Mysty Kata blogja

Novella
mystynekatika•  2015. május 29. 17:35

Elszerette

Mysty Kata
Elszerette
 
Szomszéd vágya...
minden álma,
- szeresse el
Mammon lánya.
 
Szomszédasszony...
a forgószél
- elszerette
Fúj Tihamért!
 
Szomszéd lánya,
mint a páva,
elszerette
Tamás bátyja...
 
Szomszéd fia...
lusta Pista,
elszerette
Szorgos Kinga.
 
Szomszéd vejét...
nem is bánja,
elszerette
vetélytársa.
 
Szomszéd ármányt
gyakran játszván,
elszerették...
meggyalázván.


Mysty Kata
Átölelt...

Átölelt a fény,
mert elmentél,
Átölel a vágy,
mert itt hagytál.
 
Átölelt a tér,
- visszatértél.
Átölel a kéz,
nincs már kérdés,
 
Legyen egyetértés.
Félreértés volt,
nem lesz kísértés.
Követ az vessen,
 
'ki sosem követ
el semmi vétket,
árny kísért fényt,
egy csak Egyért ég!
 
 
 Mysty Kata
Átölelt...
 
Átölelt a fény,
mert elmentél,
Átölel a vágy,
mert itt hagytál.
 
Átölelt a tér,
- visszatértél.
Átölel a kéz,
nincs már kérdés,
 
Legyen egyetértés.
Félreértés volt,
nem lesz kísértés.
Követ az vessen,
 
'ki sosem követ
el semmi vétket,
Árny kísért fényt,
egy csak Egyért ég!
 
Bűn a bűnig ér,
de bűntudatér...
jár majd valami
" kis csekélység"...
 
Megértés az,
nem is kevés!?
Zokszó nélkül...
nem tévelygés.

mystynekatika•  2013. december 18. 10:42

VVers-Karácsonyt várván

mystynekatika•  2012. május 8. 21:14

Gedő Lipót levelezőlap rajzai

 

 

 

Tersánszky J. Jenő: Gedő Lipót levelezőlap rajzai

A művészet, a legjobb művészet elkommerciálódása tulajdonképpen a legideálisabb cél volna. Persze, hogy közkinccsé kellene válnia a művészetnek a kereskedelem révén. Dehát sajnos, ma általában majdnem az a helyzet, hogy a valódi, a kísérletező, az új, de még a klasszikussá vált művészet is, vagy múzeumok és gyűjtők termeiben, könyvtáraiban bujkál, vagy pedig majdnem karitatív karolja föl a kereskedelem. Ami szükségletté válik a művészetből, ami fogyasztási cikk, ami komoly anyag a közvetítő kereskedelem számára, az sajnos javarészt a művészet selejtje, nem közkincs, hanem közszemét.

Azért tartom nagyjelentőségűnek, ha kivétel van ez alól a szomorú szabály alól. Ez az eset például Gedőnek ezekkel a kis, finom, színtiszta művészetet reprezentáló rajzaival. A kiállítási terem faláról jönnek egyenesen és helyet szorítanak maguknak a kereskedői kirakatok tömegizlést szolgáló szörnyűségei közt. Jottányit nem engedtek a legbecsületesebb művészi értékből. Ha mégis kedvesek, megkapóak, ezt csinálójuk a legnemesebb eszközökkel éri el.

Soha semmi próbálkozásnak nem kívántam nagyobb sikert. Ez a harc az okos, az érdemes harc. Minden győzelme kiirtandó, szükségtelen, élősdi fölött történik, úgynevezett árucikk fölött, amely a helyét bitorolja.

Kell az ilyen kísérletet észrevenni, jó szót szólni mellette, dicsérni a hangos, hazug reklám és áruasztalok zsivaján keresztül.

 http://epa.oszk.hu/00000/00022/00126/04090.htm


 http://blog.poet.hu/mystynekatika/muzsak-es-szerelmek-5-szabo-lorinc

                                                              " Az élet asszonya"avagy" a könnyeké "!?         

 

                      http://network.hu/drmisztilajosne/blog/lajosne-blogja/verseim-kepeim      

          http://mystyk-mustrmagvak.blogspot.com/2012/05/versemben-elek-termeszettel.html 

       http://videa.hu/videok/zene/eletem-asszonya-la-mujer...-zene-kepek-enek-FNCVu08rjdskvdpo               

          "A nő élete, hivatása: nem rózsa egészen,

de nem is kereszt csupán: – együtt mind a kettő.
          Idővel – úgy vélem – lehull a rózsa s megmarad a, puszta kereszt,                                        a rózsának csak emléke, de e keresztben és ez emlékben, ha agy akarja a nő, megmarad számára ama titokzatos erő, mely a keresztről árad feléje és segíti viselni ennek terheit;

        s megmarad számára a gondolat, hogy a kereszt, mely egy egész világnak szerzett üdvösséget, meg tudja alapítani az Ő lelkére, az Ő szíve gondjaira bízottak boldogságát is.
        És íme, e szóval – szinte észrevétlenül – meghatároztam a nő hivatását: élni másokért, a mások boldogságában keresni  magáét .
... a nő munkája sokszor értékesebb, mert a szív, a l   élek munkája az, mely reá marad." (Ruschek Antal)  

 

   1.novella   

     Minden életeseményt megírtam, megírok valamilyen formában. No ez leginkább vers, de a próza is lehet egy olyan kifejezési forma , ami mndenkihez szól, közelebb áll az élő  beszédhez.    

