányodott; lányaik nadályt ragasztanak a nyakukba báli készületül – hogy ne legyenek olyan falusi színűek – s jó ecsedies hangsúllyal hangoskodnak az úri társaságban. Gazdaságukban régies viszonyok uralkodnak: plajbász, papiros nincs a háznál, a zsákok számát, munkások bérét, kárt, nyereményt, árakat csak úgy a fejükben tartják; még házilag öntik a gyertyát juhfaggyúból, a szolgálók zsírmécsesnél szőnek-fonnak hajnalig. A legtöbb helyütt azonban már se föld, se gazdaság. Magda kálváriájának vége felé majd mindenki felhúzódik a fővárosba: itt telepszik meg anyja, nagybátyja, – olcsóbban lehet ott nevelni a sok gyereket – ide vágynak osztozkodó unokatestvérei. A régi, híres családi összetartás szétesett, s új törvények kezdik átrendezni az életet.

S – ha vázlatban is – feltűnnek a dzsentrit körülvevő ország életének egyéb tájai is. Látjuk a felcsapó füstfelhőket, a paraszt lázongásának szikráit. A városban "messziről jött emberekről" beszélnek, akik biztatják a lápföldekből kitúrt parasztokat. Szinte szimbolikusan jelzi az egész élet átalakulását a szinyéri nagy tűzvész. "Minden különködés megszűnt a veszteségek szinte lelkes és érdeklődő testvériségében. De elmosódtak egyéb közösségek, szokott összetartozások szálai."

{227.} Pórtelky Magda élete nem gyors, tragikus összeomlás, mint például Móricz dzsentrihőseié: csupán apró, hétköznapi gondokon, feszültség nélküli súrlódásokon őrlődik fel. Még azokban a jelenetekben sem találunk drámai hőséget, amelyekben pedig romantikus túlzás nélkül lehetett volna nagy összecsapásokat konstruálni. Érzékletesen példázza ezt az alkotási módszert az első férj öngyilkosságának leírása. Az első személyben beszélő hősnő szavai nem akkori érzéseinek borzalmasságát, rendkívüliségét idézik fel; az írónő szinte szándékosan áll meg az apró realitások pontos leírásánál. A szenvedélyek szordinózott megszólaltatásával nagy hatást ér el: szinte minden sorban jelenvalóvá tudja tenni az író objektivitását. A tények, események, dolgok jellege önmagától mutatkozik meg, miközben az alkotó állásfoglalása a háttérben marad.

Paradoxonnak látszik, de ezt az objektivitást szolgálja az író fel-felbukkanó együttérzése hősével. Az egész regényt tragikus színezetű nosztalgia lengi át. Az első személyű előadásmód és az emlékező attitűd már eleve a rokonszenvet táplálja, pedig az író közvetlenül is kifejezi, hogy szereti hősét, sajnálja azt a világot, melynek pusztulásáról beszél. Ez a nosztalgia a könyörtelen igazmondással keveredve különös feszültséget ad a műnek. Nem von érzékeny ködöt a süllyedés fölé, nem gátolja annak kimondását, hogy a dzsentrivilágnak el kell pusztulnia. Az író személyes viszonya az ábrázolt világhoz fokozza a művészi hatás erejét, meggyőzőbbé teszi az ítélet helyességét. Hiszen a történelem ítéletét ugyanaz fogalmazza meg, aki szenvedi is.

Ez a nosztalgia azonban nemcsak a személyes kötöttséggel kapcsolatos: jelenléte azt is kifejezi, hogy Kaffka beszámolója a huszadik század elején hangzik el, amikor a magyar polgári fejlődés már megtépázta önnön eszményeit, és nem tud az írónak olyan magaslatot adni, melyről előre és hátra egyaránt áttekinthetné a történelem tájait. Közvetlenül nem fogalmazza meg a regény, de több alakja és jelenete vall arról, hogy a letűnt dzsentrivilággal szemben nem tud az író megvalósult pozitív eszményeket felmutatni. Ezért állít a züllő dzsentrihősök mellé korlátolt nyárspolgárokat (az első férj és családja).

S hiába keresi a biztató jeleket a nő útját követve is. Pórtelky Magda nemcsak azért jut a süllyedés útjára, mert osztálya halálraítéltségét hordozza magában: a kor sem ad neki kiutat. Falak omlottak le körülötte, s ő csak társadalmi rendjének védelmén kívül esett. Özvegyi kálváriája nem egyéb, mint szinte módszeresen dokumentált bizonyítása a kor készületlenségének. A fővárosban a művészi pálya ajánl egy pillanatra kiutat, de már az első kísérletezéseknél meg kell állnia az olcsó vágyak és előítéletek torzításainál. Másik stációja – a falusi postahivatal – a dolgozó nő biztató példáját villantja fel. S hamar tudomásul kell vennie, hogy itt is ugyanaz a kicsinyes, céltalan női élet uralkodik, amely elől egyelőre menekül, ugyanaz a kiszolgáltatottság fogadja, amely a kényszerű házasság gyalázatos tisztességét oly riasztóvá teszi.

