Lyan Gjelevsky: Első tánc

Shianna•  2012. július 28. 00:22

Mindenki küldetésre ment. Ma éjjel egyedül vagyok. Meg kell próbálnom ezt a szertartást. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerül, de ha csak egyetlen pillanatra meg tudom érinteni, azt, ami a lelkedből maradt, nem fogsz kételkedni többé.
Ír földön, titkos dolmenben szentelt sóval védőkört húzok. A Hold fényénél ruhátlanul állok, ezüst fényt fon körém az erő, ahogy az elemeket szólítom. Tűzkör gyúl lábamnál, halkan kántálok, hogy elérhessem távoli sötét énedet:

-          Gyűlj körém tűz, és keresd az átkot, Lerien segítse szívemet, hogy megtaláld Lillith, teremtményének szívébe vájj! Hozd el nekem az utat hozzá tűzzel burkolva, hogy nővér a nővérnek, barát a barátnak, szerető a szeretőnek adhassa a tudást. Itt és ezen a helyen uralom a tüzet, akaratom teljesüljön, a tisztaság fénye világítsa be az eget!
Érzem, ahogy az ige után lelkem útra kél. Hirtelen megtelik hangokkal a lég körülöttem élő, holt, és álmodó lelkek hangját hallom. Nem telik el sok idő, hogy meghalljam morgásod, azt a mindent elárasztó feszültséget, amit csak egy fogva tartott vad áraszthat magából.  Érzem a vágyadat, hogy ölni, inni, elvenni mind. Tested megremeg amint a tüzet közeledni érzed, nincsen sok időm mielőtt kiszűrnek Tristan emberei. Egyetlen pillanatra villantom fel arcomat előtted:

-          Létezem!

Ennyi volt vissza kell térnem. A hazaút már fájdalmas, perzselő száguldás. A kör közepén fáradtan reszketve esek össze, s mélyen lelkemben él fenyegető morgásod, és éj hideg szemed.
Hirtelen csattanást hallok, ahogy leomlik a védelmem. Apám áll dühös tekintettel felettem. Reszkető testemre dobja köpenyem. Sarkon fordulva távozni készül, megtorpan. Háttal állva szól hozzám:

-          Remélem, tudod, hogy mivel játszol. Ebbe most bele is halhatsz – majd elindul
Már nem hallja válaszom...

-          Az lesz a jutalmam…

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Törölt tag2013. június 19. 18:29

Törölt hozzászólás.