     Amit megosztok olvasóimmal, majd beépül egy tervezett  önéletrajzi  "valamibe" lírai önéletrajzba , ezért kérem ne csak  a tartalmát nézzék, hanem mást is!
   A hithez,a valláshoz fűződő kapcsolat meghatározta egész életemet  kezdve gyerekkoromtól,s tart még mai napig is!
     Édesanyám megtanított és szokásommá tette, hogy Istennel beszéljek, rá bízzam magam nehézségeim miatt, ha bármilyen kilátástalanabb helyzetbe kerülök!

    Az vesse rám az első követ ,aki úgy gondolja enélkül is a helyzet magaslatán képes lenni!
Abban a korban éltem ,amikor nem volt szabad gyakorolni a "szeretetet"  nem a philiáról van itt szó hanem az agape-ről, mégis sikerült komfirmálni, keresztelőket tartani, hagyományainkat megtartani és nem elszakadni a Mindenható Atya Istentől!         
   Amikor tanítani kezdtem , annyira szerettem volna imádkozni tanítani a gyerekeket... A ima szavát ,  hatását felhasználni a nevelésben , nem parancsszerű  formájában, hanem aktívan,annak részeseként , tudatva , jelezve, hogy én is csak egy halandó, sokat hibázó, tévelygő ember vagyok...az imában elmondva,olyan evidenciákat,amelyek nem távol tartották volna tőlem a növendékeimet, hanem folyamatosan közelebb hozta volna őket , mint Krisztust az emberekhez! Igen, nagyon jó lett volna , mert a megváltás, a jó hír elfogadása, Krisztushoz való közeledés nagyon lassú és nehéz út!

  Lányom útkeresései, tévelygései ébresztenek rá,hogy valójában milyen körülményes is a "megtérés", így nevezik újfajta gyülekezetek , azt, amikor már elfogadják a Megváltót, mint Isten Fiában adott kegyelmi ajándékát.

     Gyermekem másodjára került labirintusba amiatt, hogy kereste Jézust , és életének oly nehezen elfogadható történéseit, kinyilatkoztatásait:  a Szentírás próféciáinak , igéinek fénybeni üzenetét.

    Sajnos ez a túlérzékeny lelkűletűeknél, csak lelki traumákon vezethet . Az előbbrejutás elakadhat.

 Nagyobb döntések, nehéz élethelyzetek osszeomlást idézhetnek elő. Ez történt velünk is. Egy magánéleti rossz lépés, vagy zsákutcába jutás, rossz döntések sora, megélt rossz tapasztalatok a munkaerő piacon, a közéletben, családi életben..stb.válsághelyzet előjátékai.

    Pszichiátriai kezelés jöhet számításba, meg is oldana sok mindent , ha a beteg is aktív részese a gyógyulási folyamatnak.

  De , ha nem, sőt még ha egy társnak befolyása van rá, és a negativisztikus  magatartás az ellenkező érdekeket képviseli: nem is szedi a gyógyszert, mert nem akar ugymond tudatmódosító gyógyszereket szedni.Az adott intézmény oda se figyel erre, még arra sem , hogy a beteg beszedi-e a kiírt tablettákat, vagy eldobálja őket.

          Nem csoda ez, hiszen el se beszélgettek vele , még a leleteit se nagyon ismerték.

       Arra hivatkoztak," nem beszél a beteg, nem méltatja szóra a kezelő orvost, sivár az egész egyénisége!" Nem tudják , hogy vannak zárkózott emberek, nehezen nyílnak ki...Ő ilyen volt...Sajnos! Nem előny ez sehol, de aki beteg , az már tünetfokozó , nemde?

  Mi , hozzátartozók úgy gondoljuk, ha ez  megtörténik, vagyis a betegségtudat nélküli beteget megvizsgálva minden szempontból, szülőkkel , előző kezelőorvosokkal konzultálva; a gyógyszeres theráphia megindulhat és beállítható. Majd a beteg ezt betartva élheti mindennapi életét.     

Mint közember a kórházban  tapasztalhattam, hogy a mi társadalmunkban az ingyenes gyógykezelés csak mese! Mivel a betegfelvétel eredeti menete elakadt , a gyermekem másik osztályra került.Mint szülő, nem rohantam a főorvosnő kegyeit keresni, gondoltam teszi a dolgát,konzultálva kollégáival a beteg anamnézisével tisztában lesz. Korántsem így történt.

     "  Egy jó idézet gyémánt a bölcs ember ujján,

                 de kavics a bolond kezében”.        

        folytatása következik...hetenként

 

          2.novella

    "  hadd fájjon, ami fáj!
Csak hulljon könnyem
 a könnyek tengerébe,
    s fölötte én
mint sikongó sirály     keringjek...     /Várnai Zs./

    Előjelek voltak az életemben..Jeleztek, figyelmeztettek engem , azaz figyelmeztettek volna, he engedem ...  Nem hittem el , pedig hinnem kellett volna bennük . Létezésük, "előjövetelük a semmiből" ma már tényként bizonyítottak, elfogadhatóak nekem, sőt olyan életjelenségeknek tekintem , amelyek  igencsak sorsunk viharmadarai , csak úgy repülnek be létünk nyitott ablakán, mint valami besurranó vendég, tolvaj fényes nappal.