Kaffka tehát látja, hogy a polgári rend sem teremti meg a harmóniát, hogy a dzsentrit elpusztító társadalmi bajok újakkal cserélődnek fel, ezért ítélete nosztalgiája mellett jelenik meg.

Wilhelm Busch:

CSÁBÍTÓ AJÁNLAT

Egy fiatalember gyakran kigúnyolta a Bibliát. Egyszer megint lekicsinylő megjegyzést tett rá.

- Olvasta maga már tulajdonképpen a Bibliát? - kérdeztem tőle.

- Ugyan mit gondol? Én és a Biblia! Nevetséges!

Elővettem egy vadonatúj, bőrkötésű Újtestamentumot:

- Nézze, ezt a szép kis Bibliát magának adom, ha megígéri, hogy elejétől végig elolvassa.

Az ajánlat nagyon csábító volt. Azután hetekig nem láttam a fiatalembert. Egyszer csak megint megjelent.

- Nos - kérdeztem -, hogy állunk a Bibliával?

Nagyon komolyan felelt:

- Tudja, különös dolog ez. Elkezdtem olvasni. Sok mondent nem értettem meg. Már abbahagytam volna - de hiszen megígértem, hogy végigolvasom! Azután sok mindent találtam benne, ami szíven talált és nyugtalanított úgy, hogy legszívesebben eldobtam volna a könyvet. De megígértem, és végig kellett olvasnom. Később annyi vigasztalást találtam benne, hogy egész boldog lettem. Amikor befejeztem, azt mondtam magamban: ha igaz az, amit ez a könyv mond, akkor elvesztem, ha nem változtatok az életemen. Hozzáfogtam, hogy nagytakarítást csináljak a szívemben. És most - a Biblia az élet könyve számomra.

 

A KÉT FIÚ
Amikor az asszony

A vízhordó története

Egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak
egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik
edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt,
és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta
végén a megrepedt edény már
csak félig volt vízzel. Két teljes
évig ez így ment, minden
nap - a vízhordozó már csak
másfél edény vizet szállított vissza
a házba.

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a
teljesítményére, hisz tökéletesen tette a dolgát, de a
szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és
nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott
teljesíteni.
A két év keserűség után, egyik nap
megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz
szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:

- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te
oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán?
Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról,
és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára.
Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk.
Leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem
velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a
gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Szeretnéd tudni, mi ebből a tanulság?
Mindannyinknak megvan a saját különleges hibája.
Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések
és hibák, amik mindannyinkban meg vannak, teszik az életünket
olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk
mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.
Addig nem lehetsz boldog, amíg nem tanulsz meg önzetlenül
szeretni, és amíg nem találod meg a helyedet a világban.

 A rózsa és a skorpió

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer valahol a távoli Afrikában
egy poros karaván út, melyen gyakran megfordultak kereskedők, utazók.

Egy szép napon török kereskedők szállítottak rózsatöveket,
de váratlanul homokvihar támadt rájuk, s a megriadt tevék szanaszét szaladtak,
szétszórva értékes terhüket.

Minden rózsatő elpusztult; kiszáradt a forró napon.

Csak egy kis gyenge tövecske sodródott a széllel, míg végül elakadt egy oázis közelében.
Mélyen befúródott a homokba és mivel itt nedves volt a talaj, sikerült megkapaszkodnia.

Három nap és három éjjel kellett ahhoz, hogy kipihenje a borzalmas utazást,
s a negyedik nap végre újra érezte az élet lüktetését sejtjeiben.

Mohón szívta fel a nedvességet a talajból, szára kiegyenesedett, levelei kisimultak
és bimbója újra élénk vörös színben pompázott.
Pár nap múlva a bimbó kipattant és megszületett a sivatag első rózsája.

Olyan volt, mint egy igazi csoda a sivár, szürke sivatagban: fantasztikusan színes
és csodálatosan illatos.

Így látta meg őt a kis skorpió. Még soha nem érzett ilyen vonzerőt.
Éreznie kellett ezt az illatot, amihez foghatót még soha nem érzett,
és látnia kellett ezeket a színeket közelebbről is, amihez hasonlót még soha nem látott.