Beckett2012. július 28. 09:46

Végre kijutottam! Gondolkodás nélkül rohantam ki a házból. A vérem vadul kavargott az ereimben, izmaim mozgásra vágytak. Csak a harmadik sarok után lassítottam. Kerülnöm kell a feltűnést, és sokan utánam fordultak, üldözőket lesve mögöttem, vagy menekülőket előttem. Visszafogtam a lépteim, nagyot szippantottam az éjszakából. Nyári virágok, pizzéria, benzin füst, a fal tövében vizelet, de volt egy illat, ami minden mást elfeledtetett. Emberek! Vérrel teli halandók. Rég használt érzékeim feltérképezték a környéket. Határozott léptekkel indultam el, befordultam egy sikátorba, két kóbor macska fújva menekült ki egy szemetes alól. Rájuk mordultam. Balra magas deszka fal, körbe pillantottam, és egy ugrással a belső udvaron landoltam. A ház ablakai sötéten meredtek rám, nem óvatoskodtam, a hátsó kapu félig nyitva, újabb sikátor. A verekedés, aminek a hangjai ide vezettek, már a vége felé tartott. Tudatom betöltötte a kiserkent vér illata, mintha zsinóron húztak volna ide. Három fickó rugdosott egy földön fekvő alakot. A szagából és a ruhájából ítélve hajléktalan lehetett. De nem ő érdekelt. A másik hármat figyeltem, miközben feléjük tartottam. Ragadozóknak hiszik magukat. Nem sokáig - vicsorogtam.
Az egyik észrevett, leállt a rugdosással.
- Húzz el, öreg! Ez nem a te dolgod.
Nem szóltam, nem lassítottam, a mozgásukat figyeltem. A másik kettő is leállt, kés villant a sápadt fényben. Ez volt az utolsó mozdulata. Hirtelen ritmust váltottam - a fennmaradt távolságot egy pillanat alatt átlépve - megragadtam a kés szorító kezet, döbbent társa szívébe mártva a pengét. Másik kezemmel a harmadik fickó nyakát kaptam el, még nyögni sem tudott. A késes szabadult volna, de már csak a nyakán lüktető eret láttam. Fulladozó társa szeme láttára szívtam ki az életét az utolsó cseppig, Teste a földre hullott a másik halott mellé. A markomban vergődő alakra néztem. Tömény félelem illata, ahogy a vörös izzásba nézett. Agyaraim elővillantak, halandó testét magamhoz szorítottam, szíve vadul pumpálta a vérét, hogy engem tápláljon vele. Mire elvesztette az eszméletét, már kissé lecsillapodtam, érzetem a szíve utolsó dobbanásait, tovább szívtam. Még, még még.....még.......
A hullákat elrendeztem, mindegyiket megszurkálva, a szíven-szúrt fickóból elegendő vér folyt a földön, hogy ne legyen feltűnő a másik kettő hiánya. Mögöttem felnyögött a hajléktalan.
- Te még élsz? - hamar léptem közbe. Letérdeltem mellé, a mocskos haját megragadva megemeltem a fejét. Nephritet képzeltem a helyére, és a betonhoz koccantottam. A recsegve toccsanó hang elégedettséggel töltött el.
Felálltam, végignéztem a színpadon, és találgattam a holnapi újságok szövegét. “Félre sikerült rablás...”, “Banda leszámolás...”. Megvontam a vállam. Mindegy, csak hozzám ne vezessenek nyomok. A fogaim okozta seb már nem látszik a bőrükön.
A Holdra pillantok. Régi kedvesem ezüst ruhában most is ugyanúgy várt. Erről eszembe jutott a fehér látomás a rácsok közt töltött utolsó másodpercből.
- Jövök már. Ismerem a szagod. - és elindultam a főút felé.

pepo2012. július 28. 06:12

:)

skary2012. július 28. 04:10

az

Beckett2012. július 28. 00:53

Már megint egyedül hagytak, magamban morgolódok. Valójában nem haragszom rájuk, tudom, hogy okkal tartanak itt. De néha nyüszíteni tudnék a magánytól és a szomjúságtól. Nem csak a vérre szomjazom, azt adnak. De a vadászat izgalma, a hajsza, az ereimben tomboló fékezhetetlen indulat...az nagyon hiányzik. És néha a társaság. Még ha nagyképűségükkel idegesítenek is, van kihez szólnom. Félek, hogy a maradék emberségemet felemészti a magány. Igaz Nephrit szerint már nem is maradt semmi, csak egy halott ember üres, kiégett, beszélő teste. Hiszem, hogy ennél több vagyok. Valami történt. Felkapom a fejem, a levegőbe szimatolok.
Tűz!
Füst és pernye. Felpattanok. Nem, nem idebent ég.
- Hol vagytok?! - ordítom el magam. Minden idegszálam pattanásig feszül. Ha ég fölöttem a ház....belegondolni is rossz...
Felmordulok, egyre melegebb lesz. Újra és újra a rácsoknak ugrok, bár ha eddig nem tudtam széttörni, most sem fogom.
Minden érzékem felsikolt, mintha a levegő lángolna körülöttem. Felordítok újra neki ugrok.
Fehér lángoszlop csap fel előttem, karcsú női test. Csak egy felvillanó kép, ahogy átugorva rajta a rácsra vetem magam.
A káprázat megtette a hatását, minden energia kiárad a testemből....nyikorgás, csattanás, a rács engedett. Éles fény vág a szemebe, a berohanó Nephrit alakját látom csak. Félrelököm az útból, és kirohanok végre a szabadba.