    Jelentéktelennek tűnnek, pedig van drámaisága annak a pillanatnak, meghökkenésre okot adó árnyalt része! Ha komolyan vevők lennénk az ilyen pillanatokra is, irányíthatóbb lenne az sors kereke...Megállnánk miattuk, elgondolkoznánk, rávillanna egy-egy rejtett fénynyaláb belőlünk, saját érdekünkben. Jó is lenne!

   Egyik ilyen tanároskodásom elején, helyettesíteni mentem be egyik 7.osztály magyar irodalom órájára. Ismétlő órát kellett tartanom, Fazekas és Csokonai művei a népiesség és népiség fogalmak fényében, helyesebben tükrében. Egyik kérdésemre többen is jelentkeztek , köztük egy rövidhajú szőke, szeplős és kancsal leányka.Válaszadás közben észrevehető szúrós, gyílkos tekintet nézett vissz rám...Olyan böbbenet rázott meg, hogy még ma sem felejthető módon érzem hidegségét , ridegségét...talán az irigység kínosan, szinte a megsemmisítése határáig érezhető rajzát,   szobrát lehetett volna róla mintázni,   kifejezni ...Fiatal voltam még, akkor nem , csak később kellett komolyan vennem..A kép örökre bennem él..Sajogva tüntet bennem...Évek múltán ez a kislány lett rejtőzködő gyilkosommá!

Később válik számomra is nyilvánvalóvá, hogy az "ember Embernek farkasa!"

Az alábbiak inkább lelkiállapotom illusztrációi, amúgy szórakoztatóak..

Az állatmesék éppen arra jók, hogy jellemezzenek bennünket.

 A kék sakál

 

 

Élt egyszer valahol távol Indiában, fent a legmagasabb hegyek egyikén, a sűrű erdő közepében egy sakál. Egy reggel az éhség annyira csikarta a hasát, olyan hangosan, hogy már nem bírta tovább hallgatni. Elhatározta, hogy leszalad a legközelebbi városba, szerencsét próbálni. 

A város kapujában négy kutya támadta meg. Hanem a mi sakál kománk sem volt ám rest: nyaka közé szedte a lábát, és úgy elinalt, hogy a négy kutya közül egy sem tudta utolérni. Menekülés közben átloholt egy festő udvarán, és beleesett egy festékes vödörbe. Ebben a vödörben tartotta a festő az indigókék színt, amivel az eget szokta festeni, merthogy főleg égboltot festett bárányfelhőkkel, ezt kívánták tőle a vevői.

  Amikor a sakál nagy nehezen kikecmergett a festő kertjéből, megint csak összetalálkozott a négy kutyával, akik ezúttal rémületteljes tisztelettel tértek ki az útjából, földig hajolva, mert azt hitték, hogy a Himalája csúcsáról szállott alá a minden kutyák őse, a Kék Kutya.

  Ezen a váratlan fordulaton úgy felbuzdult a sakál, hogy elhatározta, uralma alá fogja hajtani az erdőben élő állatokat.

  Az erdő szélén éppen tanácskozásra gyűltek össze az állatok, volt miről vitatkozniuk éppen elég. A sakál azonban így szólt hozzájuk:

   A Himalája csúcsáról szálltam alá, hogy a királyotok legyek. Mindannyian hódoljatok nekem. Mert tudjátok meg: én vagyok a világ állatainak uralkodója. 

Az oroszlán, a tigris, a párduc és a farkas alázatosan odakúsztak hozzája, s a sakál az oroszlánt rögtön kinevezte miniszterévé, a tigris lett az ajtónálló, a párduc őrizte az elemózsiát, a farkas pedig a küldönci tisztet töltötte be. Sakáltestvéreit pedig mindig távol tartotta magától, a színe elé egyet sem engedett.

  Ezután a nagy semmittevésnek szentelte életét, mert ha az oroszlán ejtette el a vadat, ő csak elosztotta a többi állat között: a legjobb részeket természetesen megtartotta magának. Hosszú hónapok múltak így el, s tulajdonképpen sohasem derült volna ki a turpissága - talán még ma is az állatok uralkodója volna -, ha egy éjjel arra nem ébred, hogy a messzeségben valahol egy sakál üvöltözik. Félálomban, nem is tudva pontosan, hogy mit cselekszik, ő is üvöltéssel felelt a messzi szóra.

 

Igen ám, csakhogy az oroszlán, a tigris, a párduc és a farkas ebből az üvöltésből abban a percben tudta már, hogy a furcsa kék szőr csupán egy sakált takar. Üldözőbe vették hát a kék sakált, és ahogy lélekszakadva futott, a hegyről le, dombra fel, menekülése közben belepottyant egy tóba. S ha már belepottyant, bizony a kék festék egykettőre leázott róla. Szerencséjére még el tudott menekülni az erdőből, s azóta is bánatosan emlékszik vissza pünkösdi királyságára, amikor érdemtelenül bár, de egy darabig az erdők királya volt, a világ állatainak uralkodója.

http://lotuszvirag.qwqw.hu/?modul=oldal&tartalom=1144828

 BLOGanyag

  Forgószélben (ismeretlen)

Írhattam volna én is, hiszen ezt éreztem házasságom kezdődő éveitől ....

