Találkozásom a boszorkánnyal

Gyermekkoromban legszívesebben apai nagyanyám körül sündörögtem. Mesékért nyaggattam, szerettem hallgatni a történeteit.

Esténként, ha mellébújtam az ágyába, mesét mondott. De nem ám a minden jó, ha jó a vége mesékért voltam oda! Gyönyörűség volt a boszorkányokról, szellemekről szólókat hallgatni, még ha félelmetesek voltak is. Nem könyvből olvasott mesét, és rám igen nagy hatással voltak. (Nem is láttam más könyvet a kezében, csak a bibliát, az énekes könyvet, meg a kalendáriumot.) Elképzeltem a boszorkányokat, a szellemet, ahogy előfüstölög a palackból. Mit nem adtam volna egy palacknyi szellemért, aki minden kívánságom teljesíti!

Egy alkalommal nagyanyám vásárolni küldött a boltba. A falu egyetlen boltjába két úton lehetett eljutni. Egyik út a házak előtti járdán vezetett, de izgalmasabb volt a kertek végében, egy kis völgyön át menni, még valamivel rövidebb is volt a távolság. Látnivaló is akadt bőven! Bogarak, lepkék, színes bogáncsok, a lapu bogáncsból babaágyat, babafotelt ragasztgattam össze, aztán anyagmaradékot terítettem rá. Hiába vágytam volna bababútorra, nemigen volt akkoriban, nem is igen tellett rá. De most a boltba igyekeztem, hosszú copfjaim a hátamat verdesték, ahogy ugrándozva lépkedtem. Ekkor kaptatott fel éppen az emelkedőn egy hajlott hátú, madárcsontú, fekete kendős, fekete ruhába bújt öregasszony a botjára támaszkodva. Rögtön felismertem magát a boszorkányt, még bibircsók is volt az orra mellett, az állán szőrszálak ágaskodtak, az arca ráncos volt, az ujjai bütykösek ahogy a botjába kapaszkodott.
Jó hangosan ráköszöntem, hogy – Jó napot öreganyám!
Megállt, barátságosan nézett rám, nem mondta, hogy szerencsém, hogy öreganyámnak szólítottam. Kérdezte, hogy kinek a lánya vagyok, kedvesen beszélt hozzám, milyen helyes kislány vagyok, érdeklődött, miért nem mosom meg a szememet, merthogy olyan fekete. Ekkor már majd kiugrott a szívem a helyéről. Szinte láttam, hogyan fogok Jancsi és Juliska sorsára jutni.
Hirtelen minden bátorságomat összeszedtem és azt kiáltottam, hogy most már semmire nem fogok válaszolni, mert boszorkányokkal nem állok szóba.
Aztán szaladtam ahogy bírtam, meg se álltam a boltig. Egészen sápadt lehettem, mert még a boltos is megkérdezte, hogy jól érzem-e magamat, és adott egy szem savanyú cukrot. Mindig csodáltam a Fazekas bácsit, aki villámgyorsan tudott szabályos staniclit hajtogatni, ugyanolyan gyorsan tudott írni és összeadni, és a ceruzát a füle mögé dugta. Otthon én is sokat gyakoroltam a stanicli hajtogatást, de valahogy sosem sikerült tökéletesre.
Miután belepakoltam a kiskosaramba, dehogy mertem én hazafelé megint a dűlőutat választani! Még az élesztőt se dézsmáltam meg ahogy máskor szoktam. Futottam hazáig, hogy elújságoljam a nagy találkozást. Nagyanyám csodálkozott is, hogy milyen hamar megfordultam. Ijedten meséltem neki, hogy találkoztam a boszorkánnyal, rettentően féltem, és mennyire örülök a megmenekülésemnek.
Először is azonnal pisilni küldött, mert úgy tartotta, hogy a nagy ijedtség után ezt kell tenni, aztán töviről hegyire el kellett mondanom, hogy mi történt. Ő egyre jobban szörnyülködött, a fejét csóválta, és kétségbeesett, mert ráismert az én boszorkányomban Mári nénire.
Egész délután a kapuban várta, hogy amikor visszafelé jön a szőlejéből, bocsánatot kérjen, amiért boszorkánynak neveztem. Én szégyelltem a dolgot és csak messziről figyeltem, hogyan békíti meg nagyanyám Mári nénit, nem mertem a szeme elé kerülni.

Ezek után elmaradtak a mesékből a boszorkányok meg a dzsinnek, inkább csak tündérekről meg királylányokról szóltak, velük azonban sosem találkoztam.