Ezért hát közelebb merészkedett. Egészen közel ...
És a rózsa tövise megszúrta az orrát. Megijedt és hátraugrott.

- Miért bántasz? - kérdezte a rózsát.

- Én nem bántalak. - felelte a rózsa.

- De megszúrtál a tüskéddel!

- A tüskéim nem azért vannak, hogy másokat bántsak,
hanem azért, hogy megvédjem magam másoktól.

- Tőlem nem kell félned, én nem akarlak bántani, sőt, ha kell, megvédelek.

- Köszönöm. - mondta a rózsa. Gyere máskor is, úgy is olyan magányos vagyok.

Így aztán a kis skorpió minden nap meglátogatta a gyönyörű rózsát és csodálattal nézett fel rá.
Egy napon azonban a rózsa levelei lehajlottak, s úgy tűnt, nagyon beteg.
Amikor meglátta őt a kis skorpió, aggódva kérdezte:

- Mi történt? Mi a baj? Miben segíthetek?

És a rózsa így válaszolt:

- Nem tudsz segíteni. Túl nagy a forróság, nem találnak már vizet a gyökereim.

A kis skorpió nem kérdezett többet, megfordult és elrohant az oázis irányába.
A kúthoz érve a szájába vett egy csepp vizet és visszaszaladt vele a rózsához, majd a tövéhez cseppentette. Rögtön elnyelte a homok a vízcseppet. A rózsa bágyadtan hajtotta le fejét és csüggedten mosolygott a kis skorpió értelmetlennek tűnő erőlködésén.

De a skorpió most nem törődött mással, csak elszaladt és visszajött egy újabb csepp vízzel;
s ezt tette tízszer, százszor és ezerszer, majd a végén már ő sem tudta hányszor.
És este, amikor lenyugodott a nap és felkelt a hold, a rózsa újra felemelte a fejét
és boldogan nyújtotta a telihold felé; s illatát újra széthordta a szél.

A kis skorpió a végkimerülés szélére került, elnyúlva feküdt a rózsa lábánál,
de szeme boldogan ragyogott, ahogy felnézett rá.
S a rózsa ekkor letekintett, s hálásan azt mondta:

- Megmentetted az életemet. Bárcsak meghálálhatnám valaha. Mit tehetnék érted?

- Nincs más kívánságom, csak egyszer az életben szeretném közelről érezni
a virágod illatát. De tudom, hogy ez lehetetlen, mert Te nem tudsz hozzám lehajolni,
én pedig nem tudok felmászni, mert a tüskéid agyonszúrnának.

A rózsa ekkor elmosolyodott, megrázta magát, s lehullott az összes tüske a száráról.
Tudta, hogy így védtelen marad, de ez volt a legkevesebb, amit megtehetett hálából a skorpiónak.

S ekkor a kis skorpió összeszedte utolsó erejét és elkezdett felmászni a rózsa szárán,
levéltől levélig kapaszkodva, fel-fel, míg el nem érte a virágot.

Ekkor ollóival vigyázva átkarolta, nehogy megkarcolja, vagy megsértse a szirmokat, és fejét óvatosan bedugta a szirmok közé.

S mint szerelmes férfi, ki arcát kedvese hajába fúrja,
úgy szívta be a kis skorpió is a rózsa bódító illatát. Egészen beleszédült.

Itt a magasban a tömény illat, a csillagok ragyogása és a sivatag végtelensége
megérintette lelkét.
Elmosolyodott, mert most már tudta, mi a boldogság.

Lábai elernyedtek, ereje elfogyott és ájultan zuhant le a rózsa tövéhez.
A hajnal első sugarai már csak kihűlt testét találták.

S a rózsa szirmaival összegyűjtötte a hajnali harmatcseppeket, s mint könnyeivel
megsiratta a kis skorpiót.
Néhány csepp a skorpióra csöppent, rózsaillattal borítva be testét.
Néhány nap múlva a rózsa is elhervadt, nem volt már, ki vízcseppekkel táplálja a nagy forróságban.

Évszázadok múltán a tudósok csodálkozva és hitetlenkedve vizsgáltak egy
mumifikálódott skorpiót, melyet a sivatag homokja megőrzött az utókornak.
Nem értették, hogyan lehet rózsa illata, hiszen a rózsát és a skorpiót
oly hatalmas távolság választotta el egymástól.
Több ezer kilométer ....

Nem tudták és nem tudhatták, hogy létezik magasabb rendű erő,
mely két sorsot egymáshoz rendel és összekapcsol.

             REGÉNYHEZ GYŰJTÖTT ANYAGOK

                Forgószélben

        " Boldogság gyere haza......"

2009. május 25., hétfő 23:48 forrás: Szabó Katalin