Most úgy érzem, hogy sohasem szerettél, soha nem volta neked több a másnál,
csak egyik voltam, nem mint te, az egy ! Bosszantott, mikor kértelek, hogy lássál
és lettem benned nyomasztó teher, nyűg, melyet ráztál, mint eb a koloncát !
Azért volt bennem annyi fájdalom, lelki bánat, maszlagos bolondság !
Mint gát az árban, voltam megtörő és utat álló akadály előtted !
Még nagyon fáj, hogy hazudtál először, mikor magad sorsomhoz kötötted !


Most úgy érzem, hogy legfőbb mozgatóm és tetteimnek rugója te voltál,
voltál mellém nőtt szárnyas oltalom, mint templomkapu, nemes ívű portál,
munka voltál, mely összetart naponta, kenyér- magadat mosolyogva adtad,
virág voltál elfáradt asztalomra !

Most úgy érzem, hogy elvált lépteink egyszer valahol újra összefutnak,
sokat látott szemeinkkel ismét megnézzük egymást, megnézzük magunkat !
Mint a kövek, melyek a víz színén körre- kört írnak, kisebbet, nagyobbat,
ám odalenn, hol az örök csend lakik,összesodródnak, ha már megnyugodtak !
Árulásod egyszer majd megértem, nem vetlek meg érte majd, tudom !
Még nagyon fáj, elmúlik ez is majd, ha szél söpröget a hallgatag úton.

Mint fehér bura ami nem gondol búra!
Hóvirágok sora vár vidám tavaszi napra!


Az alábbi történet hasznomra vált, a hit a Bibliából táplálkozik.

Ismerete nélkül semmi nem működhet rendjén. Sem a munka, sem a hivatás, sem a magánélet.

Még a szerelem, a házasság , a barátság egyszóval a mindennapok rendje is más tőle,  általa.


 Wilhelm Busch:

             CSÁBÍTÓ AJÁNLAT

Egy fiatalember gyakran kigúnyolta a Bibliát. Egyszer megint lekicsinylő megjegyzést tett rá.

- Olvasta maga már tulajdonképpen a Bibliát? - kérdeztem tőle.

- Ugyan mit gondol? Én és a Biblia! Nevetséges!

Elővettem egy vadonatúj, bőrkötésű Újtestamentumot:

- Nézze, ezt a szép kis Bibliát magának adom, ha megígéri, hogy elejétől végig elolvassa.

Az ajánlat nagyon csábító volt. Azután hetekig nem láttam a fiatalembert. Egyszer csak megint megjelent.

- Nos - kérdeztem -, hogy állunk a Bibliával?

Nagyon komolyan felelt:

- Tudja, különös dolog ez. Elkezdtem olvasni. Sok mondent nem értettem meg.

Már abbahagytam volna - de hiszen megígértem, hogy végigolvasom!

Azután sok mindent találtam benne, ami szíven talált és nyugtalanított úgy,

hogy legszívesebben eldobtam volna a könyvet. De megígértem, és végig kellett olvasnom.

Később annyi vigasztalást találtam benne, hogy egész boldog lettem.

Amikor befejeztem, azt mondtam magamban: ha igaz az, amit ez a könyv mond, akkor elvesztem,

ha nem változtatok az életemen. Hozzáfogtam, hogy nagytakarítást csináljak a szívemben.

És most - a Biblia az élet könyve számomra.

 

 

  

 

 

 http://www.gyogyitoenergia.com/blog/lelki-segitotars/

 http://versek.aranyosiervin.com/

 

mystynekatika•  2012. március 28. 21:19

az egyetlen percbe sűrített szeretet...

A szeretet és a szőlő körbe jár...  

 

TANMESE A TERMÉSZET CSODÁLATOSSÁGÁRÓL, A SZERETETRŐL ÉS MEGBECSÜLÉSRŐL.

 


Egyik reggel egy paraszt dörömbölt a kolostor kapujában. Amikor a kapus barát kinyitotta a kaput, a paraszt átnyújtott neki egy pompás szőlőfürtöt.
- Drága kapus barát, ez itt szőlőm legszebb fürtje, azért jöttem, hogy elhozzam ajándékba.
- Köszönöm! Máris viszem az apátnak, aki biztosan nagyon fog neki örülni.
-Nem. Én neked hoztam.
- Nekem? Én nem érdemlem meg a természet ily gyönyörű ajándékát.
- Amikor kopogtattam, Te mindig ajtót nyitottál nekem. Amikor segítségre szorultam, mert a szárazság tönkretette a termést, mindennap adtál egy darab kenyeret és egy pohár bort. Azt akarom, hogy ez a fürt szőlő neked is adjon valamit a nap szeretetéből, az első szépségből.
A kapus barát letette maga elé a fürtöt, és egész délelöttt csodálta: valóban nagyon szép volt. Éppen ezért úgy döntött, hogy átadja az apátnak, aki mindig bölcs szavakkal biztatta. Az apát is nagyon örült a szőlőnek, de eszébe jutott, hogy van a kolostorban egy beteg barát, és azt gondolta. "neki adom a szőlőt. Talán megajándékozza őt egy kis vidámsággal."
De a szőlő nem maradt sokáig a beteg barát szobájában, mert ő is elgondolkodott: "a szakács barát gondoskodik rólam, mindig a legjobb ételt adja nekem. Biztos vagyok benne, hogy ez a szőlőfürt majd boldoggá teszi." És amikor a szakács barát belépett hozzá az ebéddel, átadta neki a szőlőt.
- Ez a tied. Mivel Te mindennap kapcsolatban vagy a természet ajándékaival, te tudni fogod, mit kezdj Istennek ezzel a csodálatos művével.
A szakács barátot elkápráztatta a fürt szépsége, meg is mutatta segédjének, milyen tökéletes szőlőt kapott. Olyan tökéleteset, hogy senki sem értékelhette volna jobban, mint a sekrestyés barát, aki az oltáriszentséget őrzi, és akit a kolostorban sokan szentnek tartottak. Aztán sekrestyés barát odaajándékozta szőlőt a legfiatalabb novíciusnak, hogy megértse, hogy a teremtés benne rejlik a legapróbb részletekben is. Amikor a novícius megkapta, szíve megtelt Isten dicsőségével, mert még soha nem látott ilyen szép fürtöt. És eszébe jutott az a nap, amikor először lépett a kolostorba, és eszébe jutott az az ember, aki akkor ajtót nyitott neki. Ez tette lehetővé, hogy egy olyan közösség tagjává válhasson, amely tudja értékelni a csodákat. Így nem sokkal naplemente előtt, elvitte a szőlőt a kapus barátnak.
- Edd meg és teljen benne örömöd. Hiszen te időd nagy részét itt töltöd egyedül, ez a szőlő jót fog tenni neked.
A kapus barát pedig megértette, hogy ezt az ajándékot valóban neki szánták, minden egyes szőlőszemet hosszan ízlelgetett, és boldogan aludt el. Ily módon bezárult a kör, a boldogság és az öröm köre, amely mindig körülöleli azt, aki kapcsolatban áll a Szeretet Energiájával.

 

Magyari Barna: Rakományom közt Kölcsey matat

 

sorsunkon kotlik sok feszült pillanat
a gond vérnyomását a vers méri meg
betűfát viszek pár fázós néninek
nagy rakományom közt Kölcsey matat

didergő lelkek hevernek mindenütt
a himnusz gallyai szavalni valók
egy nép gyújtja be a mondanivalót
s bár füstöl a tudat ebből nincsen ügy

az igaz tüzek mind belülről égnek
nemzetté hevülnek bennünk a gének
s piros-fehér-zölden világítanak

de múltunk s köztünk az űrök nagyok
bárhogy görgetjük a mondatot
kartotékunkon kevés a víg adat

 

 

Avagy az egyetlen percbe sűrített szeretet...

Utolsó kép

Senki nem gondolta komolyan. Még hogy Amanda súlyos beteg! Ugyan már! Nincs nála egészségesebb, természetesebb asszony, mondogatták a rokonok és a szomszédok. De egy kis idő múltán engedtek a hír valódiságának: Amanda nem jött haza a családjához. Férje nap, mint nap bement hozzá friss gyümölcsök, vitaminokkal zsúfolt italok, és egy csokor virág kíséretében.
Délután felvette kisfiát az óvodában, majd hazasietett, vacsorát készített, telefonált, kiknek illett, ajtót nyitott az alkalmi gyerekgondozónak, majd rohanás át a körúton, párás és vibráló kandeláberek alatt, be a kórházba. A kapuban biccentés a portásnak, meg egy százas, apró hallgatásáért, mert képtelen látogatási időben befáradni. A lépcsőkön azonban lelassított. Hová sietsz? – kérdezte magától. Ha az orvosok igazat mondanak, akkor Amanda már nem ébred fel. Nem nézhet a szemébe úgy, ahogyan eddig.

Nem is olyan régen, esténként átölelték egymást a paplan alá bújva, és ha szavakkal nem is, de pillantásaikkal szerenádot énekeltek. Ölelésük felért egy vad szeretkezéssel, simogatásuk érzéki és tapintatos volt. Figyelmesség, bizalom, tisztelet; fogalmak, melyekkel naponta játszadoztak, hogy túléljenek megannyi megpróbáltatást. Évekkel ezelőtt Amanda megbocsátotta egyetlen félrelépését, és most már nem tudja megköszönni neki. Nem, nem a második esélyt, hanem azt, hogy megmutatta, a család mindennél fontosabb. Emlékezett, mennyire boldog volt. Kapcsolatuk új lángra lobbant, ebből a lángból pislákolt ki szerelmük gyümölcse, Dominik. S attól fogva minden este szeretettől izzó csókok, ölelések, simogatások szőtték át szabad perceiket.
Erről le kell mondania, figyelmeztette magát. Minden megváltozik, egyedül lesz kisfiával, távol mindentől, s mégis; mindenhez közel. Próbálta ízlelgetni az élet által reá szabott idegen szagú posztót. Elért az utolsó lépcsőfordulóhoz. Jobbra az irodák, az a szoba. Megtörve ült egy műanyag széken. Hideg falak, vibráló neonlámpa, és egy koszos, horpadt íróasztal társaságában. Az orvos meg csak ismételgette: – Nem tudom, pontosan hogyan támadta meg a kór, ezer esetből egy, kedves uram. – Majd hozzátette: – Nagyon sajnálom!

Ezerből egy! A kór. Mint valami megfoghatatlan fogalom, mint egy kisgyermeket ijesztgető fenyegetés. Vagy egy szörny. A kór, amely lehetett volna egy ismert betegség, de nem, ez csak egy kór. Ismeretlen, véletlen, ráadásként ezerből egy. Bár egy régi tábla tudatta a betérő páciensekkel az orvosi rendelő falán, hogy „attól, mert a felcsernek sikerül nevet adnia a betegségnek, még nem gyógyította meg azt”, ettől nem lett nyugodtabb. – Szegény Amanda... – sóhajtott, ahányszor meglátta a sárguló papíron függő, már-már kapaszkodó betűket.
Kisfia, Dominik nem jöhetett be. Így is elég trauma neki édesanyja távolléte, nem akarta kitenni annak a látványnak, amely őneki sem esett ínyére. Felesége egy hulló vakolatú, négy ágyas teremben feküdt. Orrából, szájából, oldalából csövek nyújtózkodtak. Teste olyan szagot árasztott. Arca beesett, kezein a bőr felrepedezett, szája is kiszáradt, és melle sípolva préselte ki-be a levegőt.
Jobb híján odaült ágya mellé. Elmesélte, mi volt ma a munkahelyén, mit mondtak az oviban, ki kereste, ki kívánt mihamarabbi gyógyulást. Elmondta, mennyire sajnálja az elmulasztott perceket, a soha meg nem valósuló ígéreteket. Elmondta, mennyire sajnálja mindenki, ami történt. Keserűen görbült ilyenkor a szája. Tudta, valamennyien csak másodpercekig gondoltak őrá, utána belefeledkeztek mindennapos gondjaikba. És azt is tudta, hogy ez – sajnos – így van rendjén, ők is csak a saját cipőjükbe szorult kavicsot fájlalják majd egyszer.

Most Amanda békésen szuszogott, a levegőt sem sípolva merítette. Párja melegséggel nézett rá. A tizenkilencedik estén aztán egyszer csak beszélni kezdett, bár tudta, Amanda nem hallja, de ő csak mondta, mondta…
- Nem hiszed el, kisfiunk majd minden betűt felismer, okos a drágánk. Igen… Egy… egy kicsit uncsi már otthon a főzelék, hiányzik a kezed munkája a konyhában... - bocsánatkérő szünet –, képzeld, Dominik több mint két órán át festett a füzetébe. Szépen keveri a színeket. Azt mondta Tilda, tudod a dundi gondozónő, hogy tele van életkedvvel. Ja, majdnem elfelejtettem, az oviban megint lesz meseszínház. Nem tudom, mit adnak, de biztos valami szép mesét… Ahol vannak királyok és királylányok, kacagás és bánat, fele királyság és igazság, sárkányok meg paszulyok, meg tücsökciripelés és… és szerelem… – Képzeld, ma Dominik rajzolt egy házikót, egy jó nagyot, és azt mondta, hogy ebbe csak azok férhetnek bele, akiket ő nagyon szeret. Tudod kik? Zanya és Apa, meg a nagyi és a papi, meg ovis társa, Sarolta, a szomszédból. Szép, nem? – Csend. – Ma nem sokra mentem a takarítással, a régi képeinket nézegettem. Tátra, fent a kempingben. Emlékszel? Majdnem felrobbant a főzőnk. Hogy ugráltunk! Meg a velencei kirándulásunk. Irigykedve néztük a tehetősebbeket, mint ringatóznak a koszos vízben. A kormányosok barkarolát énekeltek, szívbe markoltak dallamaik… És milyen szép volt a napnyugta! – Még mindig csend. – Nem fogod elhinni, elromlott a hajszárító. Még jó, hogy kapcsoltam! Azt meg ki. Szép lett volna, ha megsülök, most egy életnagyságú hamburgerrel társalognál…

Amanda… – suttogta. Lehajolt, megcsókolta homlokát. Egy könnycsepp sarjadt ki szeme sarkából. Letörölte. Utána nekilátott az esti tisztálkodásnak. Haját megigazgatta. Majd lemosdatta. Közben sírt. Már megint nem sikerült visszatartania! Nem gondolta, hogy ennyire hamar megtörik felesége kiszolgáltatottságától. Férfiasság! Hiábavaló felvágás a rettegés és félelem kellős közepében. Csak a szeretet, csak az számít, mondta maga elé egykedvűen. Felállt. Rendet rakott a szekrényében. Felakasztotta a törülközőjét, a köntösét. Kimosta poharát. Végül leoltotta a kis lámpát, s most csak a műszerek halk moraját lehetett hallani. És apró fényüzeneteket, melyeket a gépek sugároztak. Trallala, trallala – énekelték halkan a villódzó lámpácskák.
Visszaült az ágyra, ujjaival átkulcsolta Amanda ujjait. Nem volt kedve szólni. Nemigen volt kihez szólnia. Isten? Róla letett már. Valahol épp máshol van dolga, gondolta. Szíve majd’ megszakadt a tehetetlenségtől. – Már csak órák! – figyelmeztette az orvos. És a percek? – nézett le hitvese szomorú szemébe.

Eközben Amanda a végső utazásra készült. Valahonnan nagyon mélyről bugyborékolást hallott. Zeneszót és babakacajt. Egyébiránt a neve azt jelentette tájékozott körökben, hogy a szeretetre méltó Nap kapuja. Ez megható. De most egy kérdés kúszott el a tudatalattija előtt, piros betűkkel, nagy fehér vászonra festve:

MIÉRT TÖRTÉNIK EZ VELEM?

A vászon a lelke volt, a festék a vére. Agya lázasan dolgozott. Heroikus küzdelme a végéhez közeledett. Arcok, események suhantak el lelki szemei előtt. Mama, a férje, kisfia, az esküvő, iskolai ünnepségek, tavaszi bálok, mosolygó árusok tarka utcákon, szenvedélyes szeretkezések, nyári utazások… élmények és kacagások…
Megint elmerült. Dominik éneke csendült fel, selymes nevetése, angyali gödröcskéi a pofikáján, csillogó szemei… szépséges dala… Mennyből az angyal, eljött hozzátok… Amanda úgy érezte, mintha polipok raja húzná-vonná valahová nagyon mélyre, rettenetes sötétségbe... jászolban…Kisfia hangja egyre halkult… Betlehembesietve menve… Megint eszébe jutott a segítség. Ilyenkor valaki segíteni szokott, nem? Hol vannak az orvosok? – nyöszörögte fáradtan ott legbelül. Lássátok… lássátok… Tornáztasd az agyad! Ne add fel! Gondolj valami igazán szépre! – üvöltötte egy mély hang.
Azt hitte, valaki, egy erős személy súgja a fülébe a biztató szavakat. Pedig nem, mindent, szóról-szóra az akaratereje mondatta a beszédközpontjával… Istennek fia… És egyszer csak a polipok átkarolták cuppanós csápjaikkal, cibálták le a mélybe. Amanda kapálódzott, küzdött, teste megvonaglott. Lehányta amúgy sem tiszta takaróját. Forgott a terem, a tárgyak belemosódtak a falba. Szürke és sötét és hideg lett minden. Felnézett férjére. Ide-oda ugrált az ágya előtt. Kiabált valakivel. És integetett, mire sok fehér ruhás ember került elő. Ők is forogtak. Amanda próbálta elmondani, hogy mennyire szereti és hogy vigyázzon gyermekükre, szemük fényére… Ő lészen néktek üdvözítőtök… Ajkai megmozdultak, véres nyál kíséretében buggyantak ki utolsó, halovány szavai: – Meddig… ah… fény, fénysugár… miért éppen most… Dominik, és óh… Istenem…

Amanda végérvényesen elájult. És minden kék lett. Csuda kék. Hirtelen egy kométa száguldott át értelmének még megmaradt, utolsó, törékeny burkán. Még egy percig volt képes az agya arra, hogy valamit, azt a bizonyos igazán szépet közvetítse a bonyolult idegpályákon. Ezt az egy percet:

Kislány hintázik egy színes virágokkal szőtt réten. Mindenfelé madárcsicsergés, doromboló szellőzúgás, méhecskék zümmögése. A kislány nevet, jól láthatóan boldogságban úszik. A hinta meg csak előre-hátra repül a lágy és bársonyos levegőben. Egy férfi figyeli a hinta mögött. Szikár, erőteljes a tartása, de mosolya, mint az anyjáé. Készen áll, hogy megvédelmezze a törékeny kislányt, ha leesne, vagy bármi egyéb baja történne. Szemei olyan szeretetet sugároznak, ami csak anya és fia között jöhet létre. A kislány Amanda, a férfi a fia, Dominik. A hinta megáll. Amanda lemászik az ülésről, és felugrik a fia ölébe. Erősen szorítja a férfias kezeket, a kisportolt testet, mintha megijedt volna valamitől. Egymás szemébe néznek. És akkor, abban a pillanatban kifordul az Idő, s mint valami löttyedt gumizacskó, úgy lebeg a Világmindenségen kívül. A madarak kővé dermednek az égen, a méhecskék mozdulatlanul szemeznek a virágporral, s a szellő sem rezzen meg neszezve. A hinta is pihen.

És a férfi bársonyos hangon megszólal:
– Anya, édesanya… nagyon szeretlek! Én megvédlek téged… megvédlek minden rossztól, gonosztól, senki nem bánthat… nyugodj meg, anyuci… Nem, ne sírj! És… és köszönöm, hogy életet adtál nekem, hogy kilenc hónapig szíved dobbanására dobbant a szívem… köszönöm… Annyira sajnálom, hogy nem tölthetünk több időt együtt, azt reméltem, hogy sokáig egymás mellett leszünk… megtanítasz mindenre, ott leszel velem, ha segítségre szorulnék… sajnálom, édes anyukám! Olyan kedves voltál hozzám, erre emlékszem, éjjeleken felvettél, és magadhoz öleltél… vagy… vagy csak megsimogattál, hozzám bújtál… hallottam kedves és kacagtató esti meséidet… annyi időnk lesz, mondtad… és… és már nem lesznek évek… én… én… annyira, de annyira sajnálom! Szeretlek! Nagyon szeretlek!
A kislány meg csak mosolyog, nevetve ad cuppanós puszit a férfi arcára – bár nem nagyon érti, hogyan szülhetett meg egy EKKORA embert –, de csak azért is szorosan öleli az izmos nyakat, egészen közel bújik fia arcához. És nevet. Kacaja elszáll a rét felett. A virágok is mosolyognak, ide-oda hajladoznak. Fent, az égen, felhők búslakodnak veszélyt érezve. Fodrozódnak. Dörögnek. Elsuhan egy fényes villám. A kislány úgy szorítja a szikár férfit, hogy ujjai kifehérednek. Megijedt, szíve vadul kalapál. Teste remeg, reszket. Mert a kislány sír. Zokog. Egy könnycsepp csordul ki tiszta szeméből, lebucskázik gömbölyű pofikáján, onnan alászáll a kezére, legurul a könyökéig, majd le egy fűszálra, azon tovább egy katicabogárra, amaz meglepődve kitárja szárnyait, hogy végül a sós cseppecske leérjen a hideg anyaföldbe.

Ekkor a Világmindenségen a púp visszacuppan, az Idő magához tér. A madarak alászállnak a bárányfelhők mögül, a szellő is megkavarodik kecsesen, könnyedén, a méhecskék meg beleesnek a tátott szájú virágszirmokba. A kislány elmosódik, a férfi nemkülönben. Akárcsak a hinta.

Jézus azt mondta volt, hogy a szeretet egyfajta jutalom, amely a rögös út végén vár bennünket. Meglehet. Amanda tizenkilenc napi szenvedés után, mosollyal az arcán halt meg egy kórház eldugott kórtermében vérben, hányásban, vizeletben fürödve. Tudatának utolsó képe az volt, amint kisfia, Dominik, szeretettel és jósággal telve magához szorítja.

 

mystynekatika•  2012. március 8. 18:01

Szép Ernő: Kis cikk a szeretetről

 

 

         Szép Ernő: Kis cikk a szeretetről

Egyszer egy privát ember otthon, magában, az asztalnál ülvén, lekönyökölt jobbkarjára, öklére tette a fejét és eltűnődött maga felől meg a világ felől. Maga elé gondolta a világot: milyen rendesen, nyugodtan járnak, beszélnek, tesznek-vesznek az emberek, mintha mind éltek volna már egyszer és mindent kitanultak volna és most már mindennel tisztában lennének. Ijedten érezte a privát ember, hogy ő először él és elgondolta, milyen különös is az, hogy ő utánozza a többi embert, éppen úgy öltözködik ahogy ők, éppen úgy beszélget, éppen úgy vélekedik és éppen úgy érez mindent, mint a többi emberek. Elgondolta gondolkodásában, hogy az ő véleményei és érzései nem is az övéi, csak elmajmolta a többi emberektől. Mentegette magát maga előtt, hogy hát belecsöppenvén az előtte ismeretlen világba, s a többi ember közt nevelődvén, nem tehet róla, hogy olyan lett, mint mindenki. De értelme nem győzött csudálkozni és lelke nem győzött nyugtalankodni. A privát ember eltűnődött azon, milyen módon beszél és milyen módon bánik a többi emberekkel, akik közt az életét tölti. Elképzelvén magát a többi ember közt, rosszul érezte magát és mert végtelenül önző volt, jól szerette volna magát érezni. Válogatni kezdett azok között a megfoghatatlan holmik közt, amikkel a lelkét teliszedte volt tapasztalatlanságában s amelyeket nehezére esett mindig magával hurcolni. Irigység... gyűlölet... harag... megvetés... utálat... Mindezek fárasztották, kikívánkoztak a lelkéből, de a lelke fenekén ott volt a szeretet, az leülepedett, leragadt, hozzá nőtt a lelkéhez, szinte egy volt vele.

Ejnye, a lelkem meg a szeretet nagyon összeszűrték a levet, legjobb lesz ez az érzés, a többit szórjuk ki, menjenek szélnek. Én tehát az embereket szeretem, gondolta magában a privát ember. Én hát jó leszek mindenkihez és nem erőlködök többet, hogy úgy érintkezzem az emberekkel, ahogy szokás ezen a világon, hanem mindent úgy mondok és úgy csinálok, ahogy diktálja a lelkem. Én most már csakugyan én leszek az én életem minden pillanata az én életem lesz. Hiszen csak egyszer élek. Először is minden embertársamat tegezni fogom, mert mindenkit szeretek, akit pedig szeretünk, annak úgy esik jól mondani: te. Nem fogom köszönésnek a kalapom fölemelni a fejemről, hiszen ennek semmi értelme nincs, hanem megölelem az ismerőst, akivel találkozom. Ha szép gyermeket látok az utcán, lehajolok, megcsókolom. Ha a méregtől ordító embert látok, nekiszaladok és megcsiklandozom a hónaalját.

Ha két ember összevész, közéjük állok és addig hízelgek nekik, míg kibékülnek egymással. Ha egy nőt találok a sétány padján, bánatos arccal nézvén le a porba, mellé ülök és bemutatkozás nélkül megkérem, mondja meg, mi a baja, hátha meg tudom vigasztalni. Ha a vendéglőben éjfélkor egy férfi magában ül egy asztalnál és tekintete hazátlanul bolyong a többi asztalon, a mennyezeten, az ablakon, a sótartóba dugott fogpiszkálók sűrűjében, a szivarja hamuján és észreveszem, hogy sóhajtott, - az asztalához lépek, felajánlom neki, hogy melléülök, beszélgessünk, ne legyen egyedül. Minden idegenre, aki az arcomba néz, rámosolygok, hogy mosolyt lásson...

Még sok mindent végzett el így magában a privát ember és angyali derűvel orcáin, frissen dobogó szívvel, tündéri könnyűséggel lelkében ment el hazulról. Ahogy az utcára kiért, megpillantott egy urat, aki szórakozottan ment át a kocsiúton, a háta mögött pedig vadul tülkölt egy autó. A privát ember odaszaladt, félrerántotta az urat és gyöngéden szólott rá: Drága embertársam, miért nem vigyázol, mikor a kocsiúton mégy? Az úr összehúzta a két szemöldökét, egyet lépett hátra, végigmérte a privát embert és keményen rákiáltott: Hol őriztünk együtt disznót?

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom